1914. julius 26.
Háború – az én korombeli magyar, mikor ezt a szót leírja, úgy írja le,
mint ahogy azt írja le, hogy Uj-Zéland. Tudja, hogy van, de mi köze
hozzá? még sose volt ott.
Utolsó igazi háborúja e monarchiának 1866-ban volt, a porosz-osztrák
párviadal. Ebből az időből való a felelet, amit a katonaviselt ember
adott a kérdésre, hogy hol sebesült meg: Königrécnél meg a hónom alatt!
Ezekben az időkben csupa ilyen feleleteket adtak Magyarországon s csupa
ilyen keserű anekdota járta a háborúról. Nem mintha a porosz háború nem
lett volna népek csatája. Az volt, a magyar nép, a magyar nemzet csatája
volt, csak éppen hogy nem a porosz ellen, hanem az osztrák ellen. A
magyar anyák, kiknek fiai ott véreztek Bismarck és Moltke előtt,
imádságba foglalták a Bismarck s Moltke nevét. A magyar anyák akkor
ilyen különösek voltak. Arra ugyan nem tudta rávenni őket Bécs, hogy (a
Deák Ferenc szava szerint) kétszer szüljenek egy esztendőben s kétszer
annyi katonát állíthassanak a császárnak. De hogy egyszer szült s olyik
egyszülött fiát ne sirassa, ha elesett porosz kéztől s ezzel is kevesebb
legyen a bécsi hatalom katonája: ezt az akkori magyar asszony el tudta
viselni. Erre nevelődött nemzedék volt: az 1866-iki magyar anyák
1848-ban voltak kislyányok.
Az én nemzedékem már nem nevekedett ágyúdörgés között. Csecsszopók
voltunk, mikor a porosz bevonult Párisba s a commune bukása a pokol
vörösét vetette föl az égre. Nagy háború volt, de nem a mi háborúnk, –
sőt, a rövid bizonytalanság után, melyben Andrássy legyőzte Beustot és
Albrecht főherceget, cserbe hagyatta a franciát s hozzácsatolt bennünket
a porosz élethez, mely ma ennek fejében ime helyt áll a mi életünkért: a
porosz-francia háború sikere olyan virágzást és játékos kedvet öntött
végig a megujult monarchián, hogy a pajzán farsangnak csak az 1873-iki
krach hamvazó szerdája tudott véget vetni. Aztán jött, néhány évre rá,
az osztrák-török háború. Andrássy ezt is csak megnyerte, anélkül, hogy
részt kellett volna benne vennünk. Bosznia: az persze már háború volt, a
magunk háborúja. Én már az Über Land und Meer cimü ujság buzgó olvasója
vagy legalább is lapozója voltam, s éppen Kecskeméten, mikor a
kecskeméti bakákat levitték ebbe a kecskemekegéses görbe országba. Két
képemlékem is van róla: egy langyos délután, mikor künn vagyunk a
vasútnál s a teherkocsik lépcsőjén fehérbajszu bakák – nyilván
tartalékosok – sírva bucsúznak asszonyuktól s gyereküktől. S este is
látom magam, – őszi vagy téli hamar este – amint nagyanyámmal s a Roza
szolgálóval hallgatag ültünk a banyakemence körül s nem tollat fosztunk,
mint máskor, hanem ami vásott lepedő, de gatya és pöndöly is a házban
találtatik, fölszálazzuk tépésnek. Mostani antiszepszises eszemmel
borsódzik hátam, elgondolván, mennyi fertőzetet küldhettünk
ártatlanságunkban a sebesülteknek. Akkor ez így volt rendjén, így volt
emberséges és irgalmas – s ma már körülbelül mindegy, mert aki akkor
katonasebesült volt, az azóta nyilván amúgy is meghalt volna… Sok
familiát tudok, hol a családi fényképek, chignonos asszonyságok s
torzomborz szakállú s vasalódeszkásvállú akkori gavallérok arcképei közt
ott szürkül és halványlik egy csupaszképű és pufók bakalegény
fotografiája… a szegény Imre, vagy Peti vagy Zsiga, ki elesett Dobojnál
vagy Maglájnál, egy asszony lötte le a hegyről, látta, amint puskát
fogott rá, borzasztóak ezek a vad asszonyok… Egy országos név is sírt
akkor a gyászolók között, Trefort Ágost, a hires kultuszminiszter
siratta egyetlen Ervin fiát.
De mindent összevéve, bármennyi vérrel és könnyel járt: ez sem volt
igazi háború. Nem volt háború úgy, hogy befelé való szele, mint a
tornado, végignyargalt volna az országon. Azóta, ha szabad ilyenkor
ilyen durva szó, ott kibiceltünk a török-görög, az angol-búr, a
spanyol-amerikai, a borzalmas orosz-japán, a tripoliszi olasz s a még
rettenetesebb két balkáni háborúnál. Mindről hallottunk rémületeket,
olyik minden percben átcsaphatott hozzánk s kivált a balkáninak
gazdasági áthatása egy kicsit mégis valósági érzéssel kólintott
bennünket fejbe. A búr háború során szívtépő volt – meg is írtam akkor
versben – hétről-hétre, szivós angol egyhangúsággal ott látni közzétéve
a képes lapokban levélszám a Ladysmithnél, a Magersfountainnál elesett
gyönyörű angol fiúk arcképét… mennyi ifjú szép halott, mennyi ifjú hős
halott, fiatal halott… számlálatlan, egysorjában, déli éjek harmatjában,
temetetlen rothad ott annyi ifju szép halott, annyi ifju, annyi hős,
annyi fiatal halott… Szomorú volt, fájdalmas volt, de csak szemünkön át
láttuk, a bőrünkön nem éreztük.
Hanem – istenem: az ember gondolattalan állat s azt hiszi, hogy tud,
mikor csak utánapapol. Mindnyájan tanultuk a harmincéves háborút,
pusztításait, visszavetéseit: de ki gondolja végig, hogy mit jelentett:
akkor élni?! Japánban találni ajnókat, Egyiptomban találni fellahokat, a
legutolsó, a legnyomorultabb, a legműveletlenebb, a legmegtörtebb
embereket a világon. De kezük és lábuk karcsúsága leszéplik róluk: nem
illik állatiságukhoz. Nem is, mert ezt őseiktől vették örökbe, kik
hajdan urak voltak, büszkék és boldogok, – de jött a háború, jött az
idegen hódító, s visszavetette őket az állatiságba. Ez az, amit nem
tudunk elgondolni, hogy velünk s a mi világunkkal megtörténhessék.
Csakugyan lehet, hogy ahol ma márványpaloták tündöklenek, ott holnap
homok lepje be a romokat? Hogy ahol ma öntöző csatornák körül virul a
kertes élet, ott holnap esőtelen nyár szikassza ki az eliszaposodott
folyóvizeket? Ez ma már talán nem lehetséges – ma már, aminők az
emberiség mai állapotai: nem igen lehet elképzelni annyira barbár
népanyagú tatárjárást, mint aminő tönkretette Asszirt és Babilont,
Egyiptomot, Hellászt és Rómát. De háború még mindig van és lehet s vele
mindannak megingása, mit gondolatlan életünkben olyan soha meg nem
rendülhető tartozékának hittünk, mint a talajt, amin lábunkat megvetjük,
a levegőeget, melybe felnyulunk.
Az életem: hogy nem az enyém. A kenyerem: hogy nem biztos. A pénzem:
hogy elvész. Az állásom: hogy tárgytalan. A házam: hogy fölégethetik. A
váltóm: hogy be nem váltják. A városom: hogy ostrom veszi körül, a
vizvezetéket elvágják, a villamos nem jár, a lovakat elvitték háborúba,
a telegráf le van foglalva, a vasút kell a katonáknak, a gyerekem nem
kap tejet, az iskolákban sebesültek hörögnek, felvet bennünket a piszok,
a fájdalom, a nyomorúság és a betegség, kereset nincs, kolera van, – ez
a háború. Testi fájdalom, gyilkos pusztulás, nyugtalanság, zaklatottság,
üldözöttség, – az ember országúton él rablók között, erdőben vadállatok
között, temetőben hiénák között, pusztaságban sakálok között, tengeren
cápák között, örvényben élet-halál között: ez a háború. Rémítő
visszaesés – olyan a társadalomra s benne minden egyesre, mint ugyancsak
az egyesre a betegség – valami finom, gazdag, előkelő, illatszerben
fürdő és ámbrát lélegző emberre, mikor lebirja a vérbaj és eleven
testtel elrothad.
S hogy kell-e ennek lenni? Erről gondolkozni minden idő alkalmasabb,
mint a háborús. A gondolkozás ilyenkor általában stilustalan – olyan,
mint ha a vizbefuló fel akarná lapozni a lexikonban az uszótempókat.
Csak egy nagy szociológus igazság dereng át a lőporfüstön, a vérpárán, a
tűzhamun, a romporon. Az, hogy az embercsoport a polgárosultságban egy
fokkal vagy korral mindig hátrább van, mint az egyes ember. Szedj
csoportba kétszáz művelt, jó és jól nevelt embert, egyenként nemének
díszét s az előkelőség példáját: együttvéve neveletlen csorda lesz, mely
röhög, mint a paraszt s vak dühhel gyilkol, mint a megriadt állat.
Egyszerűen: az emberiség még nem jutott odáig, ahová az emberek. Az
egyes ember már lebirta magában a vadállatot, – az emberiség még nem.
Valamikor, még nem is rég, a társadalmon belül is urak voltak a rablók s
a gyilkosok, – az úr nem is volt egyéb, mint, mai szemmel nézve,
rablógyilkos, ez volt a hős, a félisten, a legkülönb ember, kit félve
tiszteltek, mint ahogy az emberséges gyengét megvetették, lenézték és
megalázták. Ennek ma már úgy ahogy vége s a társadalmakon belül annyira
amennyire az emberség szab rendet. De az emberiség még nem tart ennyire.
Ennek körén belül az ember még vadállat s a gyilkos s a rabló az úr, a
csalás a fegyver, a leselkedés a rend, a hitszegés az okosság. Valóban
az – ezt nem gunyból mondom. Aki ma, ha még oly derék és tekintélyes
ember is, nemzete nevében és számára nem a haramia-morál szerint
gondolkozik, az rossz politikus, az ügyetlen, az ostoba, az áruló. A
magam nevében mondhatom, hogy nem bántom a másét, szent előttem az
emberélet s inkább magam pusztuljak el, semmint más boldogulásának
útjában álljak… De országom nevében nem cselekedhetem így, mert
tönkreteszem vele s benne magamat, testvéreimet, minden egyes embert,
kinek számára a nagyvilágon nincsen e kivül hely.
S ez a történelem: a rablások és gyilkolások sora. Az a hódító volt
őszinte, ki üszköt vetett az alexandriai könyvtárba. _Minden_ háború
ilyen alexandriai könyvtárégetés, s csak még utálatosabb, ha azt
komédiázza, hogy kiméli a könyvtárakat. Amig nem lehet a háborút
elkerülni, addig nem lehet a könyvtárakat sem kimélni – viszont, amig
minden ország rablóktól és gyilkosoktól van körülvéve s ezen nem
háborodhatik fel, mert maga is rabló és gyilkos, addig, aki fél a
háborútól, az legjobb, ha maga lövi magát főbe. Ez nem azt jelenti, hogy
keresni kell a háborút vagy erőltetni vagy provokálni kell. Ma már
vagyunk annyira, hogy átok van és legyen az országon és kormányzóin,
akik mindenáron harciasak s vérben, vasban úgy spekulálnak, mint babban.
Hires verekedők közt is élhetek úgy, hogy én nem kezdek ki senkivel. De
azt tudniok kell, hogy, ha sora kerül, nem hagyom magam. Különben
elvesztem. S amily rettenetes s az emberiséghez nem méltó a háború:
emberhez méltóan kell viselni és elviselni. Szomorú, hogy az emberiség
sem okosabb a buta földtekénél, mely örökkévalósága közben meg-megrendül
s meg-megindul s felboritja a boldogtalanokat, kik életüket építik
mozdulatlanságára. De az ember azért ember, hogy ne birjon vele a
földindulás sem.