1914. augusztus 15.
Az ugyan mindig szamárság volt, mikor bennünket intellektuálisokat azzal
vádoltak, hogy mi nem szeretjük a hazát.
(Mellesleg mondva: az intellektuális szó, mint csufnév, a francia
nacionalistáktól származik. A Maurice Barrès-féle perverzus lelkektől,
kikben a roszaság viszájára fordítja az intellektualitást s értelmüket
arra használják, hogy tudva legyenek lelketlenek.)
Mondom: mit ne szerettünk volna mi a hazán?
Én sokszor megpróbáltam, még hazaáruló koromban, a józan világpolgár, az
elfogulatlan marslakó, a csöndesen megfigyelő globetrotter szemével
nézni kis országomat. Minél idegenebb szemmel néztem, annál jobban
meghatott igyekvésének lendülete s félszegségeinek bája. Sőt: mig mint
idevalót fellázított számos állapotaink középkorisága, mint idegen
természetesnek találtam. Ország, mely tulajdonképp csak ötven
esztendeje, hogy a világon van…
De _nem_ voltam idegen. Itt születtem, itt nevelkedtem, ebbe a nyelvbe
nyulnak bele érzéseim szálai. Ami elfogultság és önzés ellen itt kellett
hadban állanom, mégis csak más szemmel néztem, mint a junkergőgöt vagy a
chauvin rosszaságot. Vagy pláne a jingo-stupidítást. Kedvesebb
emberfajta kiméletlenkedett itt. Jobbak itt még a rossz emberek is. És
jó parasztész javitja a tudatlanságot. Nagy harcaim folytak – istenem,
mintha száz év előtt lett volna – azzal a gyerekes kivánsággal, hogy a
mai városi magyar azon a hangon s a gondolatnak abban a menetében irjon,
mintha parasztnak született volna. De itt volt Arany János, ki a
gondolat e ritmusában csakugyan világ-magasságra tudott művészedni. Ha
elfogultság volt is, de érthető és bocsánandó, mely ezen az uniformison
csüggött. S ha szellemileg barbárság volt is s politikailag reakció a
tudománytól való félelem s a szociológiának nemzeti indexre való tétele:
az emberei mégis bejutottak az egyetemre, polgári boldogulásukban nem
zavartattak s a társadalmi szabadságmozgalmaknak kevesebb vértanuja volt
itt, mint legtöbb más hazában.
Szó sincs róla, hogy itt is öröm lett volna az élet. De el lehetett
viselni, mert az elégedetlenségnek mindent összevéve elegendő volt a
szabadsága. Most, mikor semmitsem adhat érte, megvallhatjuk: nagyon
szerettük ezt a mi kis országunkat. S akik magyaroknak születtünk, vagy
beleolvadtjai voltunk a magyarságnak: szivünk minden rokonságával
csüggöttünk e kedves fajtán, még ott is, ahol hibáival sajátmaga ellen
vétett.
Egyet nem lehetett tőlünk kivánni. Azt a fajta hazafiságot, mely
tárgytalanul s alkalom hiján mintegy foglalkozásosan szereti a hazát.
Magyarország, a magyar nemzet a mult század során rettentő
megpróbáltatásokon ment át. Legdicsőbb irodalmi és politikai emlékei
olyan időkből valók, mikor senki komolyan nem hihette, hogy van még
értelme és lehetősége magyarnak lenni. De a mi nemzedékünk a lét s a
nemlét e mesgyéjén már innen született. Mikor én születtem, már volt
Magyarország s nem kellett félteni. A Kölcsey, a Vörösmarty s az Eötvös
mélabúját, a Petőfi, az Arany vagy a Tompa heves vagy csöndes vagy őrült
kétségbeesését már azzal a történelmi szemmel olvastam, aminővel például
a Thomas Moore honfibúját tiszteltem és mérlegeltem. Értettem,
szerettem, végtelenül tiszteltem – mint ahogy áhitattal hallgattam édes
apámat, mikor elmondta, hogy a pusztáról, ahol sót vitt ki a jószágnak,
mint szökött fel Pestre deáknak, később Bécsbe medikusnak, hogy keserves
tanítóskodással tartsa el magát s tudjon közben művelődni s orvosnak
készülni. De magam már a budapesti ötödik kerületi gimnáziumba jártam,
volt zsebpénzem s még az intőt is el tudtam fogni a levélhordónál.
Komédia lett volna, ha én érzem és panaszlom a diáknyomoruságot, – s
komédia lett volna, ha a mi nemzedékünk féltette és siratta volna a
hazát, melyet senki se bántott. Aki világos délben, mikor se közel, se
távol semmi veszedelem nincs, ellenben rendőr áll minden utcasarkon,
odaugrik egy gyanutlan sétáló szép asszony elé s karjába rántva
szegénykét, fülébe ordítja, hogy: megvédelek a pokol ellen is!: az vagy
bolond, vagy zsebtolvaj. Mi nem voltunk sem bolondok, sem zsebtolvajok –
s mint érzést mélyen értve, mint művészetet áhitattal tisztelve apáink
honfibúját, magunk ezt sosem mimeltük, mert nem volt rá okunk.
Ma – más szemmel olvassuk ezeket a verseket. Nem más érzéssel, de
izgatottabb lélekkel. Tegnap még úgy hatottak ránk, mint a fájdalom
szobrai. Ma úgy hatnak ránk, mint mikor édesanyánkat sírni láttuk.
Tegnap gyanuval néztük – s méltán és becsületesen! – az időn kivül való
patriotizmust, melylyel az önző hatalmaskodás akarta magát
támadhatatlanná tenni. Ma, mikor a hazafiság áldozat, de ugyanazon
tudományos mérlegelés, mely könnyűnek találtatta volt velünk a
nacionalizmust, a humanitás s a civilizáció minden érdekét a mi kis
országunk megmaradásának serpenyőjébe veti, – ma, mikor ennek kimondása
nem olcsó szólam, hanem súlyos kötelességvállalás: ma megmondjuk, hogy
szeretjük ezt a hazát, csüggünk életén s mindenünkkel helyt állunk
megmentésére, hogy, ha megmarad: az igazság, a becsületesség, az
erkölcs, a műveltség, a minden beletartozója iránt egyformán áldozó
méltányosság olyan tanyája gyanánt maradjon meg, aminővé mi békében
akartuk formálni s aminővé most harcnak tüzében fog edződni.
Büszkén vallom magamat világpolgárnak még e napokban is, mikor az egész
világ megbolondult, totus mundus stultizat, mint Ferenc császár mondta.
Ma is tudom mintegy a Marsról nézni, ami idelenn történik. De van bennem
annyi önzés, hogy csöppnyi magamat meglássam még a Marsról is, s azt
lássam – álmélkodva – hogy Franciaország, Angolország és Oroszország én
ellenem fogott össze, az én kenyerem s az én gyerekem ellen, az én
egyéni boldogulásom, az én európai művelődésem, az én emberi szabadságom
ellen. Ez ellen fogott össze már tíz év előtt a nagytervü M. Delcassé a
vidám és elmés emlékü Edvárd királylyal. Nem mondom, hogy éppen ellenem
magam ellen – vagyunk vagy husz, vagy ötven, vagy hetven, tán száz
millioman is, kiktől M. Clémenceau, kiktől a mindenható második Miklós,
kiktől a felséges ötödik György sajnálja az életet. Kényelmetlen nekik,
hogy vagyunk a világon. Poloskáknak, tetveknek, szúnyogoknak néznek
bennünket, akiket ki akarnak füstölni. S a mi kicsiny országunkat külön
célba vették, mint amely, úgy látszik, ezen nyüzsgésnek fészke.
Mi nem tudtuk, hogy ezen mi kis országunknak ekkora a jelentősége. De
_ehhez_ igazán ők értenek jobban: megbecsülni, hogy ki mit ér a
földtekén. S ha ők úgy tartják, hogy mi vagyunk a veszedelem, mert mi
vagyunk a versenynek fészke: ezt vakon elhihetjük nekik. Nekünk sok
kifogásunk volt állapotaink elmaradtsága, belső politikánk ázsiaisága
ellen. De ha külföldi szakértők azt állítják, hogy mégis, mindent
összevéve, mi termeljük a nyugatiság mételyét: akkor nyilván úgy lesz. S
ekkor úgy van, hogy mind a hatalmas és dicső gondolatok, melyeket ez uri
népek csak nemzettek, de megtagadtak, az ő rablóváraikból idemenekülnek
a mi nádfedelü viskóinkba s megszentelik a mi szegénységünket s
megnevelik a mi erőinket. Mint hajdan a magyar emigránsok Londonban és
Párisban: a száműzött angol és francia gondolatok itt találnak menedéket
Magyarországon. Szeretjük ezt a hazát, mely a mienk, szeretjük ezt a
hazát, mely az emberiségé.