HARTWIG

1914. julius 12.

A nagy sakkpartiból kidőlt a _szemközti_ bástya is: tegnap este fél

tizkor hirtelen meghalt – azt fogják mondani szörnyet halt s a rác

paraszt s a muszka deák hitéből az isten se veszi ki a gombanövésü

legendát, hogy vendéglátó gazdájának, a belgrádi osztrák-magyar követnek

kezétől halt meg: Hartwig Miklós, belgrádi orosz követ. Hartwig Miklós

öt-hat éve tanyázott Belgrádban s ugyanennyivel volt idősebb azon Ferenc

Ferdinánd ausztria-estei főhercegnél, ki holnap lesz két hete

Sarajevóban aznap délelőtt esett el feleségestül együtt szerb orgyilkos

kezétől, amely nap estéjén a belgrádi orosz követ nagy szoarét adott a

házába ki-bejáró belgrádi társaságnak. Ez meg a _mi_ legendánk, amit

soha semmi világosság nem fog kioszlatni az embereink lelkéből: hogy

Hartwig Miklósnak volt valami köze ahhoz, hogy a főherceg nem hagyta el

élve Sarajevo városát, hol épp a rigómezei ütközet emléknapján

ragyogtatta meg császári hatalmát… Legendák… egyikben lehet igazság, a

másikat nevetség elgondolni… de lesz idő, hogy mindegy lesz. Egy kedves

barátnőm mesélte, hogy mikor egyetlen kis leánya meghalt s hónapokkal

szive bálványának temetése után még mindig vigasztalan s félőrülten

járkált a drága sir körül a temetőben, egy öreg barátjával találkozott,

ki halkan vonta karját karja alá s így huzta magával a sirok között. Egy

darabig némán sétáltak, majd egy sirnál megállitotta. Botjával

rámutatott a dombra: asszonyi név volt kövére irva. Majd átmutatott egy

nem messzi kőre: ebbe férfinév volt bevésve. »Látod, szivem: _ennek_

viszonya volt _ezzel_. Aminek most már negyven éve… Micsoda nagy dolog

volt ez _akkor_…«

Negyven-ötven esztendő hamar telik-mulik, s lesz idő, minden bizonynyal,

hogy senkit sem fog izgatni a tragikum, mely elejtette Ferenc

Ferdinándot, a nemezis, mely utolérte Hartwigot. _Akkorra majd nyilván

eldőlt a párbaj is, mely e két férfiu közt évek óta folyott, s melyből,

a viaskodók kidőltével, csak az egymásnak mért két kard marad meg._ De

most még folyik a párbaj s a kardoknak hamar akad majd gazdájuk. Ki

kapja meg a Hartwigét? Az szinte mindegy. Nem mintha Hartwig Miklós

kitünő ember ne lett volna s akik ismerték, alkalmasint száz éles vonást

tudnak, melylyel külön egyéniség gyanánt ütött el Csarikov urtól vagy

Izvolszki urtól, vagy néhai Kaulbars vagy Mencsikov generálisoktól s

mind a férfiaktól, kik a hivatalos orosz politikával egyaránt s egyúttal

ellenére szövik és bogozzák az orosz társadalom világpolitikáját. A

_tipusa_ ugyanaz mind e külömböző egyéniségeknek, s egészen bizonyos,

hogy ez a tipus nem hal ki s minden öt éven belül ötven hivatott

egyéniségben él majd tovább és ujul meg, ha egy-egy személyesitője kidől

s ivadéka kivénül. Lehet, hogy e percben Teheránban ül az uj Hartwig,

mint ahogy Hartwig Miklós is ott ült volt, mielőtt Belgrádba került.

Belgrádban, Teheránban, Párisban: mindenütt, hol a nagy orosz

gondolatnak érdekeltsége van, ez az érdekeltség kivált, nevel, magához

alakit s a maga lelkével ihlet meg egy-egy alkalmas egyéniséget, – a

nyers anyagot megadja egy nagy nép kifogyhatatlansága, a formát megadja

a küldetés, s az orosz diplomáciának természetes folyamatosságban

toborzódik a szukreszcenciája, mióta a nagy nemzet Nagy Péterben

öntudatra ébredt s mind ameddig a nagy birodalomnak lesz a világon

akarni, kivánni, kiküzdeni és megakadályozni valója.

Ám kire száll a Ferenc Ferdinánd kardja? A főhercegé, ki egy kicsit

imperátor, kancellár s fővezér volt egy személyben, s az érdekeltség

szerelmes expanziójával éppugy magához tudta rántani a hivatalos

hatáskörökön tul is e monarchia képviseletét, mint ahogy a kis belgrádi

követ, nem is nagyherceg, még csak nem is főnemes, Oroszország számára

és nevében mert és tudott dolgozni, mikor pedig más volt a császár, a

külügyminiszter s a generalisszimusz? Ez az, amiről beszélek: hány ilyen

embere van Oroszországnak, s hány lehet, akit nem is ismerünk, még

kisebb, mint Hartwig, még kisebb helyen, mint a belgrádi követség s nem

is orosz, hanem tatár vagy örmény, vagy, mint Hartwig és Witte, német –

s aki mind akarja, meri és tudja, néha vakmerő tolakodással, néha ebben

nyakát is szegve, de mindig az érdekeltségnek, a, nem tudok rá más szót,

a szerelemnek isteni és ördögi leleményével Oroszországot jelenteni és

képviselni? Kicsodánk van nekünk ilyen, mióta, két hét óta, nincs az

élők közt az egyetlen ember, ki az uralkodón kivül elmondhatta magáról,

hogy ő a habsburgi birodalmat jelenti?

Nemrégiben szó esett nálunk a mi diplomáciánk ügyefogyottságáról s

voltak, kik abban vélték okát láthatni, hogy az arisztokráciából

rekrutálódik. Arisztokraták is akadtak, kik e nézetet felkapták – s ha a

dolog csakugyan ily egyszerüen állna, még a mi feudális világunkban is

könnyü volna róla tenni. De mit is mondott Pulszky Ferenc, mikor

kifejtették előtte, hogy a husevés egészségtelen és gyengitő táplálkozás

s a legerősebb s a legmunkabiróbb állatok rendre növényevőek?… Például

az oroszlán! szólt erre Pulszky Ferenc. Például Bismarck, lehet egy

szóval elintézni az egész antinemesi elméletet. Bizonyára: a diplomácia

ne legyen zárt kaszt, a diplomaták legyenek éberek a társadalmak

szükségei iránt, a mai diplomata mindenütt forduljon meg s mindenhez

értsen, legyen gazdasági érzéke… és így tovább… s nagyon igaz, hogy a mi

diplomatáink ezekben az alkalmasságokban nem bővelkednek. De csakis

azért-e, mert uri származások? Hiszen nem mind azok. Van köztük plebejus

is – a demokrácia geniejével miért nem ragadják magukhoz a hatalmat s a

befolyást, amihez a genie mindig el tud jutni, hiszen azért genie?

Bizonyára: e monarchia diplomáciájának, egész hivatalosságának s

vezetőségének közelebb kellene jutnia a társadalomhoz s én egy szóval

sem mondom, hogy őrmestertől külügyminiszterig akár minden egyese ne

legyen polgárember, sőt, ha úgy tetszik, munkásember. Ennek is sok volna

a hübnere, egyszer talán bővebben is elgondolkozhatunk rajt’ – de most

nem ez a téma, hanem az, hogy _ha_ a mi diplomáciánk _weltfremd_, annak

egyéb okának is kell lenni, mint a származás – hiszen hány olyan

mágnásunk van, kiről kétségbeesve mesélik az érdekeltek, hogy akárhány

örmény vagy zsidó tanulhatna tőle?! Ami baj van a mi diplomáciánk körül,

az ugyanaz volna, ha egy arisztokrata sem ülne közöttük, mert a

parasztot vagy a polgárt vagy a proletárt éppugy nem volna, ami

osztrák-magyar Hartwiggá alakítsa, mint ahogy nincs, ami uj Metternichet

vagy Schwarzenberget vagy – Andrássyt formálna a mostaniakból. Helyben

vagyok, itt a példa. Miért tudott Andrássy Gyula Andrássy Gyula lenni? S

a minden bizonynyal meglévő jó néhány ismert és számlálatlan sok

ismeretlen és lappangó nagy ember és nagy elme közül, mely ötven millió

ember közt föltétlen ugyanoly számban születik, mint más hazákban,

minálunk most miért nem nőnek Hartwigok és Csarikovok és Izvolszkiak?

Hiszen ezek is csak emberek s a mi embereink is emberek volnának?!

Az hiányzik nálunk, ami másutt megvan, s amit e sorokon végig gondosan

megválasztott szavakkal neveztem hol érdekeltségnek, hol szerelemnek,

ami mindakettő egyet jelent. A tehetség magában nem teszi. A tudás sem,

a tanultság sem. Mindez csak az ügyek ellátására futja, a korrektságra,

a helyes munkavégzésre. A leleményt, ami nélkül igazi ügyvitel nincsen,

a szenvedély adja, ezt pedig az érdekeltség ébreszti. Hogy a magam

mesterségénél maradjak: a leggeniálisabb s a leggyakorlottabb iró is

másképp ir, mikor muszájból vagy kötelességből ir, s másképp, mikor

valami felgyujtja képzeletét. S mindenki úgy van, mint az iró s minden

olyan, mint az irás. Máskép ir felségfolyamodást az ügyvéd az ő

halálraitélt klienséről, s másképp irna, ha a maga életéért kellene

könyörögnie. Ennek a monarchiának, ennek a hibrid, elzárt, befelé

neutralizált, kifelé mozdulni tilos alakulatnak legmagasabb emberétől le

utolsó utkaparójáig csak kötelességtudó hivatalnokai lehetnek, nem

leleményes szerelmesei. Mert hol az a szenvedély, az a hiuság, az az

érdek, az a becsvágy, az az önzés vagy önzetlenség, mely érdekelve

lehetne e monarchia mai belső vagy külső lehetőségeiben?

S itt térek vissza Andrássy Gyulára. Solferino után és Königgraetz előtt

ez a birodalom épp úgy ég és föld közt lebegett, mint most. Akik érte és

benne dolgoztak, céltalan kötelességből dolgoztak. Ott volt a magyar

Benedek is, kitünő katona s a végsőkig kötelességtudó – de szemben állt

vele a hidegen izzó Moltke, a mindent kockáztató Bismarck, a porosz

németség két küldetéses szerelmese. Königgraetznél felborult az egész

tehetetlen osztrák világ, romban hevert a sokkörü imperium – s ekkor,

mint mikor a professzorok után a _feladott_ cárevicshoz elhíják a szent

barátot, olyan lélekkel hagyta a császár a magyarokra, hogy ám

próbálkozzanak. S ők próbálkoztak is. Deák és Andrássy megmentette a

monarchiát, azzal, hogy magyar gondolat szerint szervezte ujjá. A

dualizmus éppúgy, mint a hármas-szövetség: magyar gondolat, s magyar

genie, Andrássy, a magyar ember szerelmes érdekeltségével avatkozott

bele a cseh-osztrák kiegyezésbe s ugrott élére, akár tetszett, akár nem,

az ujjáteremtett birodalomnak, a _mi_ birodalmunknak. A mi

érdekeltségünk leleményével tudta a königgraetzi romokat osztrák-magyar

monarchiává felépíteni s a megalázott és megrugdalt árnyékbirodalmat öt

év alatt nagyhatalommá tenni, mely az orosz-török háboruban már diktált,

Berlinben vezetett, s mig lábainál uj országokat teremtett, a Habsburgok

zászlaját levitte a Hunyadyak utján Boszniába. Mennyi összeütközése

volt, mennyi intrika, perfidia és neheztelés vette körül – de tudott

győzni és tudott teremteni, mert volt miért. Aehrenthal, ki pedig kitünő

ember volt és hatalmas akarat, már nem tudott, s a halál váltotta meg

helyéről, honnan amugy is lehervadt volna. Mert miért dolgozott

Aehrenthal, s egy magyar avagy cseh vagy német vagy akárki, ki ma az ő

helyére kerülne: vajjon miért dolgozna? Andrássy visszavonulása már nem

volt véletlen: már első jelensége volt annak a _visszacsinálásnak_, amit

berlini világtörténelmi diadalai után a dualizmuson megkezdeni jónak

láttak. Életprincipiumától fosztották meg ezt a monarchiát, anélkül,

hogy tudtak volna helyébe más principiumot tenni. S ettől a perctől

fogva e lélektelen birodalom lelket sem tudott többé embereibe önteni, s

nagytervübb s nagyobbakaratu emberei munkájuk végezetlen sülyednek el a

tragikumban. Ferenc Ferdinánd valami egyebet akart – jót-e vagy rosszat,

az az ő kriptája titka, de volt terve s ezzel együtt tudott nőni és

cselekedni. De őt eltették láb alól, a magyar gondolat meg indexre van

téve, s a gondolattalan árnyékbirodalommal szemben ott áll a

kifogyhatatlan leleményü Oroszország, mely, amig céljai vannak,

embereket is tud nevelni. Hartwig Miklós helyébe uj bástya jő, uj

bástyák, futárok, parasztok, számlálatlan sokaságban – nincs az a

sakkmester, ki így ezt a partit meg tudja nyerni.