1915. április 25.
Ha azt mondom, hogy a háboru elkerülhetetlen volt, azzal éppen és csakis
annyit mondtam, hogy mi, sajnos, nem tudtuk elkerülni, – nem volt benne
módunk még áldozatokkal sem, sőt ezek az áldozatok, mentül nagyobbak és
lemondóbbak lettek volna, annál inkább olyan összeveszéseket okoztak
volna másfelé, melyeknek fegyveres elrendezésére a mi országunkat
választották volna szintérül. Egy év ide vagy oda lehetett volna a
haladék s az is csak talán. A háboru tehát és talán elkerülhetetlen
volt, de ez sem azt nem jelenti, hogy örvendetes, sem azt, hogy ami
vitákat eldöntsön, azoknak más, mint véres eldöntése lehetetlen volna.
Erre még rátérek, – itt csak annyit, hogy aki azt mondja, hogy a háborus
döntést nekünk elkerülnünk nem lehetett, mert ellenfeleink _ezt_
szorították ránk s egyéb döntést elzártak előlünk: ezzel nem azt mondta,
hogy _ez_ a döntés a legjobb vagy egyedül jó vagy éppen a kivánatosabb.
Hasonlóképp: ha azt mondom, hogy e háboru során csudálatos erényekben
mutatkoztak meg az emberek, csudálatos fejlettségben mutatkozott meg az
emberiség, nevetségben maradtak az elfajulásról szóló sopánkodások és
kiderültek a szolidaritás nagyszerűségei: ezzel nem azt mondtam, hogy
mindehhez háboru kell, hogy háboru nélkül az emberek önzőek volnának, az
emberiség elmaradna, a műveltség elposhadna. Inkább: ami erényeket a
háboru megmutat, azokat a béke termette. S ha azt mondom, hogy a ránk
szakadt háboruban ki kell tartanunk minden erényünkkel és erőnkkel,
azzal sem azt mondtam, hogy ezt az erényt s ezt az erényt a háborunak
köszönhetjük. Egyszóval: a háborus állapot minden következésének
levonásában, a becsületes készségben és önfeláldozásban, melylyel, ha
ránk szakad, elviseljük: semmiféle helyeslése nem foglaltatik a
háborunak, mint intézménynek.
De különösen nem foglaltatik benne meghajlás az előtt a biztatás vagy
vigasztalás előtt – nem tudom, minek szánják – hogy a háboru természeti
törvény. Mióta a háboru megindult, itt is, ott is találni cikkeket és
tanulmányokat, melyek úgy kezdődnek, hogy: »ha kimegyünk az erdőbe«…
vagy: »ha kimegyünk a mezőre«… vagy: ha két virágot ültetek egy
cserépbe«… és így tovább… s a vége az, hogy erdőn, mezőn, cserépben és
üvegházban, lombikban s föld alatt és föld felett az ember arról
győződik meg, hogy a természetnek örök törvénye a háboru, tehát…
Ez a tehát az, ami semmit sem bizonyít. Mindenekelőtt kimehetek nemcsak
az erdőbe s a mezőre, hanem a szántóföldre, a kertbe s az istállóba is.
Elmehetek a gyermekmenhelyre, ellátogathatok a kórházba, benézhetek az
iskolába s kimehetek a hangárhoz. S mindenütt azt látom, hogy a
természet mond valamit s az ember is tud rámondani valamit. Hogy a
természet akar valamit, de az ember is akarhat valamit. Hogy amit a
természet halálra rendelt, azt az ember megmentheti az életnek. Hogy
akikkel a természet egymást eteti, azokat az ember békén állíthatja
egymás mellé. Hogy mikor a természet egyik törvénye azt parancsolja,
hogy a vas leessék a levegőből a földre, az ember ellene szegezi a
természet más törvényeit, melyek a levegő rugalmasságáról szólnak, a
rugalmas levegő feszítő és emelő erejéről s egyéb effélékről – s ezzel
megcsinálja a repülőgépet. A természetnek igen sok törvénye s igen sok
lehetősége van – egyebek közt olyan is, hogy az ember e törvényeket és
lehetőségeket a saját esze, a saját kényelme, a saját céljai szerint, a
saját megmaradása javára, a saját elbukása ellen kombinálhassa és
ellensulyozhassa. A természet mindenhatóságából minden porcikájában van
egy rész s e részek mindenhatóságát ellene lehet vetni az egésznek. Ez
is természeti törvény. Lehet, hogy a háboru természeti törvény. De ebből
nem következik, hogy háborunak kell lennie s az embereknek az ő vitáik
elintézésére háborut kell választaniok.
Mit jelent az, hogy természeti törvény? Azt jelenti, hogy
megkerülhetetlen. Hogy kihagyhatatlan és kijátszhatatlan. Hogy nem
kellek hozzá én, hogy uralkodjék, sőt ellene vethetem magamat
kézzel-lábbal, mégis uralkodik. Hogy, ha kidobom az ajtón, bejön az
ablakon, hogy, mint a római mondta, kergethetem vasvillával, mégis
visszaszalad. A természeti törvénnyel úgy vagyok, mint a gyorsvonattal,
ha benne ülök. Nem szorul arra, hogy belülről lökdössem – megy magától
is. S ha belülről ellene vetem magam, azért nem áll meg. Ha a háboru
természeti törvény, akkor nem szorul rá, hogy csináljam. Akkor
csinálódik, ha el is kerültem. Akkor háboru van ott is, ahol azt hiszem,
hogy béke van.
És így is van. A háboru csakugyan természeti törvény. A létért csakugyan
küzdenek. Egyesek is, fajok is, nemzetek is. Mindezek állandóan
háboruban állnak – az egész világ, az egész emberiség állandóan
háboruskodik. Akkor is, mikor ezt nem ágyuval és puskával csinálja, –
mikor nem ás sáncokat s nem huz eléjük drótsövényeket. Ha kimegyek a
mezőre, vagy ha kimegyek az erdőbe, vagy lemerülök a tenger mélyébe vagy
felmászom a hegy tetejére: ott sem ágyuval és puskával, sáncárokkal és
drótsövénnyel folyik a háboru. Ugy látszik: éppen mert természeti
törvény, számtalan formája van. Úgy látszik: _minden_ ő neki a formája.
Szűkkeblü tolakodás egy formára akarni korlátozni. A természeti
törvények százféle átirásban, áttételben, elvegyülésben és
beépítettségben uralkodnak. Uralkodnak a fundamentumban s uralkodnak az
emeleten, fel a torony zászlójáig, a villámhárító hegyéig. Uralkodnak
egyszerüen s uralkodnak összetetten. Uralkodnak szemmelláthatóan s
uralkodnak észrevehetetlen. Uralkodnak nyiltan s uralkodnak rejtetten.
Uralkodnak durván és nyersen s uralkodnak megnemesedve, kifinomodva,
megmagasztosodva.
A háboru, ami most – legyünk vele tisztában: főképp német s angolok közt
– folyik, nem folyik mától fogva. Nem is mióta, kilenc hónap előtt,
egymással hadba álltak. Folyik éppen ötven esztendeje, mióta
Poroszország szervezetbe fogta s életre keltette a németségben szunnyadó
erőket. Folyik az egyetemeken, hol a németek tudást színak magukba,
folyik a műhelyekben, hol felkészülnek a piacokra. Folyik a piacokon,
honnan kiszorítják a rég ottülőket. Folyik a tengereken, miket hajóik
átszelnek, folyik a hivatalokban, hol emberi ellátottságot adnak annak,
ki a német munkában részes. Folyik a mezőn, hol a paraszt kétannyi
élelmet hoz ki, mint más országok parasztja, folyik a takarékban, hova
kétannyit rak, folyik a vállalatokban, mikbe tizannyit fektetnek. Folyik
a lemondásban, mellyel a német ember kétszer annyit dolgozik, folyik a
követelésben, mellyel a német helyet kiván magának, mint Bülow kancellár
mondta: a napon. Ez német-angol háboru volt, még mielőtt a német tudta s
az angol észrevette. S e háborában már rég győzött a német, mire az
angol ráeszmélt, hogy győzni talál. Az a bestiális, az alávaló, az első
percre annyira felháborító, hogy később az ember már ma is szégyelli,
ami indulatra az ezen való elképedés elragadta: az az ocsmány az angolok
e mostani háboruján, hogy a munkának, az elmének, a legnagyszerübb
emberi iparkodásnak és emberi erényeknek azt a háboruját, melyben a
németek ugyan megszolgáltak minden talpalatot, amihez hozzájutottak:
hogy ezt a győzelmet akarják az angolok visszacsinálni testi háboruval,
vérrel, vassal, vagyis a háborunak legocsmányabb, legdurvább, művelt
emberhez legméltatlanabb formájával. Mintha a teológia boxpárbajra hivná
ki Darwint.
S nem igaz, hogy kellett ez a háboru. Nem igaz, hogy ilyen háború
kellett. Nem igaz, hogy az angolok nem tudnak másat. Az angolok csak a
német versenytárssal s hadakozó féllel szemben vesztették el szokott
okos hidegvérüket, úgy, mint ahogy csak testvérek szokták, vagy,
mondjuk, egy elkényeztetett s nagyvilági fölényessége alján asszonyosan
hiu nagybátya egy heves, becsvágyó és geniálisan tapintatlan unokaöccsel
szemben. Nem ahogy a németek az angolokkal versenyeztek, hanem ahogy
Edward király az unokaöccsére féltékeny volt: az döntötte el, hogy a
német-angol háborunak szublimált és emberhez méltó formájából vissza
kelljen sülyednie a ragadozói fokra, – hogy a nagy osztozkodásnak, mely
a végén végbe szokott menni egymásban emberükre akadt versenytársak
közt: az angolok s a németek közt bunkóval s fejbeveréssel kelljen
megtörténnie. Tud az angol másképp is. Az orosztól, az orosz fegyveres
hatalomtól csak nem kell jobban félni, mint a némettől: mégis – okosan,
bölcsen és felsőségesen – kitért a vele való fegyveres leszámolás elől,
belenyugszik a megváltozhatatlanba s osztozik vele békességben és
megfelelő nagy stilusban, kicsiségekkel nem bibelődve s nagy
ajándékokkal tartva fenn a nagy barátságot. Ezt megtehette volna a
némettel is, s hogy ezt nem tette, amiért pedig a német szintén minden
nagy áldozatot meghozott volna: ezért gyülöli a német oly feneketlen s
ezért száll a háborun való minden felháborodás és a véren való minden
elszörnyedés és fájdalom a mi vidékünkről is olyan gyülölet formájában
Anglia ellen, amit az angol, ki gyülölni nem tud, megérteni sem tud. A
gyűlölet nem is méltó az emberhez, de nem méltó hozzá a háboru sem – s
az angol méltó minden gyülöletre, amért az emberiséget ebbe a
méltatlanságba lökte le és sülyesztette le. Válogatása lett volna, hogy
a háboru természeti törvényének legnemesebb formáját keresse ki s tegye
az ő páratlan tekintélyével és tagadhatatlanul óriás hatalmával
általánosan kötelezővé, – s ő ehelyett vademberekkel vademberekhez való
formát választott s szerzett ennek létjogosultságot.
Háboru mindig volt és mindig lesz, de épp ezért nem szorul arra, hogy
csinálják. Nekünk kerülnünk kell, nekünk föléje kell emelkednünk, nekünk
embereknek épp ugy ki kell irtanunk életünkből, mint a betegséget s az
emberölést. Segitsen magán, ahogy tud, s ha természeti törvény:
érvényesüljön hozzájárulásunk nélkül.