1914. augusztus 1.
Ennek a háborúnak a dolga a legegyszerűbb a világtörténelemben.
Ha volna még kétség, hogy enélkül mi várt volna reánk, nézzünk jól
szemébe a Sir Edward Grey első közvetitő ajánlatának.
Oroszország bele akar szólni abba, hogy van-e Ausztria-Magyarországnak
joga életét megvédeni egy nyiltan arra törő kis szomszéd ellen, – s a
nagy, a bölcs, az emberséges angol külügyminiszter ezt az ügyet
nagyköveti tanács elé tartozónak itéli s leint bennünket, hogy várjunk
Szerbiával, majd ők rendelkeznek.
Ez azt jelenti, hogy nem: Törökország sorsa várt ránk, hanem: már benne
vagyunk Törökország sorsában. Ebből ki kell vágnunk magunkat, különben
mindenki, ki e monarchiának lakója, egyenkint főbelőheti magát. Aki azt
hiszi, hogy ez frázis, hasonlat vagy túlzás, az nézzen le a Balkánra,
hogy a nagy bukaresti rendezkedés után mint válnak földönfutókká a görög
kézre került bolgárok, az albán kézre került görögök, a szerb kézre
került mohamedánok – és igy tovább.
A tíz éves vergődés, melyben, majd minden második esztendőben
mobilizálva, e monarchia azzá lett, akinek a hűvös szemű Sir Edward
nyilván joggal látja: ez nem pusztán a monarchiának vagy, mondjuk, a
dinasztiának prestige-vesztesége, hanem minden egyes embernek életbeli
kára, ki e monarchiában él.
Nézzétek meg üres zsebeiteket, megszegett pályafutásotokat, megrendült
egzisztenciátokat, – a kereset hiját, a munka pangását, a kilátások
elsötétedését s aztán feleljetek: mindegy-e az egyes számára, hogy van-e
prestige-e az országnak, melynek lakosa, a dinasztiának, melynek
alattvalója?
Én megkérdem magamat s így kérdezze meg önmagát minden egyes, s nem
hazafiságból s regényes szófuvással, hanem józan önzéssel, rideg
számítással: akarok-e szerb lenni? Vagy román lenni? Vagy orosz lenni?
Lenézek a Balkánra, felnézek Finlandba s azt mondom, hogy nem.
Ha osztrák-német volnék, vagy ha magyarúl is meg lehetne az az esélyem,
hogy e monarchia felborulta valami formában német kéz alá juttatna,
talán én is közömbösebb volnék az iránt: legyen-e még osztrák-magyar
monarchia a világon. De mikor e közt van választásom, s a közt, hogy
szerb, román, vagy orosz legyek-e, igazán nem nehéz – akár, ha sora
kerül, életemmel és véremmel – magyar hazafinak lennem.
S ha kérdem tovább: megint csak legridegebb, minden történetiségtől
meghántott önzésemet: akarok-e, aki csakis magyar lehetek, inkább egy
helyreállított nagyhatalmu Ausztria-Magyarországon lenni magyar, mint
egy magában álló Kis-Magyarországon, mely Szegedtől Kassáig terjed s
Kanizsától Nyiregyházáig: akkor viszont nem nehéz szenvedélyes
habsburgistának lennem.
Igen: ha ez az orosz csalogatásnak kigondolt mediatizált és neutralizált
Kis-Magyarország például Svájc, például Belgium, például Luxemburg
helyén feküdnék: a mindenkiben benneélő cinikus és egoista énbennem azt
mondhatná: ilyen szomszédságban nem rossz élni s nem baj meghalni. De
élni, teszem, Illyria, Szerbia, Románia, és bocsánat, Lengyelország
között, s ha mégis meghalunk, valahova ide halni át: ez a perspektiva
könnyűvé teszi a legsúlyosabb kockázatot is, hogy hátha lehetne másképp
is. Mindenkinek, aki az osztrák-magyar birodalomban él, de mindenesetre
minden magyarnak személyes életérdeke, hogy az osztrák-magyar monarchia
megmaradjon és nyugodt zavartalanságban éljen. Ez ma már háború nélkül
lehetetlen. Ezért nem lehet, ezért nem lehetett e magyar földön magyar
vagy magyarságba tartozó ember józan észszel más, mint magyar, más, mint
magyar hazafi, sőt, ha úgy tetszik, magyar chauvin, magyar nacionalista,
magyar imperialista, magyar militarista. Mai ember számára ez kétséges
érzés, de nem rajtunk állott eddig s most a háborún áll, hogy lehet-e
ebben enyhülés és modernizálódás.
Nekünk magyaroknak kell a magyar állam és kell a habsburgi birodalom, –
a mi egyetlen boldogulási formánk csak az lehet, ha, mint a kompasz a
hajó hidján, biztosítva ringatódzunk ez állam, e birodalom ölén. Amely
nemzeti törekvés, legyen magában még oly érthető, túlkivánkozik e
monarchia határain, az halálos ellensége minden egyesünknek mint
magánembernek is. S amig a nemzetiségekben ilyen törekvéssel elegy az ő
nemzeti törekvésük, addig a magyar államon belül lehetetlen velük
szemben s az ő számukra az az emberségi, igazsági és méltányossági
politika, melyet különben szégyen volna, hogy huszadik századbeli
európai országtól még követelni kell. Mert addig minden méltányosság
csak az elszakadó szándékot, lehetőséget és jogot nevelné. A becsületes,
az igazságos, a méltányos és modern magyar nemzetiségi politikának
előfeltétele a háború, mely karddal vágja el az irredenták szálait s
ágyúval szoktatja le hosszú időre: a szomszédokat arról, hogy ideát
kereskedjenek, a nemzetiségeket arról, hogy a határon túl remélkedjenek.
Ha kifelé is, befelé is mindenki bizonyos benne, hogy
Ausztria-Magyarország megmarad és testéből senki nem eszik, akkor minden
lakosa e határokon belül keresi majd boldogulását s akkor nem lesz
veszedelem ebben minden igazsággal, nemzetivel vagy nemzetiségivel,
megsegíteni.
A magyarság számára tehát nem kérdés, hogy az osztrák-magyar monarchiára
szükség van, tehát a mostani háborúra szükség volt. Soha a maguk
lelkiismerete, és, ha nagy napokban szabad a nagy szó: a történelem
itélőszéke elé emberek könnyebb szívvel nem állhatnak, mint állhatunk
azok a néhányan, kik társainktól lenézetve vagy érthetetleneknek
tekintve ezt hét-nyolc éve mondjuk. Ki olyan ostoba vagy olyan aljas,
hogy a szerbet vagy a románt vagy bárki emberfiát ne nézze embernek, ne
tisztelje álmait, ne becsülje még önzését is vagy sajnáljon tőle bármi
boldogulást? Csak éppen annyira nem vihetjük e megértést, hogy
öngyilkosak legyünk.
Mióta ez a birodalom fennáll: ez az első háborúja, amely népeinek
háborúja. Nemcsak általuk folyik, de érttük is, – nemcsak a birodalomnak
érdeke, hogy éljen, hanem azoké is, akik benne élnek. Hogy aztán, ha az
osztrák-magyar monarchia életét biztosítottuk, abban nekünk magyaroknak
fussa a számadásunk, az megint azok okos önzésének dolga, kik igy e
monarchiában mindenkorra (vagy, mert a történelemben örökkévalóság
nincs, hosszú időre) bennrekednek. Most már csak világos, hogy nemcsak a
magyar érdek esik össze a birodaloméval, de a birodalomé is a magyar
érdekkel – végső soron tehát mindenkié, kinek e birodalomban kell élnie.
Ma nincs a napja, hogy erről szót ejtsünk, csak még egyszer gondoljuk
el, ami nem igéret vagy biztatás, hanem tétel: hogy minél biztosabb e
birodalmon belül a magyarnak élete, annál többet tehet és áldozhat itt
minden egyéb életért. Egyébként pedig: minden mese valóság s még nem
volt mese, melyben aki a királykisasszonyt megváltotta, a
királykisasszony az övé ne lett volna. A magyarság magáért dolgozik,
mikor e monarchiát megváltani siet gonosz megalázottságából.