1914. október 7.
Nagyanyám hiu és tiszta öregasszonyka volt, kinek hullámos fogyaték haja
még töpörődött korában is rávallott a legszebb szőke kis ördögre, ki
valaha lánykorában Balassagyarmat és Vágujhely közt hancurozott. Ez
bizony nagyon régen volt, még a márciusi idők előtt, – s
negyvenkilencről nagyanya azt mesélte, hogy már mint menyecske féltette
bölcsőben ringó első kis fiát a Kecskeméthez közeledő kozákoktól. Egy
este, beszélte, a gyertya már égett a lakószobában, úgy várta haza
nagyapát a sötét konyha felől. Egyszerre dobogás hallatszik, ropogás,
kiabálás, csörömpölés, – lábában megzsibbad a vér, alig hogy oda tud
vánszorogni háttal a bölcső elé, hogy kitárt két karjával valahogy –
maga se tudja, hogy’ képzelte – megvédje kis fiát, – egyszerre a
konyhaajtó beroppan, valaki belökte vállal s egy nagy darab csizmás,
szakállas, pikás katona ront be a szobába. Veres és izzadt a képe s
tántorogva közeledik a fiatal asszony felé, mint a rossz álom. De el is
vonul, mint a rossz álom, – a fiatal asszonyon fehér csipkekötény van, a
bölcsőre fehér csipketakaró van vetve, – a kötényt letépi az asszonyról
s ellöki a bölcső elől, a takarót lerántja a bölcsőről, aztán dülöngve,
ahogy jött, zsákmányával kirobog a sötétbe…
Ez ezernyolcszáznegyvenkilencben volt, – azóta sok minden történt a
világon, Darwin fölfedezte a létért való küzdelmet, Marx az
osztályharcot és Peary az északi sarkot, van gyorsvasut, vizalatti hajó,
automobil, repülőgép s az orosz nevet beirta a világirodalomba Tolsztoj,
Dosztojevszki és Turgenyev, – de nem hiszem, hogy a kozákok azóta,
megváltoztak volna, hogy azóta mások volnának, mint
ezernyolcszáznegyvenkilencben voltak, s ezernyolcszáznegyvenkilencben
mások lettek volna, mint ezernyolcszázhuszonkilencben voltak. A
pusztákon legelő ménesek sem változtak ötven, száz, kétszáz esztendő
óta. A lappok s az esztek sem változnak, a cseremiszek, a cserkeszek s a
tatárok sem, – a kolera sem változik, mert csirái sem változnak, ahogy a
szent Oroszország ápolja vagy hagyja az állapotokat, melyek közepett
fennmaradhatnak. A szent Oroszország rászabadítja a nyugati világra
posványaiból olykor a maláriát, szennyéből olykor a kolerát, rejtett s
messzi zugaiból a kozákokat, a tatárokat, az évszázadról-évszázadra
változatlan primitivséget s vérszomjuságot, melyet hagy vagy tenyészt a
maga szolgálatára. Fenyegetés gyanánt sötétleni, veszedelem gyanánt
tornyosodni a művelt világ határszélein: ez az a rendeltetés, melyet
magának a földtekén választott. Mi célja vele? hová tart benne? maga sem
tudja. Csak van, csak terjeszkedik, csak fal és nyujtózkodik. Mint a
spanyol kalandorok a vérbajt az indiánusok közé, úgy küldi maga előtt az
intrikát s a korrupciót, a kolerát, a vesztegetést, a külön erre nevelt
pusztai csordákat. Mit akar? dulni akar, – élni akar s az ő élete _ez_.
A művelődés elől el nem zárkózhatik, a pallérozódást el nem háríthatja
magától, – szelidül, javul, természetes nagy tehetségei kifejlődnek, egy
miszteriumos nagy filozófia, egy barbáran festői művészet kezd
kibontakozni differenciálatlanságából, – de vigyáz magára, hogy valahogy
bele ne essék a világnak abba a rendjébe, melyben dolgozni kell,
fáradsággal megélni, rendet és fegyelmet tartani. Nem akar változást
abban, hogy élete letelhessék gőzben, mámorban, tompa lustaságban. S
időről-időre szétrug a többi világban duhajon, otrombán, néha szinte
csakis a kár kedvéért, amit ne csak osszon, hanem maga is vegyen, mint
ahogy a régi időkben, melyeknek lelkét fenn akarja tartani, a bővérű
emberek eret vágattak magukon. Hát ha ez kell neki, kaphat belőle.
Szigettől Suvalkiig köszörülődik a beretva.
S ez a háboru arra való, hogy a duhaj szomszédot visszakergesse vackába,
hogy vagy ott pusztuljon, vagy kialudja mámorát. Miért volt lenn
Szigeten, mint keres a mi szelid, csöndes, tisztes városaink körül,
melyek még hatalmát sem növelnék? Ha nézzük a fejetlenséget, mellyel
csapatjai lejöttek: mintha maga sem tudná, miért jött. Csak
bekukkantott, csak bedülöngött, hogy ami fehéret, csipkét, díszt,
meleget, gondot és szépséget talál, egyet rántson rajta, tépjen,
szakítson, aztán dülöngjön tovább. S ez a kis haza, első ijedségében,
rémült karja kitárásában olyan is volt egy percig, mint a fiatal anya,
ki dermedtségében is halálos elszántsággal védi, amit szeret, ami az
élete, amiben tovább él. Csöndes életünket, bimbódzó fejlődésünket,
becsületes művelődésünket kell végre biztosítanunk a türhetetlen
fenyegetés és bizonytalanság ellen, melyet a szándékos vadság jelent
számára, mit szomszédunkban tervszerüen tenyésztenek.
S lehet róla tenni, hogy a veszedelemnek vége legyen. Nem játék, de nem
is kilátástalanság. Az idők mélye felkavarodott, minden feladatot
egyszerre vet föl, de minden erőt is, mely lebirásukra való. Az
életveszedelem számára nincs lehetetlenség. Az amerikaiak a
Panama-csatorna körül kiirtották a sárgalázas szunyogot s most vannak
kiirtóban kontinensükről a legyet. Nekünk is ki kell irtanunk: nem az
oroszságot, ami nem szükség s őrület volna gondolni rá, de a
kozáktenyésztést, a mocsári lázat, melyet mesterségesen tartanak fenn
odaát egy rablógazdaság uralmi rendszerében. Most látjuk csak, mennyi a
veszíteni valónk s most látjuk, hogy meg tudjuk menteni.
Suvalkitól Szigetig renaissance készül. Nemcsak a mienk, de az orosz
nemzeté is. Kimetszeni belőle a kozákságot: erre vállalkoztunk az emberi
műveltség nevében. Fájni fog neki, de hálás lesz érte.