1914. szeptember 6.
Nem mondom, hogy nekem gondolatban bocsánatot kéne kérnem a németektől.
Sőt épp a minap nevettünk össze Hatvany Lajossal, azzal a komoly
nevetéssel, ahogy komoly időkben szokás s ahogy azoknak van joguk, akik
előre megmondták. Mi csakugyan előre megmondtuk, hogy gyerekes tettetés
vagy öncsalás nálunk a németnek az a kérkedő fitymálása, mely kivált
iróinknál talán Tóth Béla vagy még régebbről talán már kávéforrási idők
óta szokás, s ami amily mulatságos olyan kulturánál, mely mindenestől a
németből ered s a némettől táplálkozik, annyira öntudatlanul e függésből
való kikivánkozásból magyarázódik, ebben van mentsége. Nem régen
beszéltem el e helyt, hogy Newyorkban én voltam az az ember, kinek mert
tetszeni a Fifth-Avenue, – így voltunk mi itthon s kivált Hatvany, azok
az emberek, kiknek mert tetszeni Berlin, noha nincsenek sem hegyei, sem
dombjai, sem római vizvezetékei s mint a mai pályaház-, áruház- és
kórház-épületek: meri szépségét keresni a célszerüségben. Több évvel
ezelőtt – Feljegyzések című könyvemben meg is van – cikket írtam berlini
nagy benyomásaimról s az ethikumról, melynek levegője ott megilletett
megihletett. Viszont Párisról igen kevéssel a háboru előtt, de még a
háboru előtt itt a Világban írtam meg utálatomat, amiért lakájává
romlott az amerikaiaknak. Egyszóval: nekem a büszke örömmel együtt, mely
bennünket, a németekkel szövetségeseket most elfog, nem kell egyben
annak szégyenét is érezni, kit az események lefőztek. Mindazonáltal…
A furcsa az, hogy e lefőzetésen már egyszer keresztül ment a világ,
keresztül áldozata, a francia, keresztül mind a páholyból nézője vagy
véres részvevője az évszázados párbajnak, mely a franciaság s a németség
közt folyik. Mikor mi mai kommentátorai születtünk, a világ ugyanígy
tele volt a német nagyszerűségen való elképedésen, s ugyanily
szánalommal és siratással elegy lenézés kelt volt benne a francia
nagyszájuság iránt. Azok közt, kik előre megmondták, legnevezetesebb a
hires Thomes Carlyle volt, ki megmondta már mint fiatal ember, már a
harmincas évek legelején, mikor mint ismeretlen ifjú a nagy Goethével
levelezhetett. Ha negyven, negyvennégy, negyvennyolc év előtt a poroszok
így meglepték a világot, azt meg lehet érteni az alárendelt szerep után,
melyet a diplomáciában még azután is játszottak, hogy Waterloonál
tulajdonkép ők verték meg Napoleont, játszottak még 1850-ben is, mikor
Olmützben annyira megalázta őket Schwarzenberg. De azóta a németek egyre
vezetnek, – a berlini kongresszus óta ők a világ urai, – hogy’ van, hogy
ujra meglep bennünket, hogy csakugyan azok?
Moltke, ki egyik legélesebb szem volt, mely német pápaszemen át nézte a
világot, megmondotta már első dicsőségük napjaiban, hogy amit most
1870-ben szereznek, azt tulajdonképp csak negyven-ötven év mulva fogják
igazán megszerezni. Bámulatosan igaza volt e nagy embernek – s nemcsak
katonailag vagy a politikában. Minden téren még egy nagy, még egy
nagyobb erőfeszítés kellett, hogy a világ elhigyje a németeknek, hogy
azok, akik. Miért? Mert 1870-ben mégis csak olyan szine volt, hogy
valami csoda, valami véletlenség a franciákon való diadal. Talán a
második császárság korrupciója, az akkori Páris léhasága… és így tovább.
Erősítette e fentartást a tüneményes hamarság, mellyel a francia a
szörnyü megaláztatásból összeszedte magát. Az öt milliárdot, melyet
akkor mesebeli pénznek tartottak, a mellénye zsebéből fizette ki, –
Páris szebb lett, mint valaha, a polgári demokrácia büszkén hirdette
jobb erkölcsét és keményebb fegyelmét… a hetvenediki vereségeket
lassankint olyanoknak kezdték feltüntetni, mint aminők álmukban érik a
művelt népeket, mikor egy tatár csorda váratlan rajtuk üt. De most!
Negyven év óta elő volt készítve ez a háboru. Husz év óta szövi a
diplomácia az intrikahálót, mellyel Páris egy kézfordulattal megfojtsa
Berlint. A világ legtökéletesebb erődjei vonulnak Belgiumtól Svájcig. A
világ legtökéletesebb ágyui a francia ágyuk, – lám a balkáni háboruban
is a velük dolgozó balkán-tüzérség hogy megverte a német nevelésü
törököket! A francia lélek meg sem érezte a hetvenediki érvágást. A
francia művészet, a francia tudomány, a francia felsőség vezeti a
világot. Még a filozófiában is, melyet a németek úgy tettek, mintha ők
találták volna ki, itt a nagy Bergson, ki túlálmodja mind a német
álmodozókat. Ezernyolcszázhetven csak véletlenség volt.
Valljuk meg: lelkünk mélyén ezt hittük valamennyien, még azok is, kik
máskép beszéltünk, még azok is, akik magunk sem hittük, hogy lelkünk
mélyén ezt hisszük. A német – ezt nehéz megszokni oly népnél, mely már
ezer éve szerepel a történelemben – a német tulajdonképp fiatal és
fejlődésben levő nép. Tulajdonképp tanítványa: szellemiekben a
franciáknak, gazdaságiakban az angolnak. A mesteren, ha még úgy
leromlott is, mindig megérezni, hogy mester, a tanítványon, ha még úgy
előre tör is, mindig megérezni, hogy tanítvány. A német épp oly kevéssé
tudott imponálni a francia vagy az angol mellett, mint a tizenhét éves
kamasz a negyven éves férfi mellett. Hiába: más az, mikor olyan valaki
nyitja ki a száját, kinek már tizedik öregapja is tiszta mondatokban
beszélt. Az ugyan ostobaság, ha most az angol s a francia kinjában
barbárnak nevezi a németet. De bizonyos, hogy a német csak amolyan
utánuk cseperedett az ő uriságukhoz képest. Az idegen, ki a nemzeteket
nem itélheti meg egyébről, mint ami kikerül kezükből, lehetetlen, hogy
ne lássa a különbséget az angol s a francia tökéletesség s a német
igyekvés között. Az angol ujság mégis csak más, mint a német. A francia
szappan is más, mint a német. S ha most nincsenek is nagy iróik:
valahogy meglettebb benyomást tesz a francia irás, mint a német.
A hiba itt van: hogy egy gondolattalan angol közhely szerint a németeket
a költők és gondolkodók nemzetének tekintjük. Igaz: a német költészetben
nagyszerü értékek találtatnak. A legszebb emberi jelenség, Goethe,
egyben német költő is. A német tudomány gazdag és élénk. De nem a
németek találták ki a tudományt, sőt nem is régtől fogva tudósok.
Egészen Schopenhauerig még legeslegnagyobb filozófusaikban is van egy
lélekzetnyi naivság, sőt tudománytalanság a franciákhoz vagy az
angolokhoz képest. Ezt szinte szentségtörés kimondani a Kant nemzetéről,
– de éppen Kantról jut eszembe, hogy egyik leggeniálisabb megsejtésü
munkájában, melyben a csillagvilágok keletkezését szinte mai
természettudományi érzékkel magyarázza, ugyanekkor olyasmit is fejteget,
hogy minél messzebb van valamely bolygó a naptól, annál könnyebb testű s
megfelelően finomabb lelkü s tökéletesebb lényeknek kell rajta élniök…
Hogy Hegel, ki különben oly geniális megsejtője volt az evoluciónak,
milyen szinte orcátlan tücsköt-bogarat ir össze például a fizikáról,
ugyanakkor, mikor Angliában már járni kezd a vasut, azt el sem hinné,
aki maga nem olvasta. Ehhez képest Descartes, ki kezdte a tudományt,
vagy Hume, ki Kantra hatással volt, még úgy is az érettebb, a meglettebb
benyomását teszi, hogy szinte tolvajnyelven kell gondolkozniok az
inkvizició miatt, mely a franciát, a cant miatt, mely az angolt
körülvette. A német mint költő, mint gondolkodó, mint tudós alig másfél
vagy kétszáz éve, hogy a világon van. S amit a német genie e tereken
tündöklőt és halhatatlant alkotott, annak gazdag misztikumában van
valami hasonlatosság azzal a még misztikusabb értékkel, mit például az
orosz irodalom szállított az emberiségnek. A német nemzet művelt nemzet,
a német ember irástudó, tehát felvilágosodott ember, a német úr s a
német nép között nincs tudásban olyan ég és föld különbsége, mint az
angoloknál vagy a franciáknál. _Ez_ a németek egyik ereje, nem pedig az,
hogy ők a költők és gondolkodók nemzete volnának.
A német genie más téren nagy és hódító, s e tér az, melyen még a
világhódító és szervező angolt is fölülmulja. A német az igazgatásnak és
a fegyelemnek genie. Ezt furcsa olyan népről mondani, mely ezer évig
szomoru példája volt a megtépettségnek s az élhetetlenségnek. De mégis
így van. Csak éppen úgy járt geniejével, mint ahogy némely életrajzokban
olvashatni, hogy egy-egy nagy művész más tereken való évtizedes vergődés
után jött rá, hogy ő tulajdonképp mire való, s husz évig festett, mire
rájött, hogy irónak született. _Ez_ volt véletlenség: hogy a német egy
és más körülmények összejátszása folytán ezer évig nem jött rá, hogy ő a
tettnek, a cselekvésnek s ezzel a hatalomnak embere. Ő maga sem tudta,
magát is meglepte 1870-ben, hogy mily könnyen megy neki, – hogy hihette
volna a többi világ mindjárt első intrádára?
Pedig valamiről gondolhatott volna rá. Arról, hogy sehol annyi király
nem volt, mint német földeken s még ezenfelül exportált is királyokat a
német. Ma is németek nemcsak a német uralkodók s német a mi dinasztiánk
is, de németek királykodnak az oroszokon, az angolokon, a bolgárokon, a
románokon, nem szólva arról, hogy a francia, az angol s részben az olasz
arisztokrácia is német származás. Kell hát a németben valami olyan
tulajdonságnak lenni, mely kijelöli az uralkodásra. Kell valami olyan
erejének lenni, mellyel vezetni és fegyelmezni tud. Kell benne annak az
erőnek vagy ügyességnek vagy értéknek meglennie, mellyel az ember
fölülmarad. Ezek az értékek lehetnek sokfélék, lehet bennük különbség
jelentőségre és erkölcsi rangra. De hogy javarészt java értékek, azt
megmutatta a hetvenediki háboru és megmutatja a mostani. Sokat gondolok
most Heinéra, hogy mit szólna ő, ki annyit viccelt a német
kisfejedelmekről, a két Lippe herceghez, ki most egy mukk nélkül esett
el a háboruban. S a császártól a legkisebb emberig: a német nemzet az
erkölcsi komolyságnak, a fegyelemnek, az áldozatkészségnek olyan képét
mutatja, mely mellett e komoly napokban játéknak tetszik mindaz az
irodalom, művészet, tudomány és szépség, mely máskor életünket betölti.
Ez persze a nagy napok optikájával járó csalódás. A német azért erős
erkölcseiben, mert komolyan veszi s lelkébe és cselekvésébe felszítta
mindazt a tudományt és szépséget, melyre maga jött rá vagy amit másoktól
tanult. Csak éppen, hogy ez a dicső helyfoglalás a világ népei közt,
melyet a kultivált erő hatalmával visz most végbe a német, nem
befejezés, hanem kezdet. Most már el fogják a németnek hinni, hogy az,
aki. Most már nem nézik majd jövevénynek. Most majd nem fog már össze
ellene az egész világ, nem hiszik, hogy véletlenül van helyén s nem
remélhetik, hogy kiturják onnan. S ekkor, ha majd nem kell minden
erejét, gondját és munkáját arra fordítania, hogy a kaján irigység ellen
megvédje magát: most transzponálhatja majd erőit mind a szépségek, akár
kecsességek felé is, melyek eddig hiányzottak belőle és életéből.
Meglesz az a hatalma s ezzel az a nyugodt biztossága, melyben pótolhatja
az ezer évet, amivel tulajdonképp fiatalabb a latin műveltségü vezérlő
népeknél. Még nem volt Mars, kire Vénusz és a gráciák rá ne mosolyogtak
volna. Aki meghódítja a hatalmat, az meghódítja a szépséget is.