1914. október 16.
Az angolokban megvan annak az előkelőségnek kötelességtudása, amelyet
maguknak vindikálnak. Nem hazudnak oly naivul otrombán, mint az oroszok,
nem átkozódnak oly szíveveszett őszinteséggel, mint a franciák, s rendes
képmutatásukkal olyas formulákban igyekeznek megmagyarázni, hogy miért
másért is keverik e háború kártyáját, mint a német üzleti verseny
megbénítására, amely szólásokkal maguk előtt sem kell pirulniok s nem
kell magukat képen köpniök, ha a tükörbe néznek. Az angol snobismus egy
idő óta demokráciában utazik – az most a kiváltsága, hogy letesz a
kiváltságokról. Ma shoking olyan lépést tenni, mely nem lépés a
népuralom felé. Ma angol nem foghat fegyvert, hanem, hogy a nép jogát
vivja ki vele. Mérhetetlen szerencsétlenséget a világra, a katonai
erőfeszítés minden kínját magára, alkalmasint mihamarább az általános
védőkötelezettség soha nem próbált militarizmusát: mind azért veti és
veszi az angol, hogy, mint szónokai mondják, megszabadítsa a világot a
militarizmus átkától.
Ezt nem gúnyból mondom. Ha valahol megáll a homoepatia, úgy a
politikában – ördögöt Belzebubbal, militarizmust, ha csakugyan átok,
militarizmussal legbiztosabb kiűzni. Az a kérdés, hogy a militarizmus,
melyet a német fegyverkezettség szorított volt ránk, valóban az a
militarizmus-é, melyet a népuralom, a népjogok, a népi boldogság
elérésére kell leráznunk magunkról?
Jobb szeműek többször meglátták – a háború előtt mind többször – hogy
valamint a francia szociál-republikanizmus és parlamenti mindenhatóság
álarcában egy csekély tőkés kisebbség zsarnokoskodik a dicsőség népén: a
német feudál-abszolutizmus, a porosz junker-monopólium formájában a
népakarat uralkodik a kötelesség nemzetén. Legutóbb a legélesebben a
zaberni eset körül mutatkozott ez meg, még pedig – s ez a
legtanulságosabb – éppen a militarizmus dolgában. A német polgári, és,
amig még kényesebb, az elzászi faji önérzet összeütközött a katonaival.
A vége az lett, hogy, egypár külsőleges engedmény után a katonai
büszkeségnek, a militarizmusnak hazájában valójában a polgári akarat
kapott meg minden elégtételt. Hogy’ lehetett ez? Csak úgy, hogy a német
nép urai azért tudnak rajta uralkodni, mert egyek a német néppel. S a
német militarizmus azért mindenható, mert egy a német népnek maga felett
való hatalmával.
A katonaság úri, királyi, zsarnoki származású, de túlnő ezen a
származásán. A militarizmus a néphadseregben törököt fogott, mely nem
ereszti. Leszámítva bizonyos külsőségeket, más időkből maradt
sallangokat, melyek éppúgy nem tartoznak a katonaság lényegéhez, mint
nem tartozik hozzá a stechschritt: a militarizmus csakugyan nem egyéb,
mint a népeknek már békeidőben való megszervezettsége hadiidőkre. A
militarista német militarizmus ma már valójában szintén nem egyéb, mint
a miliciás svájci vagy amerikai militarizmus. Hogy melyik forma az
alkalmasabb s a merevebbel járó áldozatok szükségesek-e a célhoz: arról
lehet elmélkedni s a próba el fogja dönteni. De hogy amíg van rabló,
addig csendőr is kell s hogy amíg van lehetősége annak, hogy egyik
embercsoport a másikat testi erővel igyekszik lebirni, addig minden
embercsoportnak meg kell szervezve lennie ilyen kisérletek ellen: azt
csak az nem látja, aki nem figyeli meg, hogy a szabad Amerikában
munkásszervezetek úgy, mint munkáltató szervezetek olyik helyt ágyukat
rejtegetnek, ha netalán össze kellene ütközniök. Kell valami okának
lenni, hogy az antimilitarista szocialisták habozás s az elvtagadás
minden önvádja nélkül fegyverbe álltak e mostani háborúban. Ez nem az
antimilitarizmus ellen szól, mert az antimilitarizmusnak igaza van
abban, hogy jó volna, ha nem volnának háboruk. De szól a számítás ellen,
mellyel a kalmárcinizmus antimilitarizmusánál fogva akarja megfogni a
béke s a haladás hitvallóit, mint ahogy a mészároslegények
lovagiasságuknál fogva akarják verekedésben megfogni a katonatiszteket.
Ostoba ravaszság – az angol kalandorság nem megtörni fogja a
militarizmust, hanem bebizonyítja, hogy még jóideig szükség van a
militarizmusra.
Jó ideig – egészen pontosan: mindaddig, mig akad nép, mely a többinek
rovására akar élni s azt hiszi nem tud megélni, ha más elől el nem veszi
az életet. A kollektiv életben ez ugyanúgy van, mint a magánosban – amig
az emberek össze nem szoknak egymással, addig mindig kell rendőr, – amig
a nemzetek meg nem férnek egymással, addig mindig kell militarizmus. Sőt
addig mindig lesz és mindig kell háború is. – Társadalmi küzdelmekben
ultima ráció a guillotine, – a királyok mindaddig nem látták be, hogy
mások is emberek, mig a Stuartok s a Capetek végzete meg nem tanultatta
velük. Világos kezd lenni, hogy elkel ilyen iskola a királyi nemzeteknek
is. A franciák már megtanulták ezernyolcszázhetvenben: az angoloknak is
meg kell tanulniok ezerkilencszáztizennégyben, hogy türniök kell, hogy
mások is vannak a világon és élnek és boldogulni akarnak. S ezt csak
vérveszteséggel lehet megtanulni, megmagyarázás és bölcs kifejtés
hiábavaló, – megint csak bebizonyosodik, hogy az ember, az embersokaság
is, csak azt tanulja meg, amit a bőrén tanult meg. A német birodalom s
vele együtt a mi monarhiánk mostani háborúja szakasztott azon
szabadságharc, mint volt a nagy francia s a juliusi s a februári
forradalom.
Hogy mindazonáltal a militarizmus ez igazolódása a szabadsági gondolatok
és intézmények visszaesésével fog járni, az nagyon lehetséges. De lehet
más is. Lehet, hogy a militarizmus fog hozzá alakulni ahhoz a
szabadsághoz és polgárosultsághoz, melynek ime legfőbb eszköze és szerve
gyanánt mutatkozik meg. A polgárság s a katonaság, a polgári s a katonai
kormányzat, izgatás és intézmények különbsége olyan időkből származik,
mikor e katonaság csakugyan a hatalom kezében volt eszköz. Ma, mikor
minden polgár katona és minden hatóságnak dolga van katonai ügyekkel: ma
semmi értelme e megkülönböztetésnek. Miért volna az ezredes vagy a
generális másfajta tisztviselő, mint az alispán s a miniszteri tanácsos?
Miért kell a polgári igazgatásnak mintegy kiszolgálnia azt a katonai
igazgatást, melyet tulajdonkép ellát? Miért kell, hogy példát mondjak,
mintegy más lénnyé és más urat szolgálóvá lennie a vasutasnak, mikor
mozgósításkor vagy hadi időben lát el ugyanolyan szolgálatot, mint
egyébkor is? Nem azt mondom, hogy polgár háborúban ne legyen katona, –
inkább: azt mondom, hogy mindig legyünk katonák, békeidőben is, békebeli
szolgálatunk is legyen állandó hadiszolgálat, hassa át a polgári
melegség, s a hadiidők ne legyenek egyebek, mint az akkori feladatnak
megfelelő keményebb gyeplőjü fokozott ellátása ez állandó szolgálatnak
és készenlétnek.
Ezekről különben korán van most beszélni s a jövőt a ma akkor szolgálja
legjobban, ha minden figyelmét önmagára veti s a jövőt hagyja jönni.
Csak éppen vonultassuk fel magunk előtt egy percre a sejtelmet, hogy a
sok kisértet közt, mellyel ez a szent háború végez, ott a militarizmus
kisértete is, – nincs militarizmus abban az értelemben, hogy rabság
volna a népszabadságok felett, de a népszabadságnak van esze és
komolysága, hogy fegyelmezze, szervezze és fölfegyverezze magát az
elnyomás ellen, akár uri zsarnokok, akár rabló nemzetek fenyegetik vele.