1915. julius 25.
Mire e sorok után egy hét elmult, tul leszünk az éven, mióta a halál
benne él életünkben. Az életben semmi sincs, ami a halálra
emlékeztessen, legkivált saját életünkben. Freud irja egy hozzája
méltóan mély minapi tanulmányában, hogy a háboruhoz való
beállitottságunkat kettő határozza meg: a lelkünk mélyén lappangó
gyilkos hajlandóság minden felebarátunkkal szemben s a saját magunk
halálának teljes elképzelhetetlen volta. Az teszi lehetségessé, hogy
gyilkoljunk, s ez, hogy hősök legyünk, mert ha _igazán_ el tudnánk
hinni, hogy magunk is meghalhatunk, nem tudnánk nekimenni a halálnak…
Ezt mondja Freud s én azt hiszem, igaza van s hogy ez a sajátság nyilván
_kifejlődött_ az emberben s minden élőben, mint a fog, mint a köröm,
mint a gyomor, mint ami nélkül nem lehet élni… Bizonyos, hogy az életben
ugy járunk-kelünk, mint a nagy óceáni hajókon, – ha százszor magyarázzuk
is magunknak, hogy talpunk alatt egy pár karnyujtásnyira halál
leselkedhetik ránk, nem tudjuk elhinni, hogy ez lehetséges, s szinte
nagyobb biztosság érzésével járkálunk nyugodt padlóikon, mint például az
utcán, hol a sarkokon mégis át kell szaladni a villamos elől. A
Titanicnak s a Lusitániának megmenekült utasai mind azt vallják, hogy
rettenetes idegmunka volt számukra a hajó fájáról, mely még sülyedésében
is biztosságnak, támasznak, megkapaszkodhatásnak érzését tartotta
bennük, beugraniak a vizbe, halálvicsorgató és tajtékzó örvényébe. Így
járkálunk, mondom, az életben, s így járkálunk, mondom, a békében. A két
balkáni háboru már ugyan szelét mutatta annak, hogy lehet a világon
vihar, – akik az utóbbi három évben Hollandiában s Belgiumban jártak,
mint valami időbeli szeizmográfon, úgy látták eljönni az emberek
szorongásán s az országok fegyverkezésén a jövő földrengés lehetőségét,
– világirodalma van, s már számos évek óta, ennek a most folyó
világháborunak, s mindezeken fölül voltunk sokan, kik már hetekkel,
mindenesetre napokkal elébb egészen világosan láttuk, hogy most értünk
el hozzá s most ért el bennünket. Mindazonáltal még most is, egy
esztendei szakadatlan dühöngése után sem tudjuk egészen elhinni, hogy
itt van, egyre azt érezzük, amivel pedig csak fenyegetjük és ijesztjük
egymást, hogy tulajdonképp még meg se kezdődött s az egész eddigi
esztendő csak bevezetés volt. Mi hátul állók mintha egyre a világháborut
várnók, akik pedig benne vannak, akik vérzenek benne, akik megsebesültek
benne, akik kezüket, lábukat hagyták benne, azok sem a világháborut
látják, azok is csak a saját bajukat látják s az, hogy valósággal mégis
csak háboru, sőt világháboru van, csak annyiban változtat érzésükön,
hogy valahogy a mának mámorában történik, az átmenetnek, az egyszer csak
vége lesz-nek érzésében s nem hagyja felkelni bennük azt a
nyomasztóságot, hogy aki ma ezerkilencszáztizenötben s huszéves korában
félkaru vagy féllábu, az az lesz ezerkilencszázharmincötben is,
ötvenéves korában is s e harminc évnek minden pillanatában… Egy éve,
hogy a halál itt lakik nálunk, de úgy vagyunk vele, mint a
bekvártélyozással: nem tudjuk elhinni, hogy véglegességet jelent.
Bizonyára: a politika s a történelem is emberek dolga s emberi dolog.
Emberekről van szó a háboru körül: hogy milyen legyen sorsuk, mekkora
legyen gazdagságuk, minőkül alakuljanak boldogulásuk utjai s
lehetőségei. Ez a világháboru az angol emberek, a francia emberek, a
német emberek, az osztrák emberek, a magyar emberek, nem utolsó sorban a
török s a balkáni emberek számára maguknak s késői ivadékaiknak az élete
alakítója. De ezenfelül az emberiségnek is, s az egyes embernek nemcsak
mint egy bizonyos népcsalád tagjának, hanem mint emberi állatnak is, ki
e földtekén kisarjadzott a többi teremtett állatok között, a fák között,
a páfrányok között, a tengeri csigák között, az ég madarai, a föld
vadjai között. Az emberi nemből egy nemzedék esett ki ebben az
esztendőben. Ezt meg fogja érezni egész fajtája, talán hosszu századokon
át, mint ahogy még a mult században is éreztük a harmincéves háboru
kaszálását, mint ahogy a francia most is abba veszi el háboruját, hogy
Napoleon alatt elveszítette embereit, mint ahogy egy csomó betegség,
mint ahogy egy csomó készség, tudás és nyavalya azóta része az emberi
állatnak, mióta a germán Európának renegát félvadjai fölkerekedtek, hogy
keresztes háboruban tanítsák meg a keletet arra az istenre, akire a
kelet tanította meg őket. Kevesebb lesz az ember – ugyanakkor, mikor még
több ember kell, mint amennyi volt, – mikor e háborunak emberfeletti
munkairama s erőkifejtése lesz, a legmagasabb erőkifejtés rend gyanánt
való megmaradásának törvénye szerint, az emberi nem számára rendes rend…
Mert ezzel legyünk tisztában: minden haladás, minden ügyesség, minden
véletlen nagyszerüség, melyhez az emberiség vagy akár csak egy ember is
valahogy, akár kinjában is, eljutott: azontul kötelességgé válik az
emberiség számára. A tudás kötelez. Ami lehet, az muszáj is. Nem lehet
elmondani, hogy ez az egy végzetes esztendő a végzettől nemünkből
kicsalt csodáival mily végzetes kötelességeket szorít ezentulra ránk.
Ugy vagyunk vele, mint ha hirtelen az egész emberiség számára
kötelességé válnék, hogy ezentul minden teremtett ember, akárha soha más
szekérre nem tette lábát, mint omnibuszra, úgy bukfencezzék a levegőben,
mint Garros és Pégaud. Gondoljunk meg, hogy ez az egy év már első
hónapjaiban kicsinyességben s jelentéktelenségben marasztalt mindent,
mit addig a percig óriásnak s netovábbnak tekintettünk. Mi a katalaunumi
sokaság e háborunak csak egy frontjához képest is, mik a napoleoni
hadseregek, mikor csak maga Magyarország többet állít ki egy lipcsei
csatánál? Mi a porosz-francia háboru, mi Sedan ahhoz képest, hogy
magánál Tannenbergnél vagy a Mazuri-tavaknál csak fogságba nem kevesebb
ember került, mint amennyi Sedánnál körül volt kerítve? Termopilé az ő
háromszáz emberével kezd naggyá és sokká nőni, mert három millió kezd
ugyanily kevés lenni. Egy kis országtól négy-öt millió katonát lehet
követelni, közben megkivánni, hogy ugyanazon idő alatt s mialatt
fegyverfoghatói tüzben állanak, az ország dolgozni tudjon magáért
csakúgy, mintha nem is volna háboru, s dolgozni tudjon a háboru számára,
mintha egyéb sem volna, mint háboru, – hogy keresni tudjon a háboru
óránkint egy millióba kerülő pazarlása számára, s amellett ellássa magát
úgy, mintha ömlenék hozzá az a pénz, ami elmegy tőle. A számokról való
fogalmaink változtak meg ez év alatt, emberben a millió, pénzben a
milliárd nem több ma, mint egy év előtt a tizezer vagy a millió. S a
stilusnak e nagyvonaluságához hozzá kell majd stilusodnia az életnek, a
munkának, az erőkifejtésnek, a keresetnek. Hogy hogyan? Úgy, ahogy ebben
a háborában. Hogy honnan? Ahonnan e háboruban. Ki végezze? Aki e
háboruban végezte. Ki adja? Aki ebben a háboruban adta. Az ember. Az
emberek. Emberek.
Az ember tud levegőben járni, ma háromezer méter magasan, holnap ötezer
méter magasan. Az ember tud tenger mélységében petroleumot lélekzeni s
így utazni Cuxhaventől Konstantinápolyig. Az alföldi ember tud megmászni
három kilométeres hegyeket, a husevő ember tud káposztatorzsán élni, a
házlakó ember tud barlanglakó lenni, az ember tud nyolc napig nem enni,
kilenc napig nem aludni, az ember tud negyvenkettes mozsarak bőgésében
ember lenni, a bádogos tud srapnelt gyártani, pénztelen országok
számlálatlan tudják a milliárdokat kiteremteni s még hitelük sem romlik
bele jobban, mint békeidőben. Az ember mindent tud s az ember mindenre
köteles lesz – rémítő és keserves megpróbáltatásának halálos kinjában s
a halálfélelem leleményében vakmerően nagy lehetőségek szorultak ki
belőle, mint, mondom, az olyanból, ki kinjában s leestétől való
félelmében megmászta a lomnici csucsot, s ezentul az lesz a kötelessége,
hogy mindennap úgy felmásszon oda, mint ahogy ezelőtt kiment a
hetivásárra… Valami olyan rengeteg életnek kell következnie e rengeteg
háboru után, amihez képest vidéki falusiasságban marad az egész eddigi
történelem, az egész eddigi élet. S ezt megfogyatkozott emberi nemnek
kell megcselekednie, mely jó néhány öltőjében érezni fogja e
megfogyatkozás következéseit.
Csak egyre nem lesz köteles háboru után az ember: hogy ma előre lássa,
mi lesz holnap. Sőt szabad sem lesz vele, sőt nevetséges lesz vele, ha
jósolgatni próbál, annyira nevetséges volt mindennel, amit e háborura, e
háboruból, e háboru közben jósolt. A háboru elején még azt hittük, hogy
egyben-másban Conan Doyle s meglepő sokban Frobenius előre látta s jól
meglátta, ami most így el is következett. Hol vagyunk azóta ezektől a
jóslatoktól! Még amit meg is mondtak, az sem _úgy_ következett el – s
mily kevés s mily _más_ az, amit előre megmondtak! Hitünk s reményünk
lehet arról, hogy’ fog ez a háboru tovább folyni, hogy’ fog végződni s
mi következik utána – de tudnunk már e mostani órában a következő órát
sem lehet úgy, hogy képünkbe ne nevessen s mi magunk is ki ne nevessük
magunkat s ne az legyen köztünk a legokosabb ember, ki őszintén kineveti
magát, kineveti felebarátját s ugyanakkor, mikor az emberi nem
történetében páratlan csodavégzések sorozatában látja tündökölni
fajtáját: egyszer s mindenkorra leszokik arról, hogy akár magától, akár
mástól csodát várjon. Azzal a csodával, hogy egy évig benne tudtunk élni
ebbe a háboruban s meg vagyunk s meg akarunk maradni: megváltottuk
minden csodának adóját, mit magunkra mérhetünk. Egy éve, hogy a halál
itt lakik közöttünk – s mi az életre gondolunk, az életnek dolgozunk s
az életnek élünk. Hiszünk az életben s e hitünket öngyilkossággal sem
tudjuk magunkban megrendíteni.