1914. december 16.
Elmondatott a Demokrata Ifjak Március Körében.
Kedves fiatal barátaim, mikor megtisztelő kivánságuk szerint ideülök a
vallatószékbe, hogy beszámoljak önöknek politikai nézeteimről, talán az
is érdekli önöket, mint fiatal politikusokat, hogy egy barátjuk
politikai fiatalsága minő hatások alatt alakult.
De elébb meg kell mondanom kettőt.
Az egyik az, hogy amily tisztesség számomra, hogy nézeteim iránt
érdeklődnek, csakis a magam nézeteit mondom el s ezekre annyira nem
tartom kötelezőknek a mások nézeteit, még – ugyebár nem veszik
kicsinylésnek – az önök nézeteit sem. Ebből az is következik, hogy sem
maga a tény, hogy szives felszólításuknak szivesen megfeleltem, sem
bármi, amit mondani készülök, nem tüntetés senki és semmi ellen. Épp oly
kevéssé, mint nem tüntetésből teszem, mikor egyéb társaságban vagy
iskolában elmondom egyről és másról való nézeteimet fiatal barátaimnak,
kik azokra kiváncsiak. A mostani nagy szabadságharcok idején nem kell
külön meglobogtatnom a vélemény szabadságának zászlaját, s mint ahogy
idestova negyedszázados politizálgatás közben mindig csak a magam
véleményét tartottam magamra nézve kötelezőnek, viszont senkitől sem
kivánom, hogy az én véleményeimtől bármiben is megköttesse magát. Ha
tehát akár önöknek, akár másoknak valami politikát javallok, az mindig
csak baráti tanács, de épp oly kevéssé tolakodás az önök meggyőződésével
szemben, mint ahogy nem tüntetés mások meggyőződése ellen.
A másik, mit az uj politikai nemzedék pártkülönbség nélkül való
érettsége előtt nem kell sok szóval magyaráznom, az, hogy mint ahogy a
multban fiatal fővel sem fogadtam el, most s a jövőben vénebb fővel sem
fogom – reméllem – soha elfogadni a közhelyet, mely kivált a politikában
ellentétbe állítja az ifjúi hevet az érett kor megfontoltságával, s
mikor ilyenformán úgy tesz, mintha menedéklevelet állítana ki az
ifjúságnak, voltaképp kiváltsági levelet ír az öregségnek. Én, ha fiatal
volnék, felháborodva tiltakoznám az ellen, hogy bármi eljárásomat azzal
mentsék, hogy fiatal vagyok. Visszautasítanám e kedvezményt, mert
érezném, hogy e látszólagos joggal jogaimtól akarnak megfosztani, s e
réven a nagykoruság s a dolgokba való belebeszélhetés jogait mind
átjátszani az idősebb nemzedékre. S ezzel szemben, annak fejében, hogy
nem kötnek meg sértő kiváltságokkal, vállalnék minden kötelességet, mely
nyomja annak vállát, ki a közügyekbe beleszól, tehát vállalnám a teljes
informáltság, a józan és gyökeres megfontolás kötelességét is. Azt
mondanám, hogy az ifjuságnak, melynek számára inkább készül a mindenkori
világ, mint a vénebbek számára, kik a jövőt már nem érik meg: az
ifjuságnak joga van belebeszélni abba, hogy milyen legyen ez a világ, de
– ekkor viszont éppúgy kötelessége a ridegségig s magát egy szavával sem
csalva vagy részegítve realistának lennie, mint mondjuk a
mozdonyvezetőnek, akár húsz éves, akár hatvan. Azt mondanám azoknak, kik
vállamat veregetik, hogy a csacsiság lehet talán kedvesebb, mint a
szamárság, de éppoly veszedelmes. Sőt mivel éppen nem áll, hogy az
idősebbek tapasztalata többet ér, mint a fiatalok fogékonysága, sőt
mivel a fiatalok fogékonysága tulajdonképp jobb, mert frissebb
értesültség, míg az öregeknek tapasztaltság kifogása és álruhája mögé
húzódó azon való mérgelődése, hogy változtatniok kell kedves
megszokásaikon vagy le kell vonulniok kényelmes pozicióikról: mivel e
gyanusan követelőző tapasztaltság tulajdonképp kitérés a tapasztalás
elől s valójában keserves struccpolitika, amely tehát nem politika, –
mivel egyszóval a fiatalságnak nagyjában és többnyire igaza van: emiatt
aztán a fiataloknak kétszeres kötelességük a lelkiismeretesség s az
alaposság, s nekik, a fiataloknak, sincs joguk a maguk kényelmével,
melyben szintén a lustaság bújnék az ifjúi hév és meggondolatlanság
kifogása mögé, kompromittálniok az igazságot, mely tehetségükre,
akaratukra és meggyőződésükre van bízva.
Ezt nem oktatásul vagy figyelmeztetésül mondom, – inkább magyarázatául
annak a jóleső megfigyelésemnek, hogy a politikában nem kell félni az
úgynevezett fiatal öregektől, hogy szent isten mi lesz belőlük később,
ha már ifjan ily megfontoltak. Én azt tapasztaltam, hogy férfiak lesznek
belőlük, kik megőrzik megöregedett tapasztalatuk számára a fiatalság
hevét és lendületét. S ezért merem majd mai beszélgetésünk során önöket
rábeszélni, hogy merjenek politikai meggyőződéseikben egészen
gyakorlatiak és józanok lenni, nem keresvén az ifjúságra kötelező
idealizmust szándékos naivságban, mely voltaképp épp oly elzárkózás az
igazság elől, mint a szándékos bátortalanság.
De elébb hadd mondom el önöknek, hogy az én politikai nevelkedésem
sokkal fogyatékosabb volt, mint az önöké, mert az én nemzedékem attól a,
nem tudok rá más szót, dilettantizmustól körülvéve nevelkedett, mely
kevéssel ezelőttig a magyar belpolitikában úgy gruppirozta a
gondolattalanságot, hogy mélységnek lássék. A gondolattalan kurucságnak,
amiben évtizedeken át kimerült nálunk az ellenzéki politika, mely maga
sem vette magát komolyan, a jobboldalon gondolattalan labanckodás felelt
meg, mely még leleplezni is alig tartotta érdemesnek, hogy
alkotmányosságunkban és saját többségi hatalmában csak formulát lát
arra, hogy saját akaratunknak tessék, amit Bécsből ránkparancsolnak.
Mégis: városi fiúknak, amilyen fejlődésem legfogékonyabb esztendeiben
voltam, e labancságban több tetszett kultúrértéknek, tehát nemzeti
értéknek is, mint a szűk szótárú kurucságban, mely mögött egyáltalában
nem volt semmi. A labancpolitikának valami kevéssel merkantilisabb,
iparibb s fináncpolitikaibb Einschlagja többnek, tartalmasabbnak,
modernebbnek látszott előttem, mint az ellenzéki szavalgatás, mely
zavarba esett volna, ha az események szaván találják fogni. Arról nem
volt itéletem, hogy ezt az országot mily fogyatékosan kormányozzák. De
épp ezért aztán azok, kik de facto mégis kormányozták, tehát de facto
mégis csináltak valamit, jobban imponáltak a helyes ösztönnel a
politikát a cselekvésben kereső ifjúnak, mint nagy ellenzéki szónokok,
kik közül egyről egy nagyszerű beszédje után még nagyszerűbben írta volt
meg akkor Kozma Andor, hogy gyönyörű volt, elragadó volt, mindenkit
meggyőzött, az egész házban csak egy embernek a képére volt ráírva, hogy
nem hisz az egészből egy szót sem – s ez az egy ember maga a szónok
volt… Amellett tudatlan voltam: merem mondani: tudatlanok voltunk a
végletekig – pontosabban szólva: abba az egyoldaluan esztéta,
belletrista, bécsi feuilletonista műveltségben elfogultak és kimerülőek,
melynek sajnos most is kedvez nálunk a humanistának nevezett
betürágásban veszteglő középiskola. Már jogász voltam, sőt már
alapvizsgáztam nemzetgazdaságtanból, mikor még sejtelmem sem volt
gazdasági vagy éppen pénzügyi dolgokról – s erre még büszke is voltam.
Radikalizmusból, liberalizmusból elég volt számomra az a légies
antiklerikalizmus, mely előfuvallata volt a közeledő egyházpolitikának,
– egyszóval ugyanakkor, mikor egyetemi társaim szinte barrikádra mentek
az ellenzéki véderőpolitikáért, én, – ma már furcsa, de hiába tagadnám –
fiatal fővel szabadelvűpárti voltam. Ugyanúgy, mint többen azok közül,
kik ma egy haladottabb nemzeti politika munkásai. S nyilván ugyanazon
érzésből: mert érezvén, hogy a fiatal ember számára kétszeresen
kötelesség a komolyság s a pozitivság, egyben környezetünknél, a
miliőnél fogva, melyben felnőttünk, több komolyságot s pozitivumot
láttunk az akkori guvernementális politikában, mint az akkori
ellenzékiben.
Ebbe a tudatlanságomba világított bele a szociáldemokráciával való,
szinte véletlen megismerkedésem.
Megint csak jellemző, hogy tíz filléres röpiratokból, mintegy kuriozum
gyanánt került elém, tehát megint csak esztéta és belletrista formában a
tudomány. Hosszú volna önöknek elmondanom, de talán magam előtt sem
tudok róla pontosan számot adni, mint változtatta meg e megismerkedés
egész gondolkodásomat s hajtott ezzel a politikában szinte napok alatt a
legszélsőbb ellenzékiségbe, melynek számára csakugyan minden, ami ez
országban előtte elterült, egy reakciós masszának tetszett. Ma már
látom, hogy ebben is könnyebb végét fogtam meg a dolognak, – sokkal
kényelmesebb volt ez a mindennek mindenestől való tagadása, mint lett
volna a válogatás s az osztályozgatás, s a végletesség számára, mely
mindig a legkényelmesebb, sokkal egyszerűbb volt a nagyszerű
elfogulatlanság, mellyel polgári származásomnak s mivoltomnak föléje
emelkedve, egyszerűen fejmunkásnak deklaráltam magamat s e szent
alacsonyság gőgös magaslatáról néztem le a bugrisokat (azt hiszem, a
népi és irodalmi nyelvben addig szűkebb körre értett szót én alkalmaztam
először a bourgeoisie kifejezésére) mondom: kényelmesebb volt így
műproletárnak s forradalmi marxistának lennem, mint például észrevennem,
hogy Magyarországon a polgárság számára sincsenek francia vagy angol
állapotok, s törnöm fejemet ez ugyancsak kisemmizettek számára való
politikán… Magánkörülményeim, melyek hamar rászorítottak a
kenyérkeresetre és pedig a politikai ujságírásból való megélésre, sok
ideig meg tudtak tartani ez elméletiség enclavejában. Minthogy a
politikai ujságírónak, ha kenyerét minduntalan elveszíteni nem akarja,
amivel azonban egy idő mulva már nem igen szabad, mert az a kenyér
nemcsak az ő kenyere, – minthogy ujságírónak minálunk, a kiadók, gyakran
a kiadói érdekek váltakozása szerint hol ezt, hol azt a politikát kell
szolgálnia, nekem csakhamar bele kellett nyugodnom abba a megalkuvásba,
hogy a nem nevem vagy írói jegyem alatt, hanem névtelen folytatott
ujságírást úgy fogjam fel és úgy gyakoroljam, mint például a politikai
államtitkáron alul rangozott tisztviselő a maga munkáját, melyhez csak
kötelességének van köze, nem meggyőződésének, s e kötelességének azzal
felel meg s meggyőződése ellen nem követ el vétket, ha legjobb képessége
szerint megfogalmazza azt, amivel főnöke megbizta. Emellett azonban
megmarad a neve vagy jegye alatt való írás, saját egyéniségének, saját
legbelsőbb hitének kifejtése, – s minthogy a gyakorlattal végeztem a
robotban s egyúttal az ettől megkövetelt önmegtagadásnál fogva ez
mindenestől gyülöletessé vált előttem: természetes, hogy mikor magamnak
s a magam nevében írtam, menekültem mindenestől a valóság elől s
gyönyörködve pihentem és andalogtam a mindentagadás szivárványhidján.
Jellemző viszonyainkra s politikánknak, hogy úgy mondjam,
tárgytalanságára, hogy hosszú éveken át zavartalan – úgy értem, hogy
saját kritikámtól vagy föleszmélésemtől meg nem zavartatva – élhettem e
bolog elméletiségben. S ugyancsak jellemző, hogy mikor e
tündérszigetemre elhatottak a revizionizmus első hangjai s elolvastam
Bernstein kritikai és polemikus irásait: erős logikája ugyan megkapta
bennem az esztétát, de különben úgy bosszantott és zavart az egész, mint
a protestantizmus első vitairatai zavarhatták a katholikum nagy
kristályrendszerében már elhelyezkedettet. S míg elméletben és úgy is
hittem: nálamnál senki nem érzékenyebb a gondolat s a birálat szabadsága
iránt: valójában eretnek tolakodásnak éreztem e mozgalmat, –
türelmetlenségnek, mely nem tudja bevárni a nagy megérést s elméletet
keres, hogy tudománynak hitesse el gyakorlati megalkuvását. Nagy belső
küzdelmek, lelki válságok s nem is maguknak a revizionistáknak munkái –
s nem, ami, úgy látom most utólag, csak idegeim alján hatott rám: a
David agrárszocializmusa – inkább az angol munkásmozgalmak, az
ausztráliai munkásállamok s a német államszocializmus elémtárulása s
gyökeresebb tanulmányozása voltak az és volt az, ami először ejtett
gondolkodóba: politika-e az elzárkózás, a maga képére alakíthatja-e a
társadalmat valamely osztály, ha csakugyan nincs köze a társadalomhoz és
csakugyan nem függ össze azokkal, kiknek fölébe kerekedjen? Sok ideig
tartott, míg abban a, ha úgy tetszik opportunistább politikában
állapodtam meg, melyet barátaim gyakran vesznek tőlem rossz néven. Nem
szándék dolga vagy eltökélésé az ilyesmi, hanem a kiforrásé és
meggyőződésé. Én hasznosabbnak tartom e politikát s magamat is e
politikával, mint boldog szigetidőmet. Bár szabadjon hinnem, hogy
teljesen haszontalan nem volt ott való időzésem sem. A magyar polgári
sajtóban, az erősen belletrista revue-ujságírásban, egy csöppet a magyar
politikában is én voltam időrendre egyik első, ki komolyan vette a
szocializmust, érezni kezdte a munkáskérdés fontosságát s figyelmeztetni
kezdett úgy a guvernementális, mint az ellenzéki usance-politikának még
a mi fejletlenebb viszonyainkhoz képest is feltünő elmaradtságára s
tartalmatlanságára. Velem együtt már olyan nemzedék került a magyar
ujságírásba, melyet nem ért annyira tanácstalan, fölszereletlen és
értetlen például a mult századvégi erős agrármozgalom s ezzel egyaránt
az ipari munkásság jelentkezése és követelődzése, mint érte ugyanakkor a
nálunk egy emberöltővel idősebb s fiaiknál egyebekben talán
tehetségesebb, ragyogóbb, tekintélyesebb s bizonyos dolgokban műveltebb
és tapasztaltabb publicistákat. Sőt tán abban is van része hatásomnak,
ha most az önök személyében olyan fiatalság előtt ülök, hogy ismételjem
a szót, a vallatószékben, mely a nálánál idestova egy emberöltővel
idősebb publicistától igen komolyan számon kéri szociális meggyőződését.
Azt szeretném, ha a mostani történelmi idő tisztázó és revideáló hatalma
nem mulnék el fölülünk anélkül, hogy e főfontosságu dologban meg ne
értettük legyen egymást. Nekem az az érzésem, hogy az események, melyek
most mindenütt a világon szoros, még pedig belső összekivánkozástól
összeterelt egységben mutatnak munkás és polgári társadalmat: a
történelmi parancs erejével igazolnak olyan politikát, aminő például
azok előtt lebegett, kik közül nekem fáj legjobban, hogy a magyar
demokráciának és radikalizmusnak egy kalap alá való terelésre, legalább
egyelőre, nem sikerült. S ehhez, a polgári radikalizmusnak s a szociális
előretörésnek összeállásához a világesemények megujult alap gyanánt
igazolják és dolgozzák ki – hatalmasabban, mint minden teoretikusa tudta
– a szocializmusnak, a szociáldemokráciának is azt a variánsát, melyet
német terminologiáju országokban revizionizmusnak szokás nevezni s
melyről az orthodoxia azt szokta állítani, hogy polgári métely a
munkásszocializmuson. Hogy mételyről van-e itt szó, vagy inkább a
valóság kiütközéséről, azt a továbbiakban kéne megállapítanom. De elébb
ismétlem, hogy a világháboru próbája sokkal szorosabb rokonságát mutatja
a munkásszocializmusnak s a polgári radikalizmusnak, mint háboru előtt a
jobbszemüek is észrevették vagy elfogadták. A háboru tanuságain
megerősödve még jobb lelkiismerettel vagyok revizionista, ha úgy tetszik
opportunista, mint voltam, – annyira, hogy nem érzem magamat politikai
liliomtiprónak, mikor még önöket fiatalokat is ugyanilyesmire merem
rábeszélni.
A revizionizmus, tudvalevő, nem polgári politika. Ha jobbszárnya is a
szocializmusnak, a szociáldemokráciának, épp oly tiszta vizű
szociáldemokrácia, mint az orthodox marxizmus. A társadalom s a gazdaság
mai rendjével szemben éppoly tagadásban áll, elemeit és mozgatóit
ugyanazokban látja s a jövőt, ha szükségesnek tartja elképzelni,
nagyjában ugyanúgy képzeli. Csak mivel a társadalom s a gazdaság
fejlődése sokban nem úgy következett el, mint a szociáldemokrácia
tudományos és politikai megalapítói várták és megjósolták, s mivel
viszont politikájuk taktikáját ezekre a várakozásokra építették: azért
kivánja taktikáját megváltoztatni a szociáldemokráciának, de ezt aztán
olyan forradalmi módon nem forradalmivá tenni s mégis az egész
szociáldemokrata mozgalomban a fősúlyt nem is a végső célra, hanem
magára a mozgalomra, tehát tulajdonkép magára a taktikára vetni, hogy a
gyakorlatban minduntalan s a polgári pártoknál nem ritkábban
szembekerülne az orthodox szociáldemokrata taktikával, ha ez az
orthodoxia is gyakran ki nem térne a napi állásfoglalások elől vagy meg
nem nyugodnék olyan megoldásokban és formulákban, melyek tulajdonkép
szintén nem orthodoxok, tehát tulajdonkép szintén revizionisták… Merek
önök előtt e dolgokról csak ilyen nagy általánosságban, nehány odadobott
műszóval és célzással beszélni, mert tudom, hogy mindezeket legalább is
oly jól tudják, mint én. S merem gondolatmenetemből egészen kizárni a
szindikalizmust – nem mintha alábecsülném a munkásmozgalomnak ezt az új
vagy mondjuk pontosabban: egy tegnapelőttiből holnaputánivá ifjított
formáját, hanem mert inkább igen komoly jelenségnek tartom, de
olyanfajta ellenzéknek, melyben mi akarva sem vehetnénk részt, még ha
forradalmiak volnánk is. Mert a szindikalizmusnak lényege az, hogy a
munkásság türelmetlenül és elzárkózóan rázzon le magáról minden
társaságot, minden szövetséget, minden összefüggést, minden tekintetet,
sőt minden intézményt is, kivéve saját szervezetét, melyet
alkalomról-alkalomra s az ugrásra mindig készenállva szegezzen neki
mindenestől az egész társadalomnak. Ez a felfogás óriási erőt tesz fel a
munkásságról, mikor így és ennyire életre-halálra szembeállítja minden
egyébbel, ami emberi, tehát egy mindenesetre óriási erővel és
hatalommal. S egyúttal roppant rizikót vet a munkásságra, ha számítása
nem válnék be s állandóan és mindenkorra túlerővel találná magát
szemben. A szociáldemokrácia minden eddigi formája és árnyalata, bármily
ellentétbe helyezkedjék a polgári társadalommal, mégis valahogy úgy
képzeli a dolgot, hogy legalább egy darabig s egyfelől a munkásság
megerősödéseig, másfelől a polgári társadalom megrothadásáig: a
munkásság próbálja felhasználni a polgári társadalom intézményeit is,
próbáljon ezekbe is bejutni, próbáljon ezekben is hatalmat jelenteni s
így ellensúlyozni fokról-fokra a túlerőt, melyben az egész többi
társadalom állna a munkássággal szemben, ha a munkásság hadizenően
helyezkednék szembe az egész társadalommal. A mi számunkra, kik érezzük
az osztályok egymással való összefüggését s azt érezzük, hogy ennek
segítségével tudunk a magunkén kivül helyezkedni s valamennyi javára
cselekedni és dolgozni: a mi számunkra ez az, ami elképzelhetőbb és
elfogadhatóbb volna még akkor is, ha volna választásunk és úgy volna
lehetséges szindikalistáknak lennünk, mint ahogy nem lehetünk azok, mert
a szindikalizmusnak lényegébe tartozik, hogy ne kérjenek belőlünk az ő
vidékein…
Ha tehát meggyőződésből, de kényszerüségből, hogy úgy mondjam:
odapofozottságból a magunk számára olyan politikát választunk, mely
összefüggésben látja az egész társadalmat s tennivalóit is ez
összefüggésből származtatja s ehhez igazítja hozzá: akkor bármily
hajlandóságuak voltunk eddig, nagyon el kell gondolkoznunk azon s le
kell vonnunk további magunktartására nézve annak a jelenségnek
következéseit, hogy ebben a háboruban a szociáldemokrácia világszerte:
hűtelen ugyan nem lett elveihez, ellene ugyan nem cselekedett
meggyőződéseinek, sőt legigazabb hitem és itéletem szerint a háborukban
való becsületes helytállásával mindenütt magáért és létjogosultságáért
állt helyt, – de világos, hogy, antimilitalizmusról nem is szólva, mikor
ennyire döntő, életbevágó s a mai társadalmi renden belül folyó akcióban
az uralkodó társadalommal egyetértve vesz részt: teljesen szakít a merev
tagadásnak, szakít a társadalom felbomlását váró forradalmiságnak,
szakít a fölötte s vele szemben álló rendektől vagy osztályoktól való
kérlelhetetlen elkülönböződésnek taktikájával (és, mivel a taktika
politika, politikájával), s ilyen mód tulajdonkép revizionista politikát
folytat. Kéntelen folytatni, – s amint az élet valamely politikát
kéntelennek, szükségszerünek, elkerülhetetlennek bizonyít, akkor
egyúttal ezt a politikát igazolja is s az ezzel ellenkező politikát
tévességben marasztalja.
Egészen bizonyos, hogy a szocialisták e háboruban nem csupán olyan
kénytelenségből vesznek részt, aminővel a közigazgatás és az állami
hatalom, ha nem megy máskép, a tisztek revolverével kergeti rohamra a
népfölkelőt. Vanderveldét nem revolverrel kényszerítették a miniszteri
székbe s ha Vanderveldére rá lehet mondani (én nem mondom), hogy rhétor
és stréber: Jules Guesdere, a marxistára nem lehet ezt mondani, pedig
most ő is miniszter. S Frankot, az igaz, hogy revizionistát: szintén nem
kellett bottal kergetni, sőt önként állt katonának s halt hősi halált a
gazdasági irigyektől és hatalmi versenytársaktól ostromlott német
nemzetért és birodalomért. Az is igaz ugyan, hogy Bernstein, a
revizionizmus apja, épp minap fejtette ki, hogy ha tudták volna a német
szociáldemokraták, hogy a németek háboruja főképp a demokrata
Franciaország és Anglia ellen folyik s nem főképp a rabszolgatartó
Oroszország ellen, bizony másképp viselkedtek volna. De én nem hiszem,
hogy máskép viselkedtek volna, – nem viselkedhettek volna máskép s
kivált a demokrata Angliával szemben nem. A demokrata Anglia a német
nemzet és birodalom közén át minden német embert, tehát német munkást is
másodrendüségbe, tehát kisebb keresetbe, rosszabb ellátottságba,
kevesebb biztosságba akar leszorítani. Ez az, amit ösztönszerüen megérez
a legkisebb, a legtudatlanabb vagy a legtudósabb s legforradalmibb
érzésü német ember is, s ez az, aminek tűzzel, vassal, foggal, ököllel,
és körömmel való visszautasítása nem ellenkezhetik semminő olyan elvvel,
amely minél több ember számára miné nagyobb boldogságnak követeléséből
származik. A revizionizmus mit mond? Azt mondja, ugyebár, hogy a
munkásságnak fokról-fokra kell haladnia hatalmi és gazdasági
térfoglalásban, s minthogy e fokokon minduntalan találkozik polgári
osztályokkal s térfoglalásának tere a mai társadalom s a mai gazdasági
rend: azzal a mozgalom lehetősége, a szerzemény és annak megtartása
kedvéért hol itt, hol ott ideiglenesen meg kell békülnie, azokkal együtt
kell operálnia. A háboru s benne a munkásság sokhelyt tüntető részvétele
ezt szembetünően igazolja. Mert érthetetlen volna, ostobaság volna,
öngyilkosság volna, egyszóval olyasmi volna, amibe egyes ember
belekeveredhetik, de amire egész osztályok vagy csoportok sohasem
vetemednek – érthetetlen volna, mondom, a munkásság e foganatos
fáradozása, hogy tulajdonképp a mai világrendet megmentse, ha abba neki
magának is számos érdeke nem kapcsolódnék bele. Ez nem azt jelenti, hogy
e mai rend jó, hogy fenn kell tartani. De jelenti azt, hogy például a
mai német munkás is életlehetőségért és munkalehetőségért küzd, mikor a
mai német birodalomért harcol. A munkásnak érdeke, hogy a mai rend
megváltozzék, de az is érdeke, hogy fel ne boruljon. Nem ideális
eltartója, rajta kell lennie, hogy gyökeresen megváltozzék, de mégis
csak eltartója s ma benne gyökeredzik. A mai gazdasági és társadalmi
rend, amily elnyomó és kizsákmányoló (mert az!) olyan támaszték és
tápláló is. Mindenkinek van benne veszíteni valója, s nem csupán láncok,
mint a kommunista manifesztum hitte. Ebből nem az következik, hogy
fentartsák, de igenis, hogy ezt kell megváltoztatni, s mindenkinek, aki
változtatni akar rajta, egyben annyi érdeke füződik mindenkori fokához,
hogy csak fokról-fokra lehet megváltoztatni. Ez ismét nem jelenti azt,
hogy a forradalmak ilyenformán örökre kizártak vagy sohasem jogosak –
fokokért is lehetséges forradalom és lehetséges olyan forradalom is,
mely nem éget el maga mögött minden hidat. De ha ez így van, akkor a
revizionizmus jó és gyökeres szociáldemokrácia abban is, hogy gyakran
együtt taktikáz polgári pártokkal polgári alapon, abban is, hogy előtte
a mozgalom vagyis a fokról-fokra való fejlődés a fő, a végcéllal nem
fontoskodik. Olyan nagy jelenség, mint ez a világháboru,
elvitathatatlanul olyasvalami, amit természeti jelenségnek szoktunk
nevezni. S így mozzanatainak és adalékainak, tényeinek és valóságainak
épp oly döntően bizonyító az erejük, mint, mondjuk, a fizikai
törvénymegállapításokra a fizikai jelenségeknek. Minthogy nem lehet
véletlen, minthogy nem lehet meggondolatlanságból elkövetett hiba,
minthogy emberi hatalomtól meg nem állíthatóan szükségszerű volt, hogy a
munkásság e háboruban a polgári rendekkel együtt küzdjön tulajdonképp a
_mai_ gazdasági rendért: e szükségszerüségben döntő bizonyítékunk van
amellett a munkáspolitika mellett, az olyan felfogásu vagy taktikáju
szociáldemokrácia mellett, mellyel ez az eljárás megfér, melyre ez a
jelenség nem cáfol rá. S minthogy az sem lehet véletlen, hogy a háboruba
sodródott nemzetek munkásai közül és szociáldemokrata táborából kivált a
németek azok, kik minden fentartás nélkül, szinte tüntetően szálltak le
a lövészárkokba, vagyis annak a birodalomnak proletárjai, mely állami
hatalommal mérsékeli a proletárizmust és sokban feudális alkotmányán
belül emberi sort biztosít minden dolgozó fiának: ebben is
szükségszerünek, jogosnak, helyesnek, a valóságtól diktáltnak bizonyosul
az a szociáldemokrata taktika, mely a mozgalomra veti a fősúlyt s nem
sokat vesződik a végcéllal – vagyis megint csak a revizionizmus.
A háboru próbája, s ezzel a kisérlet souverain döntése állapítja így
meg, hogy a revizionizmus nem holmi polgári s a veleszaladó polgári
elemektől belevitt métely a szociáldemokráciában, hanem a munkásság
legsajátabb helyzetéből és érdekéből a munkásság számára kötelezően
következő taktika. A szociáldemokrácia megalapítói geniálisan meglátták,
hogy a polgári társadalomnak végzete, hogy maga alatt vágja a fát. A
revizionizmus módot ad arra, hogy e fát polgárság és munkásság együtt
vághassák, összefogásban megsokasodott s nem ellenkezésben megcsökkent
erővel. A dolog úgy áll, hogy ahol a munkásosztály hatalma és
ellátottsága csekély, ott bátran megengedheti magának a polgári tábor
balszárnyával való szoros szövetkezést, mert számos olyan polgári jót
víhatnak ki együtt, mely az ő számára is hasznos. Ahol pedig a
munkásosztály már ellátott és hatalmas, ott számos olyan, jövő
törekvéseivel nem ellenkező, mai polgári érdeke is van, melynek
megvédésére természetes és erkölcsös szövetségbe állhat a polgári
radikalizmussal. Egyszóval: a revizionizmus nem polgári métely a
szociáldemokráciában, hanem – talán még a saját teoretikusai előtt is
öntudatlan – honorálása annak a sok ideig számba nem vett valóságnak,
mely tulajdonkép összevág a természetnek abbeli ismert tulajdonságával,
hogy benne ugrás nincsen, éles válaszok nincsenek s a szigoru
megkülönböztetések is inkább a mi elménk kényelmében gyökereznek, mint a
valóságban… honorálása, mondom, annak a valóságnak, hogy ugyanakkor sok
a közös érdekük is, s a munkásságnak, melynek távolabb életérdeke
mindenesetre az, hogy a mai polgári világrend gyökerestől megváltozzék,
sok közeli s a távolival nem ellenkező érdeke gyökeredzik a mai
világrendben.
Ami ebben látszólag ellentét, azt a revizionizmus természetesen s
életképesen oldja meg, ezzel bizonyítván, hogy az ellentét csak
látszólagos. E mostani háboru során revideálnunk kell a
forradalmárságról s az idealista politikáról vallott nézeteinket s
átlátnunk, hogy még a forradalmi, még az idealista, még a végletes
politika is, ha egyáltalában számot tart a politika névre, csak józan,
csak megfontolt, csak a valósággal hüvösen számoló lehet. Eddig gunyból
vagy ugratásból mondták, hogy az kezd kiderülni, hogy a
szociáldemokrácia nem egyéb, mint formula arra, hogy a munkásság egy
felső rétege kispolgári ellátottságba jusson. Nincs okunk kitérni ez
ugratás elől, vegyük kitüntetésnek e gúnyt és mondjuk, hogy ez nem is
olyan nagy baj, talán nem is esik messze attól, amit akarunk, nem messze
attól, ami lehetséges, s kezdő jelenségül szépen egybevág a távolabbi s
a legmesszibb törekvés abbeli tartalmával, hogy a társadalom alsóbb
rétegei egyre emelkedjenek hatalomban, jólétben, a többivel való
egyformaságban, még végre valamennyien egyforma magasra érnek szerves
homogénségben s egyik sem nyög a másik alatt.
Ha visszaemlékszem arra a szociáldemokráciára, amellyel még én
ismerkedtem meg s amely pedig a tudomány világtörténetében korszakot
tevő lépés volt, mint szerzői jól mondták, az utópiától a tudományig:
azt kell mondanom, hogy a mostani világháboru körül történtek betü
szerint véres cáfolata volnának az osztályellentéteken épülő
szociáldemokráciának, ha ennek taktikája a revizionizmusban meg nem
újult volna. Mert világos, hogy amennyire megfér minden, ami most
történik, a revizionizmussal, annyira ellenkezik az orthodoxia betűjével
s a betühöz ragaszkodó orthodoxiával. Már pedig az olyan politika,
melyet épp olyankor kell megtagadniok a vallóinak, mikor döntő
alkalmazásáról volna szó: lehet igen szép, de nem lehet helyes politika.
Vannak ugyan, akik azt vélik, hogy bizonyos szent elvek érintetlen
megőrzésére kell mindig valami ellenzéki testőrség. Én ezt a hitet nem
osztom. Azt hiszem, hogy az olyan testőrség, melynek éppen akkor kell
eldugnia kardját, mikor a szent elveket támadják, csak kompromittálja
ezeket az elveket, – hogy talán nem is szentek, vagy ha azok,
semmiesetre sem e világból valók az olyan elvek, melyek maguk jönnek
zavarba, mikor alkalmaztatniok kellene. Jules Guesde, mint szocialista,
mint szociáldemokrata is, nyugodtan vállalhatott most miniszterséget, de
mint orthodox szociáldemokrata tulajdonképp nem. Az orthodoxia s a
revizionizmus közt olyasmi a különbség, mint volt nálunk a Bach
abszolutizmusának bukása s a Schmerling félangolos alkotmánykisérlete
kezdetén a felirati s a határozati párt közt való. Mindkettő nemzeti és
negyvennyolcas ellenzék volt s csak abban különböztek, hogy Deákék, a
feliratiak, tudomásul vették, hogy Magyarországnak valóságos ura nem V.
Ferdinánd, nem is Ferenc Károly, hanem Ferenc József, a határozatiak
pedig, s igen helytálló elvi okokból, nem vették tudomásul. Az okok
helytállóak voltak, de az emberek, kik helytállottak mellettük,
megkockáztatták volna, hogy a tudomásul nem vett valóság a valóság
hatalmával ellenük és hazájuk ellen fordul s ezért, mint jó hazafiak, a
képviselőház ülése előtt maguk távoztatták el néhány képviselőjüket,
nehogy többségbe jussanak. Sőt lehet, hogy a fényes tehetségü Teleky
László, ki a pártnak vezére volt s az ülés előtt való éjszaka főbelőtte
magát, egyebek közt e lelki válság miatt is végzett magával.
Mindenesetre örökre tanulságos szimbolumot írt vérével minden jövendő
elvi politika számára, azt tanítván, hogy nem lehet politika az olyan
politika, melynek főbe kell lőnie magát, nehogy megvalósuljon… A
felirati s a határozati párt között valójában nemcsak magában a
formaságban s a valóság értékelésében volt a különbség, – nem csakis
abban, hogy Deákék a császárhoz akartak felírni, mert tudomásul vették,
hogy van, míg a határozatiak csak házhatározattal akartak a trónbeszédre
vagy leiratra reagálni, mert nem akarták tudomásul vétellel szentesíteni
a koronázatlan uralkodó uralkodó voltát. Nem – abban, hogy a felirati
párt reálisabb volt a reálitás iránt, mint a határozati, öntudatlanul is
annak megérzése vezette, hogy bármily szöges ellentétben áll is
Magyarország Ausztriával s a magyarság a dinasztiával, nagyon sok a
közös érdekük is, s a magyar politikának meg kell találnia a módot, hogy
küzdjön is ellenük, de együtt is dolgozzék velük. Ez is egy fajtája volt
a revizionizmusnak, s bármily keservesen, de igazolódott az utóbbi
félszázadban. Mindenesetre inkább, mint… de erre a multra igazán vessünk
fátyolt.
Itt megszakítom elmélkedésemet. Nem tudom, éppúgy meggyőztem-e önöket
arról, hogy csakis a valóság adalékaival nemcsak számító, de sokban
megalkuvó politika lehetséges, foganatos, s így egyedül követendő, mint
ahogy engem most kivált ez a háboru ujra meggyőzött erről. De annyit
merek mondani, azzal zárva szavaimat, amivel kezdtem, hogy ilyen józan
és megfontolt politika semmikép nem ellenkezik az ifjuságból következő
vagy az ifjuságra állítólag köteles idealizmussal. Most tapasztalhatják,
mennyi hév, önmegtagadás, önzetlenség és lendület lehetséges az ilyen
politikában, kell az ilyen politikához. Nem félek, hogy mikor erre
beszélem rá önöket, eltéríteném önöket ifjúi rendeltetésüktől. Igazság
csak egy van, úgy a fiatal hév, mint az érett megfontolás számára, s
fiatalnak, öregnek egyaránt végig elgondolt politikát kell ifjúi
lendülettel elébbrevinnie.