ILYENKOR

1914. október 11.

… Tudom, hogy ilyenkor az embernek nem illik másképp a világon lennie,

mint úgy, hogy szinte nincs is a világon. A hadi idők paradox voltába

tartozik, hogy ugyanakkor, mikor a leglappangóbb értéket is kiszorítják

az egyesből, viszont magától értetődőnek kivánják vétetni, sőt az ettől

értek heves helyeslését teszik fel, amiért közömbösen száguldanak el az

egyes fölött, ki mentül kiválóbb, annál kéjesebben veti, szinte tálalja

magát a háború vak demokráciája alá, melyben a lángelme szakasztott azon

ágyutöltelék, mint a félhülye. Bismarck azt tartotta, hogy a franciából

hiányzik, ami minden német őrmesterben megvan: hogy éjjel, sötétben,

egymagában s mikor senki sem látja, teljesítse kötelességét. Az idestova

egy hónapos ütközet, melyben most a francia nem enged a németnek s

éjjel-nappal folyik benne a harc akkora vonalon, hogy minden egyes

katonán megfordulhat valamennyiük sorsa: azt mutatja, hogy képes erre a

francia, sőt a gyülevész angol is, ha van rá alkalma. Ez ilyenkor a

levegőben van, mint tavaszszal a csók – nem lehet másképp. Megint csak

meglátszik, hogy az emberek se nem ördögök, se nem angyalok, hanem

mindkettőre megvan bennök a lehetőség. Én sokszor mondom asszonyoknak,

hogy nem ismerik egymást, mert, hogy úgy mondjam, csak hétköznap s ennek

alacsonyságában ismerhetik egyik a másikat, holott mi a szerelem

vasárnapjairól ismerjük őket, mikor a hevület kiváltja belőlük a

legszebbet s a legjobbat, ami ott lappang, tehát ime megvan bennök, – s

ez is igazán ők, nem csupán az alacsonyságaik. Bizonyos, hogy nem

tulzás, mikor a háboruban hősökről, sőt félistenekről beszélünk, –

vannak ilyenek, sőt sokan vannak, sőt némely hangulatok idején a legtöbb

katona ilyen. Viszont ezek a félistenek, ezek a hősök, ezek a katonák

ugyebár ugyanazon felebarátaink, kik a békés életben székálló legények

voltak, vagy ügyvédek, vagy orvosok, vagy parasztok, vagy hivatalnokok

vagy ujságirók, – s rendszerint igen kevéssé tették a tökéletesség vagy

éppen a hős vagy pláne a félisten benyomását? Látom is, kivált a polgári

sebesülteken, kik – a derék, az igazán hős fiuk – most már szerencsésen

itt lábbadoznak közöttünk, hogy egy kis, egy bocsánandóan csöpp hiuságot

nem tudnak elnyomni magukban, – hogy vitézi köntösüket s dicső sebüket

némi megilletődéssel s kacérsággal viselik, maguk is gyönyörködve

magukban s egy kicsit adva is azt, amik valóban: a félelmetlen és

gáncstalan lovagot – főképp az olyanja, kinek apái messze visszamenő

soron nem forgattak fegyvert, még bicskát sem igen, s most úgy

helyezkednek el, jóleső elégtétellel, a rájuk hárult nem csekély

áldozatban, mint olyasmiben, mi eddig csak az előkelőbb rendeknek,

népeknek, felekezeteknek volt fenntartva. Meg vannak hatva maguktól – s

méltán: mi is meg vagyunk hatva tőlük, – s amennyire egyéb s

közönségesebb tulajdonságokkal elegy s békeidőkben ezektől el is nyomott

bennük az önzetlenség, az áldozókészség, a rettenthetlenség: annyival

még szebb, még dicsőbb, még szeretnivalóbb, hogy most egyedül ez van meg

bennük… Megfigyeltem minap a főváros közgyülésén, melynek emberei végre

sem naivakból és rajongókból választatnak, – megfigyeltem, hogy mialatt

együttvéve a legmagasabb elszántságot s hevületet jelenítették meg,

ugyanazalatt akárhány egyesben megmaradt a józan ember számos kétsége s

a kulturembernek az a hamis szemérme, mely maga előtt is szégyelli az

ellágyulást vagy ünnepeskedést… Clair-obscur érzéssel keltek fel, mikor

felállással ünnepelték királyunkat, a német császárt s a távol tereken

vérző hadakat – de megfordítva is lehet mondani s így is igaz: hogy,

mialatt egyik-egyik tele volt kétséggel, józansággal, talán cinizmussal

is, ugyanakkor ugyancsak egészen eltöltötte a valamennyiük nemes

hevülete, szent hite, minden áldozatra kész nemes elszántsága… Az

emberek összetettek s az idők még összetettebbek, mert ez összetett

emberekből vannak összetéve. Ahogy most nézzük, amit messziről és

kivülről jobban láthatunk: az entente táborát: mennyi hencegés, mennyi

nagyszájuság, mennyi gyerekesség, – gyerekes gyerekesség, gyilkos

kegyetlenség, pokoli ravaszság, megható erőfeszítés, ocsmány elvadulás,

hősi türés, nagyszerű indulat, humoros fölöttesség, komédiázott

objektivság… s vér, vér, vér… s mindez együttvéve nagyot jelent, a

legnagyobbat, mit a világnak műveltségben vagy sokaságban élén álló

nemzetek együtt kitenni tudnak, tehát valóban a nagyot.

S az embert bántja, hogy ezt a nagyot idestova izgalom nélkül tudja

birni. Hogy mialatt a világtörténelem legnagyobb eseménye történik, – ha

nem, mint indult, legnagyobb politikai, mindenesetre eddig legnagyobb

hadi és, nem találok rá más szót, tehnikai eseménye – azalatt tud

nyugodt lenni, néha unatkozni is, napot nap után egykedvűen, néha

illetlenül derülten, néha méltatlanul rosszkedvüen leőrölni, s érző,

értő, az emberiség minden dolgaiban résztvevő ember létére valahogy úgy

állani e földindulással szemben, mint ahogy az ember szélvészben

felhajtja a gallérját s éllel fordul a vésznek. Az ember érzi, hogy

ilyenkor nem szabad magára gondolnia s el kell tűnnie a semmiségben,

mert mi ő s az ő kicsiny érdeke a teméntelenségekhez képest, mik most

egymásra zúdulnak? De olyat is érez, hogy óriássá kéne nőnie ez óriás

idő miatt, hogy tudjon tenni valami ezekkel egyaránt nagyot, valami

döntőt, hasznosat s a sors erejét javunkra fordítót, – s elfogja a

csüggedés, ha nemcsak ezt a nagyot nem tudja, de magát az idők nagyságát

sem tudja annyira érezni, mint amennyire eszének át kell látnia, hogy

nagyok. Lehet, hogy ez óriás idők hosszantartása is teszi. Mindenben

másban a villám egy pillanat, a tüzokádás egy nap s ha a föld megnyilik,

egy perc alatt benyel világokat. De ez a világvihar, amily heves, olyan

állandó, – beláthatatlan, hogy mikor lesz vége. Kétségbeejtő, de úgy

van, hogy az ember kezdi megszokni, s kezd eltompulni úgy dicsőségei,

mint csapásai, mint távlatai iránt. Nichts is schwerer zu ertragen, Als

eine Reihe von schönen Tagen, – ez, úgy látszik, áll a nagy napokra is,

s az ember, ki eped az után, hogy tegyen valamit, hogy használjon

valamit s a felviharzó bizonytalanságokban jelentsen valamit felebarátai

számára: könyörögve néz körül köteles eltörpüléséből: tartsátok bennem a

lelket, hogy tudjam bennetek a lelket tartani!

S körülnéz nagy példák, nagy társak, nagy elődök után. A legnagyobb,

talán az egyetlen mai nagy iró, Anatole France fájdalmas öngunynyal

teszi le a tollat: hozzáértők azt tartják, hogy stilusom nem vág e mai

napokhoz, – igazuk lehet… hetvenegyéves vagyok bár, de erős és

egészséges, beállok katonának!… S a legnagyobb, ki valaha tollat

forgatott s emberi jelenségül is tán a legkülönb, kit eddig hátán

hordott a föld: Goethe az ő örökkévaló ábrázatán folt gyanánt viseli az

emléket, hogy mikor kortársa volt az addig ugyancsak legnagyobb

világeseményeknek, világhaladásnak s világveszélyeknek s bennük saját

nemzete irtózatos válságainak, rémítő bukásának s isteni

talpraállásának: mindez óriás történetek éppen csak eszéig tudtak

felhatni, de érzését nem tudták felgyujtani. Egy-egy elkényszeredett

szatira, egy-egy nekifohászkodó intelem – ahogy az addig legnagyobb idő

az addig legnagyobb emberre valóban hatott, az mindössze a Hermann und

Dorothea kispolgári nyájassága… még csak nem is valamely büszke

archimedesi elzárkózás a földi bármily nagy végességek elől a geometria

örökkévalóságba, – nem, csak a jobbmódu ember fennakadása a zavaros idők

kényelmetlenségein s ellágyulása a kis életekben való

visszatükröződésén… Hogy lehetséges ez? Mi teszi ezt? A közelség? S

végzete az embernek, hogy valahogy mindig megcsalódjék, mikor az

örökkévalósággal találkozik, mint ahogy a leány; mikor megtörténik vele

a legnagyobb, mit a teremtés az ember számára tartogat, nem tud nem

érezni egy halk _ennyi az egészt?_

Vagy hogy ma, fájdalmas gunyjául e legnagyobb időknek, embert egyet sem

tudunk annyira nagyot, hogy eszét, szivét és hatalmát a sors személylyé

váltában érezzük magunk felett? Ez nem akar kisebbítése lenni a sok, sőt

példátlanul sok kitünő jellemnek és tehetségnek, kit, élükön a német

császárral, e mostani események felbukkantottak. De tán a most kiváló

kollektivítások rengetegsége teszi, hogy ezekkel felérő egyes embert nem

tudunk, – valahogy azt érezzük, hogy a Krupp-mozsarak s a vizalatti

hajók, hogy a mai tüzérség, várostrom s ötszáz kilométerig szélesedő

harcsorok geniálisabbak mint az emberek, akik kitalálták s rendezik és

vezetik. Mintha a személytelen nagyság korszaka kezdődnék, – s akik

megszoktuk, hogy nagyságot csak a magunk emberi fajtájában keressünk s

most vagyunk, sok tiz- vagy százezer esztendő után leszokóban arról,

hogy a mindenség mindenhatóságát is emberformában képzeljük és imádjuk:

éppoly ürességet érzünk magunk körül, mint érzett az első hivő, kinek

azzal kellett kiejtenie kezéből a szentirást, hogy nem szentirás, csak

legenda… Vagy teszi mégis csak és egyszerűen ez a rengetegség, mely

sokkal hirtelenebbül jött, hogysem idegzetünk fel tudná venni, mint

ahogy bizonyos fokon tul a rettenetesen nagy hang, az irtózatosan erős

villamosság nem megy át rajtunk, nem ráz meg bennünket, csak leszalad

rólunk, mint akik gyengeségünkben s törékenységünkben méltatlanok

vagyunk felvételére, még arra is, hogy őbele pusztuljunk bele?

Nem tudom – ki tudhat bizonyosat ilyenkor? S amit tud is: nem

nevetséges-e vele ilyenkor? Ki számit ilyenkor? S mi jelent valamit

ilyenkor? A vihar végigszánt a világon s vele menni s meghajlani előtte:

ez az egyetlen, amit tehetünk – ilyenkor.