KATONASÁG

1914. május 10.

Jó volna, ha valóra válnék a Lord Roberts álma s az angolok vállalnák az

általános védőkötelezettséget. Mert bizonyos, hogy mihelyt vállalnák,

menten fel is lázadnának ellene. Nem türnék, hogy a haza védelme

két-három kiszakadt esztendőt, mulasztást, elmaradást, talán

helyrehozhatatlanságot is jelentsen az ember pályafutásában. Ez éppúgy

nem jár a véradóval, mint ahogy a pénzadóval nem jár az, hogy az ember

egy ujját levágassa. A két-három éves szolgálat, a katonaság külön

kaszárnya-élete, az a munkátlan agyondolgozottság, ami ma a katona

élete, mind a régi zsoldosseregbő maradt s ellenkezik a népsereg

gondolatával. A mai hadsereg még ugyanaz, mint a régi zsoldossereg volt,

csak zsoldot kap kevesebbet s mindenki köteles kötelének állni. Ez való

a kontinens rabszolganépeinek, melyek csak utánozni és mimelni tudják a

szabadságot, nem megszerezni és gyakorolni. Komolyan a szabadságot csak

az angol veszi – de ez aztán meg is tudja szerezni s meg is tudja

tartani. Az angol népsereg még meg sincs, az angol katonaság

zsoldos-katonaság, de máris éppúgy sztrájkba állt, Ulster körül, a

munkaadójával, mint a szénmunkások vagy a hajóhordárok. A világnak azért

nem esett ki a feneke, Angliát nem borítja el az anarchia, a német

császár még nem kötött ki Harwichban, hogy meghódítsa a hármas

királyságot – általában az angolok éppoly nyugodtak és egészségesek,

mint voltak, mikor először adtak példát a világnak, hogy a királynak is

csak egy feje van s a polgárnak is lehet akarata, ha tud akarni. Azt

hiszem, a katonai renitencia, melylyel az ulsteri csapatok ejtették

zavarba a kormányt, nem rossz étvágygerjesztő voltak a néphadsereghez.

Bebizonyosodott, hogy a katonai állás nem jelent megkötöttséget, s nem

jelent sem másodrendű állampolgárságot, amibe angol polgár nem nyugszik

bele, sem fellebbvalóságot a polgárság felett, amit angol ember el nem

tür. _Így_ mindnyájan is lehetnénk katonák, gondolhatják a jó angolok,

az ulsteri rebelliseken legeltetve szemüket. Azt hiszem, lord

Robertsnek, ha még egy-két évig birja, nagy öröme telik majd utolsó

esztendeiben.

Sőt azt hiszem, hogy, ha jószemű ember, mind több gyönyörüsége telhetik

a mai világban, mely – nem tudom, vették-e észre – mindinkább

elkatonásodik. Persze nem úgy, hogy a tisztek nagy urak volnának s az

asszonyok csak hadnagyoknak tartogatnák kegyeiket – ebben inkább feltünő

a visszaesés. Ellenben, egyaránt a nagy fegyverkezésekkel, világszerte

felütköznek a katonai konfliktusok s több helyt kiujulnak a polgárság s

a katonaság közt való összeütközések. A hároméves szolgálat súlyos

gondja a francia köztársaságnak. A védelem fejlesztése zsarnokságba

ragadta a jámbor svéd királyt. Ulstertől Zabernen át a Vérmezőig, az

éposztól a karrikaturáig megmutatkozik, hogy valahogy valami van a

katonasággal. S világos, hogy mi. Az emberek érzik, hogy katonaságra

szükség van, s jobban s erősebben, mint valaha. De azt is érzik, hogy

sem a katonai szolgálat nyügét, sem a katonai uralom nyomását nem tudják

tovább viselni. Már pedig, a természet bölcs rendje szerint,

elviselhetetlenséget az ember olyankor érez, mikor már nem szükség

elviselni valamit – mikor az a jobb, ami a szükséget ellássa, de egyben

elviselhető, már tulajdonképp megvan, s csak azért nem látjuk meg, mert

itt alakult szemünk előtt. A tejfog is akkor inog meg, mikor alatta

növésre készen áll már a vasfog. Az emberek nem éreznék türhetetlennek a

katonai szolgálatot, ha tudtukon kivül nem tudnák, hogy már meg is van

az a néphadsereg, amit az általános védkötelezettség csak igért, de nem

adott meg.

Ez a hadsereg megvan az iskolában, ahol a gyerekek tornáznak. Ez a

hadsereg megvan a gyepen, ahol a fiuk footballoznak, a férfiak

cricketeznek, a lyányok tenniszeznek. Megvan a golfpályán, megvan a

lovaglópályákon, megvan az istállókban, a garageokban, a hangárokban.

Megvan a csónakversenyeken, a kerékpár-kirándulásokon s a

cserkész-táborokban. Megvan a fegyelemben, melylyel versenyre

trainiroznak, megvan a fáradságban, melyet a dicsőségért vállalnak,

megvan a szervezettségben, mely az embereket hosszában s keresztben a

legkülömbféle csoportokhoz forrasztja. Ruskin, a próféta reakcionárius,

éppoly mélyre nézett, mikor a sportokat szidta, mint amily igaza volt,

mikor a gotika eredetiségét megváltotta a renaissance olasz-utánzásától.

Erőt pazarolni éppoly erkölcstelenség, mint pénzt. S a sport ilyen

erőpazarlás, mert rendeltetés nélkül való erőkifejtés. Ez nem azt

jelenti, hogy meg kell szüntetni s az embereknek vissza kell

girhesedniök aranyeresekké. De igenis, hogy cél adassék számára s e ma

céltalan rengeteg munka beillesztessék a célzatos közmunkába.

A miliciáról, mely Amerikában és Svájcban a katonai szolgálat formája, a

katonatudósok lenézően beszélnek, mint másodrendű hadseregről. Ugyane

megvetés közben azonban azt magyarázzák (tegnap magyarázta a porosz

hadügyminiszter is), hogy a milicia tulajdonképp már meg is van, – a mai

hadsereg is miliciás rendszeren épül. Ez sokkal igazabb, mint a porosz

generális hiszi. Az a második réteg hadsereg, mely minden nagyobb

véderőben megvan már s most készülnek megcsinálni minálunk is, csakugyan

nem egyéb, mint tartalékosok hadserege, vagyis milicia. Az aztán úgy az

eredendő, mint az életben továbbfolyó kiképzés dolga, hogy ez a sereg

éppoly jó legyen, mint az első rétegű, – s viszont tisztára

közigazgatási feladat, hogy éppoly fürge mozgathatású legyen, mint ez.

Ámde az nincs sehol megírva, hogy az eredendő kiképzésnek éppen

kaszárnyában kelljen végbemennie s éppen husz-huszonhárom esztendős

korukban. S az sincs sehol megírva, hogy e katonás képzettségnek

frissentartása megint csak kaszárnyaéletben való felfrissítés útján

történjék. Mint ahogy minden téren föllázad a társadalom az ellen az

ostobaság ellen, hogy az iskolában mindent tanulnak, csak azt nem, ami

az életben kell: igen hamar képtelenségnek fogják érezni, hogy olyan

mindnyájunkat kötelező munkára, mint a katonai, nem készülünk szinte

első lélekzetünktől fogva. Röviden: mint ahogy irni-olvasni nem l’art

pour l’art tanul a társadalomban élő ember, hanem hogy tanulni és

közlekedni tudjon vele, úgy fog, attól fogva, hogy megtanul járni,

fordulni, kezével, lábával s lélekzetével bánni, addig, amíg utolsót

lélekzik: úgy fog minden testi kultura, ügyesség s fölszereltség, minden

iskolai s iskolán kivüli, minden pihenési s minden versengési mozgás,

testgyakorlat és sport annak szolgálatába állani, hogy minden épkézláb

ember – s ebbe beleértem testi mivoltuk természetes birásáig a nőket is

– köteles testi erejével, ügyességével s alárendelkezésével is

rendelkezésére állani annak a köznek, mely viszont az élet egyéb

föltételeivel őnéki áll rendelkezésére. Vasut, gőzhajó: ma is kitünően

ellátja a polgári szolgálatot s a polgári forgalomban nincs semmi

nyügösség és semmi fennakadás. De mégis úgy van megcsinálva és úgy van

megszervezve, hogy bármely napon, sőt órában egy óra alatt hadi eszközzé

alakítható s hadiszolgálatba állítható. Nos: ilyennek kell lennie a

polgári társadalomnak, ha nem vállal zsoldos-szolgálatot s nem tűr

katonazsarnokságot. Minden tanulásának katonai tanulásnak, minden

további munkájának s mulatságának katonai továbbképződésnek s

frissenmaradásnak kell lennie, s minden polgári szervezetének olyannak,

hogy egy óra alatt egy gombfordítással _szolgálattá_ legyen

átalakítható.

Hogy ez mennyire benne van már a levegőben: a cserkészmozgalom mutatja.

Tudnivaló, honnan indult ki: Baden-Powell generális, a lord Roberts

pártfele találta ki, egyenesen azzal a szándékkal, hogy katonai

foglalkozásban, ügyességben és megszokásban nőjjön fel egy uj ivadék,

mely másképp gondolkozzék majd a katonai szolgálatról, mint a mostani

elpuhult s szives örömest vállalja, ami nélkül a birodalom tönkremehet,

az általános hadi kötelezettséget. A számítás nem rossz, – de

nyilvánvaló, hogy, mint nem egyszer megesik, a gondos tenyésztő mindjárt

gyilkosát is benne neveli az uj teremtménynek. Mert a cserkészet nemcsak

a védkötelezettségre való nevelés, hanem a kaszárnyakatonáskodás ellen

való is. Aki tizenhat évet töltött katonai tanulásban és fegyelemben,

annak nem kell többé sem három, sem két, sem egy esztendőt töltenie

katonai monomániában s kikapcsolódva a polgári munkából. S viszont aki

gyerekéletébe is bele tudta kapcsolni a katonai érdeklődést, tanulást,

szolgálatot és gyakorlatot, az nem kapcsolja ki meglett életéből,

munkájából és pályájából sem. A jövő nemzedék egész élete és

pályafutása, a bölcsőtől a sirig, vagy, mondjuk, a kisdedóvótól a

nyugdijas esztendőig _egy_ katonai tanulás, szolgálat és gyakorlás lesz,

csak a kereteket kell mindig készen tartani, amikbe akármikor

beleállhasson, és, természetesen, egy kis tábor tisztet, vagyis igazán

tisztviselőt kell őrmestertől tábornagyig a mai hadsereg helyett úgy

fenn és külön tartania a társadalom ez állandó katonai nevelésben és

szervezésben való tartására s a kereteknek mintegy jelzésére, vagyis úgy

kell mindazonáltal fenntartania egy kis tábor foglalkozásos katonát,

mint ahogy ma is vannak foglalkozásos birák, ügyészek, miniszteriumi és

egyéb igazgatási tisztviselők a polgáribb élet igazítására s

szabályozására s kereteinek frissen tartására. Csak éppen hogy ez a

különbség fog megszünni: a katonaság s a polgárság közt való. A katonai

foglalkozás éppúgy egy foglalkozás lesz a többi polgári közt, mint a

telekkönyvvezetés vagy az adminisztrativ államtitkárság, s a katonai

ügyek úgy az egyes, mint a hatóság számára éppoly polgáriak lesznek,

mint ma az iskolaiak vagy az árvaszékiek. Bizonyos, hogy az eljövendő

néphadseregben sem a szalutálás, sem a parádélépés, sem – ne ess össze

világ – a feltétlen engedelmesség nem lesz olyan fontos, mint a maiban,

– s bizonyos, hogy ez elképzelhetetlen a mai katona számára. Még

Shakespeare előtt is elképzelhetetlen volt olyan állam, hol a szabók

komolyan belebeszélhetnek abba, amit a királyok tesznek. S most mégis

így van, s nemcsak az államok nem mentek bele tönkre, de a királyok sem.