1914. október 25.
A magyarnak most divatja van – már amennyire a világ most ráér, hogy
divatja legyen. S nemcsak ellenségei tüntetnek mellette – ez lehetne
ugratás is… barátjai számára. Ám e barátjai is kezdik felismerni –
kéntelenek vele. A magyar az, ki e háboruban csodákat mivel. Nemcsak a
személyes bátorság és hősiesség csodáit – ez nem csoda, mert ezt
mindenki tudja. De a honvéd, kit helyi katonaságnak neveltek s a
világtörténelem legnagyobb háborujának terein állja meg helyét: ez
csoda. A népfölkelő, a már deresedő polgárember, ki a legnagyobb
feladatokban a hadra nevelt fiatalokkal egy biztosságban félelmetes: ez
csoda. A tartalékos tiszt, a hivatalszobából a sáncárokba került, kin, a
haderő emberanyagának szélesedésével a háboru nyugszik: ez a csoda. S
hogy olyan politikai előzmények után, minőket kivül-belül a háboru
felváltott, egy áruló, egy hátráló, egy közömbös vagy gyülölködő itt nem
találtatik: ez a csoda.
A multra visszavetődően talán van benne némi megalázó, hogy az idegen
mind e csodákon ennyire csodálkozik. De nem lehet rossz néven venni. A
háboru, amily kulturapusztító, olyan kulturpróba – s a magyarnak éppen
kulturája volt az, amit nem ismertek. Az emberek megszokták, hogy
kinél-kinél azt keressék, tehát csak azt lássák meg, amit nemzedékek óta
megszoktak tőle várni. A magyarnál bort, buzát és lovat keresnek, tehát
csak bort, buzát és lovat várnak nála. A kultura nem lehet magyar
exportcikk, mert éppen azoknak van belőle bőven maguknak is, akikre való
tekintettel, hogy észrevegyék, nem ártana, ha exportálhatnók. Aztán meg:
az új magyar kultura egészen fiatal. Jó, ha két nemzedéknyi. Ennyi idő
alatt nem szokhatták meg, hogy észrevegyék, amig a háboru az egyetlen
észrevétető helyen, a bőrükön nem veteti velük észre. A porosz katonai
kulturát is csak 1866-tól fogva vették észre, holott az akkor már
félszázados volt. A mi békekulturánkat is most a háboru tárja föl: az
első, mióta, mohácsi elrejtezkedésünk óta, ujra a világon vagyunk. Mint
ahogy Cavour nem sajnálta a krimi háboruban való véres részvételt,
csakhogy a megalakuló olasz egység leadhassa a világban létének
névjegyét, úgy ne sajnáljuk most e súlyos áldozatu próbáját annak, hogy
a világon vagyunk.
Jogunk van arra – hiszen az ellenkezője volna szerénytelenség – hogy
magunk is meghatódjunk, látván, hogy csakugyan a világon vagyunk. Hiszen
ha valaha, úgy most látszik, hogy ez mekkora csoda. Csak Belgiumra kell
néznünk, hogy meglássuk. Egész Európa dolgozott rajta, nagyapáink napjai
óta, hogy megtartsa. S nem tudta megtartani. Ellenünk egy világ
dolgozott, évszázadok óta, hogy lemerítsen bennünket a történelem
tengerében. S mi megvagyunk. Mulatságos volna, ha nem volna oly
nagyszerü.
S az benne a legnagyszerübb, hogy amily valóság e létel s amily igazi e
kultúra, annyira igaz az a tudomás is, mely megfeledkezik a magyarról,
mikor a világra vagy az emberiségre gondol. Csak éppen néhány évtizeddel
maradt el megfigyelésében. Valóigaz: 1867 előtt nemcsak Magyarország nem
volt a világon, de az a valami sem, amit magyar világnak vagy
műveltségnek lehetne nevezni. Éppoly kevéssé, mint ahogy a Mistral
költői nagysága nem jelent provenceál műveltséget, világot, országot.
Magyarország 1867-ig jog szerint teljesen középkori kis enclave volt s
az volt valóság szerint is, mert ami kulturintézményt az osztrák
elnyomás rákényszerített, az fölületesen és gyökeretlen fityegett rajta.
A háború előtt sokat beszéltünk és vitatkoztunk magyar hegemóniáról, s
ennek jogtalanságát s a magyarnak kulturképtelenségét az idegen azzal
bizonyította, hogy hiszen minden, ami most e földet műveltté teszi,
idegenből van átvéve. Ez nagyjában igaz s arról, hogy a háború előttinél
szerencsésebb, mert biztosítottabb körülmények között a magyar
hegemóniának a háború után mint kell úgy szerveződnie, hogy minden ez
országbeli jognak és érdeknek biztosítéka legyen, elfogulatlan s
elhittség nélkül kell majd gondolkoznunk és gondoskodnunk. De ha voltak
mulasztásai, akár vétkei is a magyar hegemóniának, egyben igazolását is
magában hordta. Még e mulasztásai is igazolják s igazolják a hűvös
figyelmeztetések, hogy mi is volt ez az ország még negyvenhét évvel is
ezelőtt. Való igaz: középkor volt, Ázsia volt – noha annak előtte, a
régibb multról nem szólva, tizenhét esztendőn át teljes hatalommal
szoríthatta rá a saját nagy és fejlett kulturáját az ősi Ausztria. Ez az
osztrák hatás s a külföld minden kulturbefolyása, az idegenből való
átvétel és eltanulás mind csak azóta foganatos e földön, mióta a magyar
annyira amennyire a maga ura rajta – s ha azt mondják, hogy
monopolizálta ez országot s a nemzetiségeket kizárta belőle, akkor, ha
ebben volt hiba, azt nem kell szépíteni, ami ebben nem ráfogás, azt nem
kell letagadni, ami ezen változtatandó, azt szándékba kell venni, – de
akkor ez is csak kulturpróbája a magyarnak, mert nem jelenthet egyebet,
mint hogy azt az Európát, mely a Duna-Tisza mentén az 1867 előtti Ázsiát
felváltotta: a magyar csinálta meg.
Ez nem chauvinkedő kérkedés, még kevésbbé akar jogcim lenni későbbi
chauvinizmusra. A chauvinizmus átok, ostobaság és öngyilkosság – de az a
bátortalan lemondás is. Mint ahogy az egyes ember lője magát főbe, ha
bármi nagy előtt nem azt gondolja, hogy ezt is csak ember csinálta, mért
ne tudnád megcsinálni te is? – úgy kell az egyes népnek is eltelve
lennie ugyanezen önbizalommal. A magyar most beszámol a világnak s ezzel
egyben maga előtt is beszámolhat, hogy van-e oka az önbizalomra. Nem
hivalkodásra, nem tolakodásra, de annak megmondására, hogy: amit más
tud, azt én is tudom, ahol más megélhet, ott nekem is jogom van megélni.
Nos hát: van. Ha maga nem merné meglátni: a világ meglátja és elismeri.
Nem volt soha oly elfogult a javunkra, hogy ezt a bizonyítványát el ne
hihetnők.
S itt is azt kell mondani, hogy amit ellenünk vetnek: mentül igazabb,
annál inkább mellettünk bizonyít. Nem lehet eltagadni: amily
örvendetesen teljes a magyar kultúra, olyan kevés benne a magából nőtt
adalék. Az ágya a mienk, a zamata – majd minden egyebet idegenből
vettünk. De ha így van: micsoda munka volt ez! Kis igényü paraszt nép
felett tétlen tenyésző uraság: nagyjában s karrikaturában ez a
nagyapáink Magyarországa. Mindent, de igazán mindent, ami a mai
Magyarország: tanulni kellett, megcsinálni kellett. Igazgatás és
közlekedés – a pénzgazdaság bonyodalmai, a kereskedelem magasságai, az
ipar nehézségei, – a tudomány rejtelmei, a technika titkai, a művészet
különösségei – az önállóság terhei, a szabadság gondjai, a parancsolás
lemondásai – a munka, a kötelesség s a jogállapot fegyelme: mind új
volt, mind félelmetes volt, mind szokatlan volt, furcsa volt,
zavarbaejtő volt, s az igények, melyekkel az ujnak emberei a réginek
öröklői elé állottak: megszokhatatlanul megrendítőek voltak. A boltos,
akivel kezet kell fogni, a munkás, akinek jogot kell adni, – a törvény,
a szabály, a rendelet, aminek engedelmeskedni kell, a gépezet, amibe
bele kell illeszkedni, a nem kivánt, amiért még meg is kell dolgozni, a
fölöslegesnek vagy károsnak érzett, ami előtt meg is kell hajolni:
mennyi hősiesség kellett ehhez! A nyelv, a szokás, az életmód, az ősi
meghittség s az öröklött idegzet: mind elmondhatatlan szük volt ennyi
minden ujnak s idegennek befogadására, s mindehhez mégis hozzá kellett
tágítani, s úgy, hogy ne csak meg ne szakadjon bele, de inkább eleven,
hajlékony s táplálóan magához alakító foglalata legyen! S mind e
nehézségekhez még egy, talán a legfőbb nehézség. E sok idegenséget és
ujságot egyben elég gyakran idegen igények s idegen elemek hozták,
képviselték vagy követelték. Aki pénzt küldött ide és itt piacot
nyított, az uralkodni akart rajta – s az idegen foglalkozásokat idegen
nevelésüek űzték. Visszaverni a felsőbbségi igényt, anélkül, hogy
eljátszanók a hasznot, melynek fejében támasztják: mennyi diplomácia
kellett ehhez! S az idegen foglalkozással együtt az idegen embert is
felszíni, de úgy, hogy az új foglalkozás ne vigyen bele idegenséget az
életbe s az idegen ember otthonába olvadjon e földön: ehhez az érzésnek
olyan magasrendüsége kellett, mely annál tiszteletreméltóbb, mentül
többször kell önmagán erőt vennie.
E háború abban is próba és megnyugtatás a magyarra nézve, hogy nincs oka
megbánnia érzésbeli áldozatait. Akiket ujabb története során magához
váltott: ugyanazon hősiességben és dicsőségben állják meg a nagy
kulturpróbát, mint amely most a világ elismerését a magyar felé
fordítja. Hibáit, ha még maradtak, erényeit, melyek kivirágzottak,
maradék nélkül magukba szítták, amit pedig magukkal hoztak, az eleven
erő e mostani küzdelemben, melylyel a magyarság az életre való igényét
jelenti be s melyben a beolvadtak vérükkel fizetnek e közösségért s
vérükkel pecsételik meg az egységet. Akik a harctérről hazajönnek, drága
és megható csodákat beszélnek ez egybeforrottságról s ez egységes
sokféleség hasznáról. A paraszt baka, ki a pásztornép mindenlátó
szemével segíti a pápaszemes hivatalnok-tisztet, – s ez a tiszt, ez a
tartalékos, ki a hivatalnok igazgató erejét vagy a kereskedő fürgeségét,
a fiskális leleményét vagy a tudós rendületlenségét viszi át csapatára,
– az ur, ki a gépfegyver poklában is ur marad, – kalmár, ki a
halálveszedelem mámorában is józan marad, a városi csirkefogó, ki
patrouilleban is tuljár az ellenség eszén s a legény, aki legény ebben a
csárdában is, – az uri autós s a külvárosi chauffeur, kik egyforma
egykedvüen száguldanak a parancscsal a komitácsikkal szegett éjszakai
országuton, a pásztor, ki remekbe rakja a kunyhót a sáncárok mélyébe s a
gyári munkás, ki ezermestere a tábornak: s mind egyformán becsületes,
egyformán megbizható, egyformán az, aki s minden pillanatban mindig a
legtöbbjével szolgál s a szava szentirás s a munkája netovább: ó, ez
jutalom, ez elégtétel, ez igazolás s megmutatja, hogy a magyar igazán
okos volt, mikor okos volt.
Hogy e háború, ha sikere lesz, mit jelent az osztrák-magyar monarhia,
mit a magyarság, mit Magyarország számára: azt hivságos volna akkor
mérlegelni, mikor csak _ma_ van, a tegnap mintha sosem lett volna s a
jövőnek következő perce is végtelen távolság. De valahogy érezni lehet,
hogy általában jó a magyarság ez igazolódása s csak jó és öröm és
elégtétel válhatik belőle mindenek számára, kik ez országban vele együtt
élnek s most vele együtt véreznek és dolgoznak. Csak még egyszer lássuk
meg, hogy nem maguk a hadi, az úgyszólván testi és jellembeli erények
azok, melyek most a magyarság jogcime gyanánt ragyognak föl, hanem a
kulturértékek, melyeket ezek jeleznek. A külömbség 1866 és 1914 között:
a háború között, mely a magyarnak ellenére folyt s a háború között,
melybe a magyar is beleviszi lelkét, tehetségét, törekvéseit: ez
csalhatatlan értékmérője a magyarnak s uj keletü, de belsőséges
kulturmunkájának. Legyen maradandó a világon, mely most meglepetve
fedezi fel magában.