1914. julius 19.
Mikor most tiz éve Newyorkban jártam, egy odavaló kollega megintervjuolt
s harmadnap beszélgetésünk valamelyik nagy lapban azzal a felirással
jelent meg, hogy: _Akinek tetszik a Fifth Avenue!_ S valóban: nekem
tetszik a Fifth Avenue, a milliardairek kertes palotácskáinak utsora,
melynek minden jót és drágát összeszedő és utánzó hörcsökgazdagságát
fitymálni szokták az európaiak, s utánuk az amerikaiak is úgy tesznek,
mintha fitymálnák, ezen a legolcsóbb módon mutatván ki, hogy izlésért és
műértelemért ime nem kell már átmenniök a tengeren. Mondom és igaz, hogy
ennek már tiz éve s e tiz évbe esik az a lelki fordulat, melyről e sorok
elmélkedni kivánnak. Akkor azonban Európa még elhitette magával, hogy a
barbár Amerikát alapjában lenézi s Amerika még nyelt egyet, erre
gondolván – körülbelül úgy, mint ahogy a zsidó bankár, kié az ország, a
hatalom s a dicsőség, egy darabig még együtt viccel az expropiált
gentryvel a zsidókról, mig végre a valóságos hatalommal fölülkerekedik
benne a tartózkodás nélkül való gőg, s az alulkerültben a valóságos
megtörtséggel együtt fölülkerekedik az őszinte áhítat.
Nekem azonban már akkor mert tetszeni a Fifth Avenue, mert mi ne
tetszenék egy hatalmasan széles s mértföldnyi hosszú utdarabon, melynek
egyik felét a viruló Central Park szegi, másik felét kastély kastély
után, mely majd mind valami nevezetesebb, kivált francia villának
másolata vagy utánszülötte. A Fifth Avenue így bizonyára nem eredeti, s
nem is szép abban a szerves értelemben, mint mondjuk a brüsszeli Grand’
Place, mely minden házastul ott nőtt ki az odavaló földből, s nemcsak
építőinek, de lakóinak is véréből és idegeiből. Viszont komédia és
sznobság azt mondani, hogy ne volna szép – mint ahogy komédia és
sznobság lett volna a régi Róma idejében rámondani a római fórumokra,
hogy nem szépek, mert minden emléküket s palotájukat vagy templomukat
görög építészek görög izlés szerint s nyilván az uj talajhoz csak
hozzámódosított távoli eredetiek után másolták át a hódító piacára.
… Mit szólhattak a görögök, mikor az első rómaiak megjelentek náluk?
Nyilván ugyanazt, mint a rómaiak, mikor az első germánok végigszántottak
a hátukon. Én már gyerek se voltam, mikor Párisban még lenézték az
amerikaiakat s a nagy restaurantok pincérei azzal a tulzott alázattal
vágták zsebre aranyborravalóikat, melynek szemerebbenéséből kivillan a
lenézés. Ma már erről szó sincs. Amerika tökéletesen expropiálta Párist
s Páris lihegő alázattal szolgálja ki az amerikaiakat. S a világért sem
titkos lenézéssel vagy lappangó gyülölettel! Nem – inkább ma még
szemérmetesen eltitkolt és röstelt áhítattal, mely azonban – minden jel
erre vall – csakhamar nyilt és türelmetlen imádatban fog kitörni.
Ugyanígy fogadták mindig, mióta világ a világ, a művelt és finom
alulkerültek a durva és nevetséges hódítókat. Elébb kinevették, aztán
lenézték, majd gyűlölték őket – mignem megtörtek hatalmuk igézetétől, s
megtéve őket isteneikké, boldog büszkeséggel vadultak vissza hozzájuk,
hogy hasonlóik legyenek. A végén a görög imádja a rómait, a római a
germánt, az aztek a spanyolt, az indus az angolt s a párisi az
amerikait.
Történelmi kurzus: elnézni, hogy az amerikai barbárság, tisztára a több
pénz, a sok pénz, a könnyü pénz hatalmával mint rontja magához a kényes
Párist. Fogadó, vendéglő, szinház, ujság: minden és mindenki az
amerikaiakat szolgálja. S nem fogcsikorgatva! Ez tegnap volt – ma már
szerelmes imádattal! Nézzétek meg a francia divatot s a francia
divatlapokat. A legujabb divatok, néhány év óta, olyan ijesztőek, hogy
már akadnak, mint ezelőtt soha, divatfilozófusok, kik fennakadnak
rajtuk. S nézzétek meg figyelmesen a longchampsi vagy auteuili futtatás
után világgá kerülő parisienne-fotografiákat. Hát parisiennek még ezek a
parisiennek? Ezek a hernyólábu, térdig derék potrohos állatok? O
istenem: szegénykék még parisiennek, de ruháikat már nem maguk eszelik
ki – jobban mondva: a mesterek, akik kieszelik, többé nem az ő testük
köré, nem az ő izlésük számára kristályosítják. Hanem: az amerikai
asszonyok számára. Ezeknek termetére illik ez a ruha. S ezeknek vérében
még biedermeyerkori nagyanyáik vagy dédanyáik idejéből megmaradt a
fodros szoknyához való huzás. Nem mintha nem volna izlésük, nem volna
kimondott hajlandóságuk. Nagyon is van, talán egészséges is, de barbár,
kezdetleges s az árnyalatok iránt érzéketlen. Mint ahogy a kocsisnak is
van izlése, csak nem ugyanolyan, mint az úrnak. S Páris s a parisienne s
lassankint – sőt nem is lassankint, hanem száguldó hamarsággal – az
egész világ úgy van velük, mint volna az úr, kit a kocsisa fizet.
Elkocsisodik.
Amerika elkocsisítja a világot. Ez nem baj, nem veszedelem, de
veszteség, mert visszaesés. Legyünk vele tisztában, hogy a barbár
Amerika az ő pénzével most szakasztott úgy önti el Európát, mint
valamikor a germán az ő fegyverével. Szerencsétlenség nem lesz belőle,
de veszteség igen. Körülbelül ezer évnyi visszaesés és időveszteség
Európa pallérozódásában. A germánná vált Európa körülbelül ma ért el
annyi kulturához, amily fokról a görög-rómainak maradhatott Európa ezer
év előtt továbbfejlődhetett volna. Szédület elgondolni, hogy ma már hol
tarthatna. De azért nem baj – így is elég messze tart.
Amerika a mai Európához képest körülbelül éppúgy ezer évvel fiatalabb s
pallérozatlanabb, mint voltak a germánok a görög-római-egyiptomi
kulturához képest. Észak-Amerika, és, mely bő költőpénz dolgában mind
erősebben kezd számbajönni, Dél-Amerika, teszem Argentina. S vegyük
hozzá a Fokföldet is, gyémántból kinőtt rengeteg vagyonaival. A tehetős
barbárságnak e – paradoxon, de így van, – szomjas áradata óhatatlanul a
maga alacsonyságához, vadabb érzéséhez, fejletlenebb izléséhez, mohóbb
durvaságához rontja hozzá Európát. Figyeljétek meg a plakátstílust, mely
külsőre, belsőre, hangra, nyomásra és szinvonalra minden zsurnalisztikát
uniformizált. Ez már Amerika hatása. Nézzétek meg a szinházakat:
belsőség nélkül való s ordítva moralizáló vagy röfögve disznólkodó
darabjaikkal: ez már Amerika. A cigány-nyugat izlése kiváltja a
cigány-kelet művészetét, s az orosz ballet kiszorítja hajlékaiból az
operát. A koncerttermeket magukhoz ragadják a zene légtornászai és
fogművészei, a szalónt kiszorítja a hotelbeli tangó-tea s a beszédbeli
hódítás lelkiességét a táncban való egymásratalálás. A kaliforniai
aranyásók vasárnapja: ez ma Európa.
Persze: Amerika is pallérozódni fog. Máris úton van ehhez s miközben
magához rontja a művelt világot, sokat átment magához műveltsége
romjaiból. Mint ahogy átlopja a Fifth Avenuera a francia kastélyokat s
összevásárolja a legszebb képeket, sőt már a régi templomokat is:
észrevétlen magába szíja a lelki finomságokat is s kötélidegei
öntudatlan átveszik a finomabb rezzeneteket. Európában pedig a leányzó
nem hal meg, csak alszik – ha majd Amerika is, gazdagságától s
technikájától siettetett gyorsasággal, kifinomodik s kiművelődik s uj
fogékonyságát átveti a régi világra is: ennek lappangó előkelőségei
éppúgy felneszelnek majd az uj szellő zsongására, mint ahogy Napoleon,
kiben Taine oly geniális szemmel látta meg a renaissance későszülött
fiát, nem is tudta, mennyire igazán a római imperiumot jártatja végig a
germán rabságu Európán.
Egyelőre azonban nagy megaláztatások következnek s nagy alázkodások.
Nagyobbat képzelni sem tudok, mint egy angol ujságnak abbeli
megfigyelését, melyet minap olvastam, hogy: »nézzétek meg a képes
lapokat: minden angol ember képében van valami stupiditás s minden
amerikai ember képében valami okosság!« Teremtő isten, – senki ezen több
joggal nem mulathatott, mint én, ki egyszer külön kis értekezést irtam
arról, hogy az angolnak nemzeti vonása a stupiditás. De hogy, mikor akad
végre angol ember, ki ezt észreveszi, akkor is az amerikai emberekkel
szemben veszi észre: ennyire stupidok eddig mégsem voltak az angolok. Ez
már amerikai hatás!