1914. november 29.
Érdekes levelet vettem ma Dunántulról, melynek irója ritka jóeszü ember,
de ehhez képest talán nem eléggé informált. A levélre magánlevélben is
felelek mielébb, ám egy s más ebbevágó másokat is érdekelhet, tehát
ideirom. Hogy mire feleletek, az kitünik abból, amit mondanak.
Tehát: a hirlapoktól távolabb élők úgy látszik nem tudják, minő
helyzetben vannak a háboru óta a lapok. Nem panaszképp mondom, mert ez a
legkisebb baj, mely a háboruval velejár, nem is nyügösködésből vagy
birálgatóan, mert a cenzurának mivoltából következik, hogy ne lehessen
jó: de mégis emlékeztetnem kell azokat, kik mintha elfelejtették volna s
a lapoknál úgy panaszkodnak rossz kiszolgálásról, mint aki az
étkezőkocsiban elkedvetlenedik, hogy nem talál olyan jó konyhát, mint a
Hungáriában: emlékeztetem őket, hogy most a lapok is hadi állapotban
vannak. Minden értesítés egyformán megszűrve s ugyanazon forrásokból jut
csak el hozzájok s nézeteik is egyforma szűrőn mennek át. Ha a legfőbb
tekintet nem is függesztené fel a pártkülönbségeket: a szűrés és irtás
eltörülné, s így bizony uniformitás áll elő – ha nem szándékos, hát
önkéntelen… egy állandó lelkes mosoly, melyen csak a beavatottabb veheti
észre, ha olykor vagy néhol talán egy kicsit elkényszeredett… Sem az
ország érdeke, sem az, amit az igazgatás hadi időkben foganatosan
képvisel ilyen gyanánt, nem hagy időt, alkalmat, módot, hogy a lapok
feltétlen szabadok legyenek politikájukkal… s mikor a Világban is, egyéb
helyütt is arról irtam, hogy a háboru árvize kivált a progresszió
intézményeit van benyelőben s ha valaha voltak a haladó törekvésüeknek
ezek iránt kötelességeik, úgy most vannak: igazán nem arra gondoltam,
hogy most vessék őket alá a háboru istenitéletén kivül még külön
tűzpróbáknak, hanem arra, hogy nem nézve, milyenek, milyenek lehetnek
most, arra nézzenek, hogy mindenekelőtt és mindenesetre megmaradjanak,
megmaradjanak _aztánra_, megmaradjanak akkorra, mikor lehetnek olyanok,
amilyeneknek lenniök kell, amilyenek lenni szeretnek, amilyennek lenni
kötelességük… Ezt általában arról, ha a progressziónak megmaradt
intézményei és emberei ma nem mind viselik annyira a saját képüket, mint
mikor kiki szabad és köteles is azzal, hogy milyen legyen a képe.
Ami énnekem a mostani háboruval szemben való érzéseimet illeti: azokat
nem lényegükben revideálta a háboru s nem mind revideálódnak
visszamenően, bármint végződnék is Magyarországnak s a monarchiának e
fegyveres mérkőzése. Ami arra vonatkozik, hogy én fennakadtam rajta
menten, mikor Sir Edward Grey monarchiánknak Szerbiával való ügyét
nagyköveti konferencia elé akarta állítani, hogy tehát ekkor chauvin
presztizspolitika kerített hatalmába: nem tagadom, egy kicsit büszke
vagyok rá, hogy sok jobbszemü barátommal ellentétben én Sir Edwardnak
ebben az ajánlatában menten megláttam az ellenséges, a háborus
szándékot. Mert ha valamely önálló ország egy másikkal területi épsége
dolgában különböződik össze – pedig nem kellett a háborut megérni, még a
trónörököspár meggyilkoltatását sem, hogy világos legyen, mennyire
ekörül forog a mi vitánk Szerbiával – akkor az az ajánlat, hogy ő ez
ügyével idegenek birói széke elé álljon, nem presztizs dolga többé,
hanem önállóságé, önjoguságé, tehát életé és életlehetőségé. Ez nem
lehet kérdés. Kérdés csak az, hogy amely nemzet vagy faj vagy ország
számára az osztrák-magyar monarchia életbenmaradása életkérdés,
fontosnak tartja-e a monarchia élete számára, hogy annak mai
birtokállománya ne változzék? Az is kérdés, hogy akik e monarchiát s
egyes államait vagy országait igazságos és manapi politikával akarják
megerősíteni: lehetségesnek tartanak-e ilyen politikát, valameddig
tisztázva nincs úgy az ittlakók, mint a kivülállók számára, hogy akik e
monarchiában élnek, itt fognak-e maradni, itt akarnak-e maradni, itt
kell-e maradniok, itt lehet-e maradniok? Hogy mindezek tisztáztassanak,
hogy mind e kérdésekre felelet alakuljon ki, annak időpontja talán, de
csak nagyon talán, talán egy, talán két, talán csak egy félévre: lehet,
hogy a mi kezünkbe volt adva s hogy ennyi ideig talán fel tudtuk volna
tartóztatni a világháborut. De ha egyéb nem, amik megindulása óta
kiderültek: világosan mutatják, hogy nem rajtunk állt, hogy végkép
elkerülhessük, akár akart az ország háborut, akár nem, sőt még akkor
sem, ha bármiféle áldozattal – s itt a legvégsőbbig menő áldozatokra
gondolok – maga adta volna előlegbe mindazt, amijébe egy elvesztett
háboru kerülhet. Belgium példája és sorsa ezt megmutatja, s nem tudom,
hogy a háboru további folyama meg fog-e állani ennél az egy példánál.
Nem arról van szó, hogy akartuk-e a háborut, mert azt a mai
történelemnek nálunknál nagyobb urai nem kérdezték tőlünk. Arról lehet
csak szó, hogy amit a sors ránkmért, annak önérzettel és elszántsággal
nézzünk-e szemébe, vagy az áldozati bárány lemondásával olyankor, mikor
hála istennek egy cseppet sem bizonyos, hogy áldozatok leszünk.
Már most: hogy a háboru annak a politikának megmaradásáért folyik,
melyet a háboru előtt nem tartottunk jónak, az nagyon igaz már azért is,
mert Magyarország megmaradásáért folyik s benne nyilván kiki azért küzd
és remél, hogy megmaradjon annak, aki, s abban, amije van. Ám ez a
generális megmaradás nem csupán azoknak érdeke, kik a régi politikának
hasznavevői voltak, hanem azoknak is, kiket az kisemmizett. Én ugyan a
háboru jó végétől, mint egypárszor éppen itt a Világban fejtettem ki,
bizonyos haladásokat igenis várok, úgy szociális, mint kivált
nemzetiségi tekintetben, úgy érezvén, hogy ezek számára a háboru során
előállt változások hol szükséget teremtenek, hol lehetőséget nyitnak. De
azt is megírtam, éppen _aztánra_ vonatkozó figyelmeztetéseimben, hogy a
háboruk általában a konzervatizmusnak kedveznek s el lehetünk készülve,
hogy a háboru után a progresszió embereire és intézményeire még nagyobb
szükség lesz, mint volt a háboru előtt, mert nagyobb visszahatással kell
majd megküzdeniök. Tehát valóigaz: a háborunak sok a politikai
veszedelme, s ha a progresszió emberei akár maguk sürgették volna s
idézték volna elő, akár pedig mikor, mondjuk, nem lázadnak ellene,
vétenének hitük és igyekvéseik ellen, akkor bizony nagy hibát követnének
el. Lehet, sőt úgy van, hogy évtizedek rossz belső politikája juttatta e
monarchiát abba a leromlásba, hogy környöskörül s a világhatalmak
legmagasáról már romlandó prédának tekintsék. De hogy, miután már ennek
vették, ilyen gyanánt kezdtek vele bánni s mint ilyet kezdték ki s mikor
most arról van szó, hogy éljen-e, haljon-e s benne éljünk-e, haljunk-e
mi: hogy akkor, aki ez élethez különben ragaszkodva, e ragaszkodásnak a
mai világrendtől pontosan megszabott következéseit levonja és vállalja,
nem vét semmiféle, bármily haladott politika, még a pacifista politika
ellen sem: arról való meggyőződésemet e háboru igazán nem revideálja.
Azt persze nem követelem tőle, hogy ő csinálja meg, amit én nem
csináltam meg, amit mi nem csináltunk meg: a progressziv Magyarországot.
Teljesen elég, ha megment egy országot e szent igyekvés számára, s azért
tört ki, _hogy_ megmentse.
Abban nem lehet kétség, hogy minden ellen vétkezik, ami ellen vétket
elkövetni lehet, aki háborut idéz elő. De háboruval szemben, amely
megvan (vagy, ami egyremegy, elkerülhetetlen, csak egyik ember talán
jobban látja vagy talán ösztöne van az ilyesmi iránt, hogy mennyire
elkerülhetetlen s nem azok szándékán muló, akikre rászakadt) mondom: már
meglévő vagy elkerülhetetlen háboru iránt különbözőkép érezhetnek még
azok is, kik elvben minden háboru iránt egyformán éreznek s minden
háboru megelőzésére egyformán törekszenek. Ha például a bur háboru
idejében angol lettem volna, vétettem volna fabiánus meggyőződésem és
törekvésem ellen (mert angolnak nyilván fabiánus volnék) ha ott és akkor
háborupárti lettem volna. De ha ugyanakkor bur vagyok, és pedig bur
munkás, bur szocialista, bur pacifista, bur radikális, progressziv és
filantrop: az angol ármány ellen fegyvert emelőknek nem vetettem volna
gáncsot, nem fogtam volna meg a karjukat, ha tudtam is volna, hogy
Krüger apó s mind a többi apók egy igen reakciós társadalmat képviselnek
és akarnak itt megmenteni kis országuk formájában, hol a szociális
haladásnak útjában áll a patriarkalizmus, a nemzetiségi igazságnak pedig
(például az angol munkások iránt való legelemibbnek) útjában áll a
hatalmi gőg s a gazdasági féltékenység. Azt gondoltam volna, hogy a bur
állapotok ugyan nem ideálisak s elég dolgunk lesz vele s dicső feladata
munkánknak, ha kell: önfeláldozásunknak, hogy megváltozzanak s
megjavuljanak, – de még mindig jobbak, mint volnának idegen uralom
alatt, s nem szabad vele törődnöm, hogy mi minden menekül meg a burok
országával: az a fő, hogy megmeneküljön. Sőt s itt szabadjon cinikusnak
lennem: el tudok képzelni akkori bur embert – s a burok többségének mai
viselkedése azt mutatja, hogy el lehet képzelni – ki azt mondta magában:
igaz, hogy az angol uralom idegen uralom, de angol uralom, haladott és
igazságos uralom, mely tulajdonkép több önállóságot és boldogulást
biztosít számunkra, mint a tehénpásztori függetlenség. Ám nem hiszem,
hogy ugyanilyesmi megfordult legyen bármely bur lélek titkában, ha a
szóban forgó s robogva közeledő idegen nem angol uralmat jelent, hanem –
csak példának mondom és pofonütve a geografiát – orosz. A lengyeleknek e
percben – bár csak elgondolásban – választásuk van abban, hogy részben
porosz fegyelem, részben osztrák imperium alatt éljenek-e tovább, vagy,
mint az oroszok igérik nekik, újra született független lengyel királyság
gyanánt – csak éppen orosz… hogy fejezzem ki magam… orosz érdeklődés
alatt. Csodálatos: nem kérnek e lehetőségből, sőt légiókat szerveznek
ellene… Ahogy én évek óta Magyarország helyzetét, a monarchia helyzetét,
a világ mozgalmait és szándékait látom: nem kellettek hozzá a mai napok
állapotai, hogy világos legyen előttem, mennyire nincs, kivált itt
Magyarországon egyéb választásunk (jobban mondva nem is a mi
választásunkon áll, hanem a sors dönti el s nekünk a kétségbeesettség
elszántságával kell majd beleavatkoznunk, merre döntsön) mint vagy e
monarchia s annak vagy _fortvurstlizása_ vagy ujjászületése, – vagy
olyan uj kombináció, aminőből például a megnyugvások főiskoláit megjárt
lengyelek a maguk számára nem kérnek. Nem vagyok annyira progressziv,
hogy orosz akarjak lenni, se háboruval, se háboru nélkül. Sőt még
háborut sem sajnálok, hogy ne kelljen annak lennem, kivált mikor nem is
kérdeznek, mert az orosz nem kérdi, hogy akarok-e háborut. Egészen
bizonyos: nemcsak az, hogy körülbelül ezerkilencszáztizenhatra az orosz
teljesen felkészülvén, mindenesetre nekünk esett volna, még ha ingyen
tettük volna is lába elé, amit el akar venni, hanem az is, _hogy mikor
idén tavasszal egy komoly betegségi eset elképzelhetővé tette, hogy e
monarchiában változások lesznek, az orosz ezekre való tekintettel
mindenesetre mobilizált_, s ez a magyarázata, hogy a háborunak mindjárt
első ütközeteiben szibirják és mongol csapatokkal ismerkedhettek meg a
mi jó magyarjaink. Nem hiszem, hogy abban, amire e mobilizáció
feltételesen készült, megakadályozta volna az orosz cárt vagy
Nikolajevics Miklós nagyherceget, ha én abban az esetben határozottan és
félreérthetetlenül kijelentem, hogy én utálok minden háborut s nem
engedem meg, hogy Magyarország háborúba keveredjék.
Egyelőre az angol, a francia, az olasz progressziónak nagyszerű valósága
sem tudta utját állani s nem a Balkán igaz demokráciája, hogy ez a
háború évek óta főljön, készüljön és most kirobbanjon. Annál kevésbbé a
magyar progresszió, ha mégoly kötelességtudó is s ha mégúgy abban látná
az elvhűséget, hogy lehunyja szemét a valóság előtt. Én a magam részéről
abban látom, hogy a progressziót benne lássam nagy összefüggéseiben és
sok mindennel való relativ összetartozandóságában, amivel külömben
abszolute szemben áll. Nekünk nem volt szabad hagynunk ezt az országot,
most pedig meg kell tartanunk. Ha ez sikerül, rajta kell lennünk, hogy
olyan legyen, aminőnek mi szeretnénk látni. Ehhez a végsőig menő
önfeláldozáson kivül még csak eggyel járulhatunk hozzá: ha a végsőn is
tulmenő áldozatkészséggel mentjük át _aztánra_ intézményeinket,
eszközeinket és – embereinket.