1914. október 18.
Regele Carol… mily hamar mulik az idő… igazán mintha tegnap lett volna,
holott akkor még uralkodott Abdul Hamid s a szelámlikon még láttam fehér
lipicáneres kis fogata után szaladni a pasákat, – nemcsak Károly király
élt még, de az európai török uralom is, – a két balkáni háboru előtt
volt, sőt a bosnyák annexió előtt, hogy a Regele Carol-hajón átutaztam
Konstanzából Konstantinápolyba. A Regele Carol-hajó szép hajó, hosszu és
karcsu hajó, Liverpoolban épült, – rézverete csillog az üde szellőben s
a delfinek vidám bukfenccel üdvözlik kétfelől, ahogy tarajat hasit az
ágaskodó fekete vizekbe. Most, gondolom, másodmagával járja az örvényes
tengert, akkor még magában járta, s Lahovary ur, miniszter, hazájának
akkor, úgy emlékszem, konstantinápolyi követe, boldog büszkeséggel
ütögette tenyerével a fapadot, amin néhányunkkal üldögélt – szakasztott
ahogy a paripa nyakát szokás megveregetni, kivel, érzik, dijat fognak
nyerni. A román államférfi, ki csak éppen egy cseppet cigány, de
különben a legeurópaibb eleganciáju diplomata-gentleman, ahogy
Konstanzából (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben
szakasztott Ostende vagy Biarritz) ahogy mondom Konstanzából átrepültünk
a gyönyörü hajóval (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben
szakasztott Calais-Dover vagy Boulogne-Folkestone) átrepültünk
Konstantinápolyba: finom mosolylyal beszélgetett velünk magyarokkal az ő
büszkén fejlődő hazájáról. A mi királyunk okos ember, mondogatta komoly
meggyőződéssel. Aztán elhallgatott, majd a hajót magyarázta, milyen
szép, milyen sokba került, de mennyire megéri, mert mennyire egy kis
darab világforgalmat, talán világhatalmat is jelent a román királyság
számára ez a vonal. Itt megint elhallgatott, maga elé nézett, majd
felnevetett: tudniillik és viszont nekünk is van magunkhoz való eszünk!…
Ebben a nevetésben volt egy csepp… volt valami, ami nem volt kellemes, –
de a miniszter ur mindent összevéve igen jó benyomást tett ránk, – amit
mondott, érdekes is volt, igaz is volt, s ha életem legnagyobb tengeri
betegsége még azon este minden gondolatomat el nem vágja, bizonyára el
is gondolkoztam volna szavain.
Azóta nem egyszer bebizonyosodott, hogy Károly király csakugyan okos
ember, de az ő hol makrancos, hol kezes, alapjában azonban hű románjai
szintén nem estek fejük lágyára. Az olaszon kivül ma kétségtelen a román
Európának legokosabb nemzete – ami pedig Károly királyt illeti: nem
kegyeletlenség, hanem valóban bevezető a Pantheonba való bevonulásához,
ha halálakor eszünkbe jut, amit Metternich mondott Talleyrandról
ugyanily szomoru alkalommal: hát ezzel mi célja lehetett?! Hohenzollern
Károly a legokosabb, legkeményebb, legszerencsésebb elme volt, mely
Európa utóbbi félszázadában egy ország helyett s annak számára
gondolkozott. Alatta _lett_ Románia, alatta lett ország, alatta lett
alkotmányos monarhia. De nagyon rövid ideig maradt volna monarhia s
nyilván ország sem sokáig, ha Károly király tulságosan betü szerint
veszi a liberális alkotmányt, melynek ő volt legfőbb őre. A román nép
igen tehetséges nép, feltétlenül kulturnép, s szerencsés tengeri
fekvésében s amennyire kényes, olyan sok esélyt kináló helyzetében
beláthatatlan nagy jövő előtt áll. Ostoba gőg volna közjogi intézményeit
fitymálni, – de fiatal, a rabság alól alig kiszabadult s állandóan
életveszedelemtől ostromolt országokban a béke is hadiállapot, –
háboruban pedig a parancs az erő s az ember a biztosság. A balkáni
országoknak sorra liberális, sőt demokrata az alkotmánya, még
Montenegrónak is – de azért kell, hogy az uralkodó legény legyen a
talpán, ő legyen az állam s szava legyen törvény, különben az
alkotmányos szabadság nem tartja együtt sem az alkotmányt, sem a
szabadságot. Amily nagy bennük a nemzeti önérzet, annyira jobb, ha a
dinasztia idegen: nem csupán a külföldi összeköttetések miatt, de mert
balkáni király csak autokrata lehet, viszont balkáni nyak nem igen
hajlik meg maga fajtája előtt. Még Szerbia, még Montenegró urának is
legalább is külföldön kellett iskolába járnia, hogy valami nyugati
szagot hozzon magával a hazai illatba. Kis országok, de kivált a Balkán
országai olyan terei az uralkodó művészetnek, hogy nem csoda, ha minden
veszedelmes voltuk mellett mindig akad trónjukra vállalkozó. Nemcsak
nyereség dolga, hanem becsvágyé is, s egy jó balkáni király igazán
minden elégtételt megszerezhet magának: az egyéni hatalmat, de azt a
tudatot is, hogy nagyot alkotott s nagy sokaság ember számára alkotta
meg a boldogság föltételeit.
Károly király mindez elégtétellel szállhatott sirba. Nagyszerü
munkájával egyaránt nagyszerű volt az őszinteség is, ahogy csinálta.
Sohasem titkolta, hogy Románia dolgát a maga ügyének tekinti, – nemcsak
úgy, hogy mindenestül eljegyezte magát Románia érdekeivel, de úgy is,
hogy e szép országot s e tehetséges népet szinte olyanformán tekintette
a maga birtokának, mint valamely nagy trösztkirály az egész trösztöt s
annak minden milliárdjait és érdekeltjeit, s természetesnek veszi, hogy
a részvényeseknek természetesnek kell venniök, ha ő az ő vezető hatalmát
tovább örökíti fiára vagy unokaöccsére. Hogy úgy mondjam: a maga
vállalatának tekintette Károly király Romániát, – annyira annak, hogy az
orosz-török háboru idején, mikor az orosznak oldalán karddal vágott
országának helyet az európai koncertban, de ez ocsmány hálátlansággal
fizetett az uj kishatalom segítségeért: leveleiben egyenesen úgy ir ide
is, oda is segítségért s támogatásért, mint aki így nem tudja magát
fenntartani a nehézségek közepett s abba kell hagynia vállalkozását…
Károly király jó román volt, de egyáltalában nem adta a románt,
egyáltalában nem titkolta, hogy németnek érzi magát, mindenestül
Hohenzollernnak, ki az ő Peles-kastélyából úgy igazgatja e szép világot,
állítja vissza klastromait, ápolja nyelvét és nemzetiségét, mint ahogy
például a porosz földesur törődik magyar birtokán az iskolával, vagy a
zsidó földesur a katolikus templommal. Végrendeletében meg is mondja,
hogy ő holtáig jó katolikusnak érezte magát, de nagy szeretettel van az
orthodox hit iránt is s kivánja, hogy koporsóját mindkét szertartás
szerint beszenteljék. Ez a végrendelet különben is érdekes okmány.
Bőkezűen s nemesen rendelkezik benne számos milliónyi összegek felől az
a Károly király, ki (ellentétben bolgár Ferdinánddal) meglehetős
vagyontalanul érkezett volt annak idején uj hazájába. Tehát: se nem
tagadja, se nem leplezi s igen helyesen csöppet sem szégyenli, hogy
hosszú uralkodása alatt nemcsak országa hasznával törődött, hanem a
magáéval is: egészséges erkölcs szerint a maga számítását is ráépítve
országa számvetésére, hogy saját érdekének nagy lendületével tudjon ez
országért dolgozni, helytállni, csodákat mivelni. A szabadszáju román
ujságok (melyeknek száját szuverén fölénynyel sohasem igyekezett
befogni) ezt sokszor szemére is vetették a, mint ők irták, jött-mentnek.
A jött-ment nyugodt önérzettel fütyült ezekre a firkákra s nyugodt
nyiltsággal vette világi hasznát az örökreszóló haszonnak, melyet
uralkodóművészete a románságnak hajtott. A románság nagyobb elméi így is
értékelték e nyiltságát: erkölcsösnek és egészségesnek, – a nagy román
költő. Alexandri, azt mondatja vele egy versében: »Én, Károly király, a
román nemzetnek háboru zajában országot, magamnak pedig békében házat
épitettem…«
Nyilván nem ok nélkül jutott eszembe Bismarck, mikor most husvétkor lesz
két éve Szinaijában jártam s a szép Peles-kastélyt szobáról-szobára
megmutogatta a főkulcsár. Mindent összevéve s leszámítva némi _schmücke
dein Heim_-os izléstelenséget, gyönyörű fejedelmi kastély, mely minden
műkincseivel s márványaival mégis inkább családi hajlék, mint
reprezentációs épület. A királynő lelke uralkodik rajta jobban, mint a
királyé, – a szelid költőnőé, ki valahogy e makrancosan érdekes nép
fejedelmi méretű német guvernántjának érzi magát. Egészen német tanya,
egészen német fészek, – valaki olyannak buen retirója, ki itt van igazán
itthon, itt pihen a sok nagy után, mit a künn tengerekig terjedő földért
művelt, – viszont, bármennyire nem kér többet az élettől, mint hogy
ebben a hajlékban családostól békében vonhassa meg magát, annyira
elképzelhetetlen számára, hogy az e házon kivül messze terjedő országhoz
neki úgy ne legyen mindenkorra köze, mint az apának fiaihoz, mint az
alkotónak művéhez, mint a gazdának uradalmához – sőt nemcsak neki, hanem
fiainak vagy öccseinek is. Minden művész Pygmalion, ki szerelmese és ura
a Galatheának, kit kiformált s kibe életet könyörgött. Az utóbbi
hónapokban – mi kortársak csak sejtjük, de utódaink a történelemből
bizonyosan fogják tudni – Károly király jó néhányszor azon a ponton
volt, hogy inkább leköszön s otthagyja trónját, semhogy az ő keze
vezesse vesztébe az országot, melyet igazán a semmiből teremtett meg.
Fenyegették ezzel, ő is fenyegetőzött vele s nyilván komolyan gondolta e
fenyegetődzését – de nem hiszem, hogy lelke mélyén egy percre is bele
tudta volna magát élni s elhihette volna, hogy ő élhet s Románia is
élhet, de nem egymással élnek. Végrendeletet is irt, már évekkel ezelőtt
– de nem hiszem, hogy mind halála percéig egy percre is bele tudta volna
magát élni abba, hogy lesz idő, mikor a világ lesz, Románia is lesz, de
ő nem lesz.
Pedig mégis így lett s nem csoda, ha ő nem tudta elgondolni, mert mi
meg, kortársak, nem tudjuk elhinni s még igen sokáig nem fogjuk
megszokni. Egy percre megérint bennünket a világtörténelem szellője s
érezzük: e kemény tehetségü férfival a világtörténelemnek egy olyan
bizarr fejezete záródik le, aminő talán a konkvisztádoroké volt, kik
kalandos kedvvel gályára szálltak, hogy tengeren tul világoknak vessék
fel magukat urává. A modern Pizarrók és Cortezek e sorozata Napoleonnal
kezdődik s Wied Vilmos albániai felsülésével karikaturában enyészik el.
Azt hittük, száraz üzleti időket élünk s utólag kitünik, hogy nincs
nagyobb romantika az üzletnél. Mind a nagy birodalom, ország, nemzet és
dinasztia-alapítások, melyek száztiz év óta elvonultak nagyapáink,
apáink és magunk előtt: azon szárazon, reálisan s valóságosan
belekerülhetnek a legendába, sőt a mithológiába. A Herakleszek, a
Tezeusok, a Jázonok, az Odisszeusok s az Eneászok kezdő és tapogatózó
dilettánsok ezekhez a szemünk előtt meséket mivelt felebarátainkhoz
képest, kiket itt láttunk magunk közt huszárhadnagyi vagy küraszir
uniformisban, közelről láttuk emberi végességüket s fogyatkozásaikat,
láttuk őket azon a ponton, hol kis hija nevetségben nem maradnak s
utolsóbakká lehetnek az utcák koldusánál – de csak meg kell halniok,
hogy világos legyen, hogy félistenek voltak. Képzelni persze másképp
képzeljük a félisteneket, ám ez a mi hibánk. Sem az istenek, sem a
félistenek nem lehetnek mások, mint akik elképzelik őket. Emberek, s
éppen azzal válnak halhatatlanná, hogy emberfelettit tudnak kiváltani
emberi gyarlóságukból.