1914. augusztus 9.
Isten hozzád, szép város.
Mióta az eszemet tudom, a neved ige előttem.
Mióta beszédből értek, neved köré áll foglalatnak, ami emberi nyelven
nagyot, dicsőt s egyben bájosat jelenthet.
Az egész világ mintha a te foglalatod lett volna, s te benne vetetted az
átlátszó szikrát, szolitárius.
Ezer éve, hogy a kedves értelem minden felsőségével mosolyogsz le a
többi emberekre.
Nagy templomodban, az ó-sziget sarkában, az oltár főoszlopa előtt ott
áll a Miasszonyunk szobra. Lesz vagy hétszáz esztendős – s azon mód áll
ott, kidüllesztett három hónapos hasacskájával, lesütött, de pillája
alól kileső szemével, liliom kisujját negédesen görbítve s kisdedét mint
a napernyőt nyugtatva könyöke hintájában, akár a nagyerdei
lófuttatásokon begyeskednek mai asszonyaid. Huszonöt emberöltő óta vagy
a szerelem városa.
S a tudásé. Hajdani ódon főiskoládra felzarándokoltak a vadságukat
levetkezni vágyó nemzetek fiai – s a magyar irodalom és történelem is
őrzi nemes ifjak, szent barátok nevét, kik e kegyes anya emlőiből itták
a bölcsesség tejét. S mindig volt abban kecsesség, ahogy e drága nedvet
ömletted. Nincs nagy gondolata az emberiségnek, mely ne koponyáid s
kupoláid alatt villant volna meg először. A világosság városa vagy – s
mily egyszerű és derüs e világosság!
S a szépség városa vagy: szép minden köved. Ami magadból nőtt: elszáll,
olyan finom, s amit idegenből vettél, magadhoz finomítottad. Egy
kelet-nyugati költő azt dalolja, hogy a csillagok akkor a legszebbek,
mikor utcáid tocsogóiban tükröződnek. Még a sarad is más, mint más
városoké.
Karcsú tornyok, nyilt homlokú házak, a házakban serény nappalok, kacagó
esték, nyugodalmas éjszakák. Nevetni hol lehet úgy, mint falaid között?
S dolgozni hol lehet jobban? S örülni az életnek lehet-e így másutt,
barátot ily kedveset, kedvest ily barátságosat találni?
A költészet városa vagy, a tőkéletes beszédé. A te nyelveden megérteni,
hogy a szó leszürődött lélek. Ez a nyelv mindenre való. A szónok falakat
dönget, a bohóc hasakat renget vele. A kiformált méltóság lépked vele
szabatos fenségben. S a józan okosság beszél vele nevető
természetességgel. Márványos kiszámitású tud lenni az irás nagy
művészeinél. S lázasan formátlan a prédikáló természethajszolónál. A
hang egy-két lejtése: s megszületik a nóta – félig muzsika, félig illat.
Uriságába behat a mezők lehellete.
Mint ahogy beléd magadba is, gyalogosok városa. Hol végződnek utcáid s
hol kezdődnek erdeid? Meddig vagy város s hol kezdesz falu lenni? Széles
körutaidon ódon fák vetnek árnyékot a kávéházak előtt hüselőkre.
Aszfaltos utak szegik át erdeidet s bokraik közül kis tündérpaloták
kandikálnak az arra száguldókra. Halk hajócskák surrannak el karcsú
hidjaid alatt, egy óra mulva kúszóvasutnál állanak meg, mely széles
hegysíkra segít fel. Lelátni a gyöngykigyóra, a folyóvízre. Messzi innen
fölmered a völgyből a hegybe ágaskodó ketrectorony, négy talpa körül
tarka pázsit. Szép vagy s a királyok városa vagy.
Hogy már öltél is királyt? Éppen azért, jussod volt hozzá, a magad
fajtája volt. Minden királyodban volt valami utcai embereidből, minden
utcai emberedben van valami királyaidból. Az omnibusz tetején, amig
megvolt, a földalatti vasuton, mióta megvan, egyenes szót nem lehetett s
nem lehet hallani. Az akadémikus s a székálló legény egyformán
közvetetten beszél s királyi irónia bájosítja be rosszaságukat. Mert,
köztünk legyen mondva: rossz kutyák laknak benned, te gyönyörű város.
S én nem tudok egyébre gondolni, mint arra: hogy rossz kutyák laknak
benned. Szeretnék visszagondolni az isteni ételekre, melyeket
asztalaidon ettem. A kacajokra, melyek mulató hegyedről most is fülembe
csengenek. Szinházaidra, hol a szemtelen maiság vetekszik a halhatatlan
hagyománnyal, hogy melyik megejtőbben eleven. Kocsizóidra gondolok, s
elszorul a szivem. Képeidet, szobraidat, asszonyaid tipegését járatom
lelkemben – s szememből kicsordul a köny. Rossz kutyák vagytok s
elaljasodtatok. Nem látlak többé benneteket.
*
És veled is, nagy város, isten veled.
Szép, ilyen szép, nem vagy. A kecsességet nem rólad találták ki. De
kényelmes vagy, és, ha kiigazodnak benned, barátságos. Sehol oly maga,
oly magát felakasztani valóan maga az ember nem lehet, mint benned. De
sehol oly meghitten sem, ha utat találtak beléd. Olyan vagy, mint a kéz,
mely kivülről ököl, aki üt, de belülről tenyér, amibe fejet hajthatni.
Mindent összevéve szeretni való város vagy.
A husevők városa vagy. A szőrős-ujjuaké s a hosszan hallgatóké. Kik
azonban, ha sora kerül, látomásosan ordítoznak s valószinütlenül selyem
pázsitú erdő-kertekben. S az utcasarkakon emberkéményekből füstöl az
ó-testamentum.
A szédület városa vagy, a teremtés nyüzsgésével lüktető. Hét millioman
élnek benned egy helyen – annyian, amennyinél alig több a mi egész
népünk, csecsszopókat, tengerentul menteket s beleolvadtakat is
belevéve. Külön levegőtenger, mit minden lélekző pillanatban a
levegőégbe felküldesz. Aki más csillagról néz le ide, külön golfáramnak
láthatja a levegő oceánján.
A mozgalom városa vagy, csendes nyugodtságodban. Mint ahogy a nyugodt
testen belül rezegnek az atomok, s minden atom csillagrendszer, melyben
őrült sebességgel vágtat a nap körül a bolygó, úgy dulják át belső
vágtatások halk tenyészéletedet. Föld felett, föld alatt, vizen,
szárazon s víz alatt is szárazon. Sehol annyi élet nincs együtt, mint
benned. Sehol úgy nem érezni az egész földtekét, mint utcáidon.
Vaskerítés, udvar, kis kastély – kinéz a széles aszfaltra, mely kormosan
friss napfényben nyujtózkodik a part felé. A fejedelmi kastély
kaszárnya, s vaskerítésének két kiskapujában egy-egy szénfekete paripa
áll mozdulatlan, fejjel a mai ruhában arra sietőknek – s hátán pirosban,
fehérben, vállnak vont karddal s éppoly mozdulatlan a testőrőrmester.
Azt hinnéd, halott – pedig él s minden órában felváltják. A középkor
nyujtja így fejét, mozdulatlan, de eleven meg-megujulásban huszadik
századi életedbe.
A nehéz sör, az ojtóizű viaszsajt, a rejtett odvak s a zárt folyosók
városa vagy. De vagy a végtelen tengerszagé is, a láb alá kivánkozó füé,
a szellős csarnokoké s a két ujj közt álmodozva tartott hosszú
rózsaszálaké. Mily harmatosan szemérmes tud lenni lappangó állatiságod!
Gyermekeid a legszebb gyermekek, asszonyaid a legszebb nők, fiaid a
legszebb ifjak, férfiaid a legszebb férfiak. Valóban, szólt a szent
olasz püspök: méltán neveztetnek az angeloszoktól. Mert angyalian
szépek.
A tompa akarás világvárosa vagy. A némaságé, mely kidülledt homlokérrel
keresi szavát. A nyelvetek is ilyen: zuhatagos dadogás, forró fuvatu
egytaguság, mint mikor rengeteg vashajóitok oldalszelepén kiszortyantják
a tuldagadt gőzt. Nem az értelem nyelve, hanem az indulaté – olyan
fajtáé, melyben a tudás s az okosság is menten érzésnek s elhatározásnak
formáját ölti, s a gondolat, még mielőtt megvilágosodhatott volna, már
cselekvéssé lett. Mindent megtalálni benned, nagy város, mert mindenre,
ami valaha volt a világon, már mondottál igent vagy nemet.
Az én számomra ember-képeskönyv voltál. Sehol annyiféle embert, mint
toronyhidaidon és sehol annyi emberi emléket, mint megőrzöttségeidben.
Költőitek embereket irnak le, festőitek arcok mását őrizték meg. Hiven,
tudományosan, egészségesen – így festenek jóemésztésü emberek
jóemésztésü embereket. Sehol nem oly befelé élők az emberek, mint
benned. És sehol oly otthon nem vagyok, mert emberi mivoltomra állandóan
emberi adalékokkal figyelmeztetett, mint benned.
Raktára vagy az emberiségnek, te nagy város. Kávé, gyapot, cukor,
ékirás, görög szobor, olasz kép, török szőnyeg, belga csipke: itt van
minden, a legtöbb, a legjobb, a legdrágább. Raktára vagy az
emberismeretnek s hazája vagy az emberhez méltó életnek. Az ellátottság,
a berendezettség, a jól elhelyezettség városa vagy. A szabad rend városa
vagy s ezzel az emberi méltóságé. Sehol nem oly ur az ember, mint a te
kalmáraid között.
Mert, köztünk legyen mondva, rideg kalmárok vagytok. Gyilkosan önzőek
bünös számitásotokban. Olyanok vagytok, mint a párisi bazárégéskor a
férfiak, kik, mikor életükért kellett versenyezni, csizmasarokkal rugták
képen az asszonyokat, akiknek elébb még udvaroltak. Visszagondolok
lóhátas délelőttökre, csolnakos délutánokra s leánykacajos hétvégekre.
Zsilipekre, amint emelik a hajót, sokaságokra, amint emelik az embert.
Ódon sáncokra a nagyváros közepén, anyaöles karosszékekre messze
idegenben, kézrázásokra, nagy ivásokra s nagy barátságokra. Mennyit
tanultam benned, mennyit láttam, mennyit mulattam, mennyiben
gyönyörködtem, mennyiszer éreztem benned az eltörpülés gyönyörüségét! De
már utánad se vágyom, annyira megutáltam a fajtátokat. Nem tudnék a
képetekbe nézni, ha még egyszer közzétek kerülnék S ha a föld szinéről
elsepertetnél, egy könnyem nem hullna utánad.
*
S dombtetőről dombtetőre: örök város: tőled is búcsúzzam?
Völgyutcáidban, halmaid aljában úgy apróztam lépésemet, szinte
szivárogtam, mint a csatorna cseppje. A hallgatag áldozár lépéseivel
mentem fel lépcseiden – benned a világ legszebb háza: a minden hajdani
istenek temploma, melyben most a mának minden dicsősége pihen. A
pogányság városa vagy, soktemplomu város. Mennyi hit van beléd temetve!
Mennyi hitetlenség beléd épitve!
Az istenek megszálló városa voltál mindig, mindmáig. Amit az indus
megálmodott, a görög kieszelt, a tuszkán kimódolt, az egyiptomi
elrendezett, a zsidó örökbe vett s a latin utánok dadogott: szenvedéssel
és gyönyörüséggel, állatok belétől s tömjén füstjétől illatozva párolog
halmaid felett háromezer esztendő óta. Egy harangod, ha megkondul: több
benne a térdreejtés, mint a világ minden orgonáiban és zsolozsmáiban.
Vannak bájosabb városok. Vannak nagyobb városok. De hivóbb és
megállitóbb és lekötőbb hely nincs több ilyen. A világ minden urainak
ilyen helye voltál s császáriságuk külön ércmohával zománcolja be vörös
köveidet. Dombjaiddal és váraiddal és sárga házaiddal olyan vagy, mintha
minden többi városok vállán emeltetve kiáltatnál ki parancsolónak. Ave
Caesar Imperator!
Kecskepásztorod ősvilágokról dudál. Feltépett szemétdombjaid a
világhatalom piacát tárják fel. Kemény jogod, mint romtégláid,
pusztulhatatlanná van kiégetve.
A vágyódások városa vagy: mindenki tégedet akart megejteni. A vér városa
vagy – mert hányféle vér omlott itten! Fekete szerecseny-vér, világos
germán-vér, piros zsoldos-vér, kék uri vér, mindenfelől a földtekéről. A
vér itt keresztelt, megváltott, beszenynyezett, mulattatott, mindenre
való volt, mindenben benne van. Este, mikor a nagy mezőség peremén
lebukik a nap, elárulja, hogy ő is vérből való. A láz bujkál e
mezőségen, s a láz fehér izzásával van kimeszelve a meredek kápolnafal,
melyre, s fölébe a csúcsos menyezetre a mélabu minden vad erejét
ráfestette egy komor lángelme. Ó a szobrok, melyek teremtő dühét
hirdetik! Oroszlántalpu festés, épités és faragás – leüti vele a
régiségek nyugodt báját, szelid méltóságát.
Pedig ezek is te vagy s a stanzák képei is te vagy s a francia-utánzó
izléstelen plakát, mely utcáid sarkán ordít: az is te vagy. Mi az, ami
te ne volnál? Tulajdonképp tegnapi város vagy, te leghajdanibb város, s
ma is az vagy, ki barokká törted a régiségnek tiszta vonalait.
Végiggondolom mezőségedet. Miért és miben más, mint a mi pusztánk,
holott ez is, az is: poros fü és poros országut? Tudom már, mi teszi.
Messze feketéllik – nem nagyobb egy legelő lónál – valami régi romladék.
Ives lehetett, bolthajtásos, mert úgy áll a fü között, mintha fésü
fogait mártották volna bele. Ezzel más ez a mező minden egyéb mezőknél.
Nemcsak elandalító hatalma van, de emlékeztető is.
Mint a lyányaid szemének, a fiaid beszédének. Mint az éjszakának, mely
kinéz e szemekből, mint a történelemnek, mely kipereg e beszédből.
Afrika csontja fehérlik márványaidban. Mégis csak te vagy a világ
közepe.
Az vagy – és maradj az. Legalább te marad meg. Legalább te ne hagyd
szégyenben szerelmünket. Legalább te ne légy komisz vagy rideg s
fanyalgó fitymálója a műveltségnek, mely belőled sugárzott szét.
Lelöketve a háború mélységeibe, köteles gyülölettel minden és mindenki
iránt, ki ránktör és ellenünk hitet szeg: reszketve imádkozunk, hogy
legalább te ne essél ellenünk bünbe. Hogy kiméljen meg a sors: téged a
pusztulástól, minket attól, hogy meg kelljen tégedet is utálnunk.
Konduljanak meg harangjaid, harsanjanak fel harsonáid. Nem volna érdemes
életben maradni, ha te is kivesznél életünkből!