1914. május 15.
Risztovácban, Szerbiában, lepuskáztak minap egy zászlóalja ujoncot,
amért a nyavalyásak, szerbbé hódított bolgár létükre, nem akartak
hűséget esküdni uj zászlajuknak. Egy zászlóalja bolgár… és Risztovácban…
Most illenék alaposnak lenni s utána járni, jól emlékszem-e, hogy
Montesquieu veti fel a kérdést: vajjon ha rajtam állna, hogy egy gomb
megnyomására valahol egészen messze, Kinában, tizezer ember
felforduljon: volna-e szivem megnyomni ezt a gombot?… Montesquieu
idejében Kina még messze volt, s a gombokból, amiket megnyomhattak, nem
szaladt tovább vasfonál, hogy, ha tetszik, akár százezer embert is fel
lehessen vele fordíttatni tizezer mértföldnyi messze. Ma akárhányszor
megesik, hogy elnök vagy császár megnyom egy gombot, a villamosság
elszalad vele, s dróton vagy most már dróttalan is felrobbantja például
az utolsó sziklát, mely a Panamaszorosban a Csendes-tengert az
Atlanti-tengertől elválasztotta, vagy vizre ereszti a legnagyobb
csatahajót, mely egyszerre tizezer embert tud halálba vinni vagy
gyilkossá avatni. Az elnököknek, a császároknak, sőt a minisztereknek s
mindenesetre a hadi szállítóknak ma már valóban vannak gombjaik, amiket
csak meg kell nyomniok, hogy potyogjanak az emberek Pekingben is,
Risztovácban is. E lehetőség tudata benne van idegeikben s akárhány
közülük járt már Pekingben is, Risztovácban is, és tudja, hogy sem a
tizezer kuli nem mese, sem a zászlóalja bolgár, hanem eleven isten
teremtései, hus és vér, vacogó fog és nyilalló ideg, mint bármely
király, miniszter vagy hadi szállító. És van szivük megnyomni azt a
gombot?
Van. Vagy legalább is: van szivük azt csinálni, amit nagy politikának
neveznek. _Most egyelőre vége egy kétéves nagy háborunak, melynek
megvolt az a tehetsége, hogy minden percben világháboru legyen belőle._
Rendre megjelennek a zöld könyvek s a vörös könyvek, s ahány levelük,
mindmegannyi gombnak emléke, mit arra szerelt föl a diplomata művészet,
hogy százezrek, sőt milliók robbanjanak föl, ha megnyomják. A háboru a
szabadság, sőt az emberség nevében indult. Rab népek évszázadok óta
nyögnek idegen igában s most összefognak egymással – testvérek a
szerencsétlenségben s az elszántságban – hogy ezt az igát lerázzák
magukról. Hősi szövetkezésük körül ott áll a művelt világ, a keresztény
Európa, hogy felügyeljen a nagy lobogásra, hogy tüze kifelé ne
harapodzzék s befelé is csak hevitsen, de ne pusztitson. Így volt ez
papiron, – Európa mint művelt és modern keresztény szekundált a
viadalnál, ki már tudja, hogy a bolgár vér is vér, az albán ember is
ember s érzékletesen el tudja képzelni, hogy igazi és véres halál az,
ami egy-egy gomb megnyomásának nyomába kelhet. S meg kell mondani, hogy
Európa két szövetségi tábora, amily veszettül intrikált és dolgozott
egymás ellen s a Balkán népeivel egyikkel az egyik, másikkal a másik a
_maga_ háboruját vívatta: annyira egy tudott lenni és egy is volt, mikor
annak kellett utját állni, hogy a balkáni háboru európai háboruvá ne
terjedjen szét. Egyszóval: Európa, ha két tábora mégoly fenekedve
agyarkodik is egymásra, bebizonyította, hogy tud egy lenni, ha akar, s
amikor így összetart, akkor meg is tudja tetetni a Balkánon, amit akar.
Konstantinápoly előtt meg tudta állitani a bolgárokat, kiknek csak egyet
kellett volna lépniök, hogy Bizáncnak urává legyenek, – mert akarta őket
megállítani. Az Adriától vissza tudta szorítani a szerbeket, kiknek
joguk, okuk és erejük lett volna rá, hogy a partig kijussanak, mert
akarta őket visszaszorítani. Tehetetlensége, már ami annak látszott,
mikor megkérdezése nélkül tört ki az első balkáni háboru s kedve
ellenére tört ki a második: csak képmutatás és komédia. Ha igazán akar
valamit, azt meg is tudja csinálni. S mikor az ember végignéz az
aljasságon, mely szerint az uj balkáni térkép alakult, el kell borzadnia
a művelt Európa vérivó gonoszságán.
Mert Risztovác: ez csak egy flagráns példa ezer helyett. Az egész Balkán
ma _egy_ Risztovác. A nemzeti, a keresztény, a szabadsági eszme nevében
a török járom alól kiszabadult balkáni nemzetek ma mindahány, valamennyi
egyszerre aktiv és passziv hőse egy török stilusuan elnyomó, zsarnoki és
rabszolgatartó politikának. Sőt a töröknél is rosszabbnak. Mert a török
türelmes, vagy legalább is közömbös ur volt, nem zavarta a rabot sem
nemzetiségében, sem vallásában, s csak adót szedett tőle, de (kivéve a
legutóbbi időket) nem nyomott kezébe fegyvert, hogy még életével is
kelljen szolgálnia elnyomóit. De a szerb, aki bolgárt hódit, a görög,
aki szerbet, a montenegrói, aki albánt s az albán, aki görögöt: azt
kivánja a nyomorulttól, hogy menten szerbbé, göröggé, csernagorccá
legyen, s megtagadja fajtáját, melynek megszabadulásáért csak imént
vérzett a török szablyáktól. Ahogy a második balkáni háboruban az uj
szerzemények felosztattak s az uj határok megvonattak: mintha sose lett
volna a világon az a hires nemzeti eszme, melynek nevében folynak száz
esztendő óta a balkáni háboruk. S a rettenetes az, hogy ami arculcsapás
odalenn a nemzeti eszmét éri, egyben az emberségnek s a műveltségnek is
meggyötretése. Északi albánok szerb uralom alatt: ez csak kegyetlen
igazságtalanság, de mégsem borzalmasabb, mint mikor a patkány kerül a
ratler fogára. Ám elképzelni Epirusz művelt kalmárgörögjeit a vérboszus
albán vadak igazgatása alatt! Elképzelni a Dobrudsa szabad és komoly
bolgárait a román raszták perfidiájának odalökve! Elképzelni Szaloniki
szefárdjait az ősi konkurrensek, a görögök boszujának kiszolgáltatva! S
elgondolni végre a boldogtalan müzülmánokat, kik, mint az iszapban
maradt hal, mikor az árviz levonult róla, fuldokló tanácstalanságban
vergődnek volt rabszolgáik között! Rémitő elképzelni, mik történhetnek
odalenn Dibrától Szalonikig s Drinápolytól Valonáig. S mindezeknek nem
kéne történniök, ha Európa nem akarta volna. Teljesen Európának
hatalmában volt, hogy az uj balkáni országok igazság és emberség szerint
alakuljanak s a nemzeti államok határai a népek lakóhatárai szerint
szabassanak meg. Mind az érdekek, melyek szerint az entente az egyik, a
triplice a másik balkáni országot lökte vagy tartotta, ugyanugy meg
volnának őrizve s ugyanugy ellensulyozhatnák egymást, ha e királyságok
nem alakultak volna egyik a másik rovására. Sőt így, mindegyik ország
belső ellenséget s nemzetiségi kérdést kapván uj szerzeményével,
mindegyik gyengébb előőrse annak a triplices vagy ententeos érdeknek,
mint volna, ha természetes és megmaradható kialakultságban minden erejét
belső kiépülésére vethetné. Még amit a külön olasz és osztrák-magyar
érdek egy kicsit mesterségesen erőltetett ki a Balkánon, és mert
komolyan akarta, rá tudta szoritani az ententeot, hogy utjába ne álljon:
a független Albánia is alakulhatott volna egészségesen, megállhatóan,
nem úgy, hogy északon csonka, szerb uralom alá került albánok híján,
délen tulterhelt, feleslegesen hozzácsapott görögökkel – s szakasztott
ugyanannyit jelentene akár a triplice, akár az entente mérlegén, mint
ma. Nem reális érdek, csak pokoli rosszaság, – csak régi rossz időkből a
diplomáciában megmaradt hiperravaszság volt, amivel Európa megengedte
vagy előidézte, hogy a felszabaduló rabszolgák telhetetlensége rajzolja
meg az uj balkáni térképet, s a török atrocitások helyett most román,
bolgár, szerb, görög, albán és csernagorc atrocitások legyenek, s a
török uralom tarthatatlansága helyében most a román, bolgár, szerb,
görög, albán és csernagorc tarthatatlanság legyen odalenn továbbra is a
zavaros, amiben ki tudja, nem lehet-e halászni. Micsoda szégyene a
kulturának, a huszadik századnak, a kereszténységnek, hogy a kultura, a
békesség s az emberség nevében kell visszasirni a müzülmán uralmat, mely
aránylag még állandóságot s kiszámithatóságot jelentett a kavargáshoz
képest, _mely, úgy látszik, hun- és tatárjárásos idők borzalmait fogja
felujítani az Adriától a Fekete-tengerig!_
S ekkor összeül a magas delegáció s csinál magas politikát. S feláll a
nagyméltóságu miniszter s tart nagyméltóságu expozékat. A delegátusok
mintha nyársat nyeltek volna – még az osztályfőnök ur is olyan fenséggel
beszél, mintha csak szórakozottságból nem teremtett volna nyolc nap
alatt uj földtekét. S ezalatt Risztovácban ropognak a puskák s egy
zászlóalja bolgár legény harap a fübe, az entente nagyobb dicsőségére. S
Epiruszban villognak a kardok s vagyonok és műveltségek véreznek el a
triplice nagyobb dicsőségére. _Ami problémája volt a Balkánnak: két
vértengeres háboru után még vadabbul, még veszedelmesebben, még
kiszámithatatlanabbul mered Európa elé, mint annak előtte._ S a
diplomaták irják a zöld könyveket s a vörös könyveket, s nem akad senki,
aki a fejükhöz vágja!