tömött bajusza alatt elmosolyodott. – Majd ellátjuk… Flórica, lesúrolod
a bábúdról a festéket. Aztán majd halovány lesz az arca.
A csöpp leányka bánatában szívecskéjéhez szorította a mosakodás alatt
szenvedő bábút.
– Nem teszem! – felelt elszomorodva.
– Már elég tiszta a baba, – folytatta Gránitz, akinek olyan gyermeteg,
szinte ábrándos tekintete volt, mint a kisleányainak. – Hát miben áll az
eset? – fordult Szindbádhoz.
Szindbád néhány szóval jelezte a felvidéki városkában való tartózkodást,
Georginát, a színpadot… Gránitz olyan jókedvűen mosolygott, mintha a
világ legmulatságosabb történetét hallgatná.
– Az asszonyokkal van a legtöbb baj, – mondta szelíden.
Majd elgondolkozott, mintha láthatatlan raktárban turkálna valamely
agyvelőbeli sematizmus után.
– Pálházi, – mormogta összeráncolt homlokkal és többször ismételte a
nevet, mintha bikanyakán szelíden elhelyezkedő nagy fejében a létrákon
szaladgálna e percben egy kis fürge könyvtáros.
– Igen jó pisztolylövő, Pétervárott a francia attasét agyonlőtte,
Rómában egy olasz grófot, – mondta csendesen Gránitz, mintha egy
láthatatlan könyvből betűzgetne. – A kardot is érti… No majd Fodor
Károlynál elcsináljuk ezt az egész ügyet. Kit parancsolsz segédtársamul?
– Akit te jónak gondolsz, – felelt megilletődve Szindbád.
– Helyes, így lesz jól. Én ugyanis nem szeretem, ha saját segédtársam
rontja el a dolgokat. Katonákkal van dolgunk, vigyáznunk kell minden
kiejtett szóra. Észre van szükség. A katona urak, – asszonydologról
lévén szó, – valószínűleg vontcsövü, legyespisztollyal tíz lépésnyiről
szeretnének verekedni. Utána kard, végkimerülésig. Hát majd lesz kard,
ahogyan én akarom. Most pedig menj haza, légy nyugodt, mintha az
édesanyád ölében ülnél. Flórica, gyere táncoljunk egy kicsit.
Fölugrott és a kis tavaszi bimbóval körben forgott a szobában, hozzá
halkan énekelt egy régi valcert.
Szindbád, bár nem volt szentimentális ember, nem tagadhatott meg némi
meghatottságot, midőn az atlétakülsejü, félelmetes férfiút, aki húsz év
óta vezényli az ország legvéresebb és legveszedelmesebb párbajait,
hatesztendős leánykájával táncolni látta.
– Te egy regényhős vagy, Géza, – mondta, kezet szorítva a párbajok
szakemberével. – Messziről olyannak látszol, mintha egyik kezedben
töltött pisztoly, a másikban élesre fent kard volna…
Gránitz jóízűen nevetett.
– Minden párbaj szamárság. Én mondom, aki verekedtem is egynéhányszor.
Persze, mindig a felem érdekében, ha a tárgyalások nem mentek símán.
Mert a párbajsegédek legtöbbje vért akar… Hát eresztettem vért, a saját
vérükből. De azért mégis szamárság verekedni. Kár, hogy muszáj!
A szakember azután felültette a kisleányokat az asztalra és roppant
buzgalommal kezdte helyreigazítani a táncközben megbomlott
cipőszalagocskákat.
A tárgyalások napokig tartottak a zordon katonákkal. Gránitz egy napon
vidám mosollyal jött le a tiszti kaszinóból, ahol esténkint a
párbajsegédek tanácskoztak.
– Azt hiszem, hogy végre dűlőre jutottunk, – mondta vígan Szindbádnak,
aki egy kocsi mélyébe rejtőzve várta az eredményt. – Megmondtam nekik,
hogy ebben az országban csak én vagyok az az ember, akinek megengedem,
hogy tíz lépésre kiálljon a golyó elé. Ha parancsolnak velem, itt
vagyok. De a felemet nem engedem kiállani. A katona uraknak ez sehogy
sem tetszett. Holnap délben verekszünk Fodornál, karddal. Félegykor ott
légy. Most pedig megyek haza, mert a leánykáim várnak. Aludj jól.
A budai hölgyek, bár nem szóltak Szindbádnak a kapitányokról, sem
kérdést nem intéztek hozzá a dolgok mibenlétéről, úgy látszik tudtak a
tárgyalásokról. Az öreg asszonyság büszkén kapaszkodott Szindbád karjába
az esti sétákon és most eszébe sem jutott az orvos által előírt
kilencszáz lépés. Nagyúri dáma lett ismét, aki hallgatagon,
kimondhatatlanul büszke volt arra, hogy benne van egy véresnek igérkező
párbaj körvonalában. Gyakran mesélt Szindbádnak lovagtörténeteket,
amidőn Bécsben az akkori hercegek és grófok halálra öldösték egymást a
szinésznő miatt. Ki lehetett volna az a szinésznő, ha nem ő, maga Walter
Keresztélyné, a baritonista neje, mindaddig, amíg Walter úr egy
külvárosi csapszékben holtan terült el az ivóasztal alatt? Ezeken az
estéken, midőn az egykori szinésznő bizalmasan Szindbád karjába öltötte
a kezét a budai korzón, a Halászbástyán és a Vérmező körül, kiderült,
hogy régente az összes grófokat megölték Bécsben.
Georgina hallgatagon ment Szindbád másik oldalán, de nem tagadhatott meg
néha egy büszke és odaadó pillantást, amellyel a veszélyben levő férfiút
kitüntette.
És most engedtessék meg egy kis kitérés! Nem ajánlható eléggé a lovagi
torna, a párbaj, fiatalemberek figyelmébe, midőn szívük hölgyének
megnyerésére igyekeznek. A kard és pisztoly megszépíti a férfiakat a nők
szemében, mert hiszen ők többet gondolkoznak a fantáziájukkal, mint az
eszükkel. A párbaj a legokosabb nő előtt is misztikus, rejtelmes
fogalom, ahonnan a hősök győztesen érkeznek meg. Lovagkoromban gyakran
kértem hajszálakat nőktől párbajom előtt és a párviadal után gyakran
többet kaptam, mint amennyit a legboldogabb férfi is el tud viselni.
Csak hadd párbajozzanak a fiatal férfiak, de az öregek se kerüljék el
Fodor mester termét, hisz az idősebb szívek gyakorta tüzesebben
lángolnak a rőzse lángjánál. A hölgyek mindig megérdemelnek néhány
gyűszűnyi vért, hisz ezzel szemben többnyire mindenüket adják cserébe a
párviadal hősének. Nincs szebb dolog a világon, mint nőkért verekedni és
dicsőségesen hazaérkezni az ütközetből. Próbáld meg, ifju barátom és
valóban, nem csodálkozol majd azon, hogy az egykori Szindbád még késő
öregségében is szívesen ragadott volna kardot, de már nem volt kiért
harcolnia.
Georginánk is, bár többnyire igen okos és fenkölt lelkü lénynek
tekintette önmagát, esténkint a budai várkert alatt szinte lágy
omladozással lépkedett Szindbád mellett, akinek karját az öreg asszony
egy percig sem eresztette el. A haját e napokban nem fésülte a régi
gondossággal és finom arca hírét sem hallotta a rizspornak, halovány és
gyengéd volt az anélkül is. A lágy barna fürtök füle mellett elsímultak
és az egyszerü görög konty, antik tallérok antik hölgyeit juttatták
Szindbád eszébe. Szinte leányos, félénk és bizalmatlan lett ezekben a
napokban. A kezét Szindbád kabátja zsebébe dugta és a férfi bajuszát,
haját szemérmesen megsímogatta. A régi hosszu, forró csókokról szó sem
volt ebben az időben, mintha ismét mély álomba merültek volna ébredező
érzékei, amelyeket már Szindbád néha fölébreszteni vélt. A földre
szegezte a szemét és lábát álmodozva vonta, mintha nem tudná bizonyosan,
ébren van vagy álmodik. És mégis, mégis, midőn Szindbád késő évek mulva
e langyos márciusi estékre gondolt, a lilaszínű régi házakra, a
hegyoldalban fölvillanó lámpácskákra, a kőszentre, amelynek fülkéjében
kezet szorítottak és az alagútra, ahol gondolkozva, a visszhangot
figyelve haladtak át a nedves falak mellett, gyakorta azt érezte
Szindbád, hogy soha, soha nem volt közelebb hozzá Georgina, mint ekkor.
Talán csak a kezét kellett volna kinyújtani, hogy övé legyen az asszony,
akiért im élet-halál harcra indul.
A Vérmező tájékán az öreg asszonyság átszólt Szindbád válla fölött.
– Igaz, beszéltél Pankotaival? Délután, amíg bevásárolni voltál kétszer
is keresett az ügyvéd!
Georgina hosszu köpenyegében közömbösen vállat vont.
– Nem vagyok kíváncsi arra az úrra. Semmit sem mondhat nekem, ami
érdekelne. Kérlek, légy szíves ezt megmondani neki, ha még egyszer
alkalmatlankodna.
Az öreg asszonyság hevesen bólintgatott fejével:
– Megmondom, hogyne mondanám meg. Bár, úgy hiszem, Pálházitól hozott
valami üzenetet. De ki nem állhatom azt a monoklis majmot. Csak
grófoknak szabad monoklit hordani. Egy ügyvéd!… Azelőtt ez másképpen
volt.
Azután nem beszéltek a dologról, de Szindbád ennyiből is megértette,
hogy Pálházi érdeklődik a hölgyek iránt, bár olyan nagyot „vétettek“
ellene. (Későbben, sokára, túl ezen a történeten az is kiderült, hogy az
öreg asszonyság bizony elfogadta a pénzt Pankotai ügyvéd úrtól, amelyet
az ügyfele nevében volt szerencsés fölkinálni.)
Midőn sétájukból hazafelé tértek, az öreg asszonyság a retiküljéből
elővette aranyfoglalatu szemüvegét, amelyet budai tartózkodásuk alatt
egyszer sem használt. A sötétben végigmérte a meglehetősen ódon és
elhanyagolt külsejü Trieszt-fogadót.
– Jobb helyre is szállhattunk volna, – mormogta. – Fiatalasszony
koromban az Angol királynőben laktam.
– Én is ott laktam, – mondta könnyedén elpirulva Georgina. – De azért ne
bántsd a Triesztet, mama. Mindig furcsa, regényes érzéseim támadnak,
midőn hajnalonkint arra ébredek, hogy vidéki szekerek csengős lovaikkal
a fogadó udvarára hajtanak. Szinte várom, hogy mikor jön már a nehéz
postakocsi az angol regényekből és vele a különböző utazók, akikről
Dickensben annyit olvastam.
– Kotzebue-t akartad mondani, leányom, – javított a mama és
elégedetlenül dugta vissza szemüvegét a retikülbe.
Szindbád fölkisérte a hölgyeket második emeleti szobácskájukig, midőn is
a félhomályos folyosón sikerült Georgina nyakát hátul a füle mellett
megcsókolnia. Jó volt, édes volt, az asszony hátranyújtotta a kezét és
szinte boldogan szorította meg Szindbád kezét.
TIZENEGYEDIK FEJEZET, _a nők rejtélyességéről._
A Két oroszlánban, ahol Szindbád állandóan meghúzódott egy negyedik
emeleti szobában, amelynek azonban erkélye volt, ahol csak a szobalány
szokott üldögélni, polgári rend és tisztaság volt. Öreg urak hotelje
volt a Két oroszlán, akik harminc esztendeje szállottak meg benne,
néhány elkeseredett katonatiszt és nyugalmazott családnélküli kuriai
bíró alkotta a fogadó törzsközönségét. Az ezüstfejü portás
emberemlékezet óta állott helyén és Kricsai úrnak szólította az egész
világ. A szobaasszonyok, mindmegannyi kiérdemesült udvarhölgyek, fehér
bóbitáikkal, igen halkan jártak a vastag szőnyegeken, Szeller, a
bérszolga még abban az időben került a házhoz, amikor az Arany sast
lebontották és a Sas régi vendégei az Oroszlánba költözve, Szeller
szerződtetését is követelték a tulajdonostól. Szeller soha sem hordott
egyenruhát. Fekete kemény kalapjában, tekintélyes, öreguras lépteivel
úgy járt-kelt a hotelben, mintha ő maga is vendég volna. Aranylánca volt
és kalapját kezében tartva, félvállát az ajtónak vetve gyakran vitázott
politikai kérdésekről a kúriai bírákkal. Volt egy vidéki „vendége“, mint
Szeller nevezte, aki húsz év alatt sem ismerte ki magát Pesten. Szeller
ilyenkor a kocsi bakjára ült, de féloldalt csupán és a „vendégével“
kedélyesen elbeszélgetett.
Szeller egy reggelen kalapjával kezében benyitott Szindbádhoz.
– Már megint egy hölgy várja az előcsarnokban? Mit csináljak megint
vele? – kérdezte Szeller.
(Szindbádot néhány esztendő előtt valóban megtisztelte egy hölgy
látogatásával.)
Szindbádnak természetesen Georgina jutott eszébe, nyomban öltözködni
kezdett.
– Ültesse le!
Szeller a kalapját forgatta.
– Nem jobb volna elküldeni, hogy nincs itthon az úr? – kérdezte. – Ha
egyszer a nők elkezdenek ide járni, akkor az ördög se bírja ki ebben a
hotelben.
Szindbádnak nem volt kedve hosszadalmasan magyarázni az ügyet, sietve
kapkodta ruháit és lépcsőket ugorva az előcsarnokban termett.
Georgina helyett Mariettet találta az előcsarnokban egy szalmafonatu
székben üldögélve. Igen egyszerü fekete ruha volt rajta, kis fekete
sapka, amelyre nyugodtan fölhajtotta sűrű fátyolát az idegen szálló
előcsarnokában, mintha arcára volna írva tisztessége. Pedig sokkal szebb
lett. Halovány arca némi kis pirosságra tett szert és szürke, mély
szemében apró lámpások vándoroltak végig, amint Szindbádra emelte a
tekintetét.
– Az istenért, hogy került ide?
Mariett összeütötte rövid szoknyája alatt angol topánkáit.
– Egyszerüen, önnel van beszélni valóm, amelyet azonban itt nem
végezhetünk el. Négyszemközt szeretnék önnel beszélni. Kár volt
lefáradnia. Elég lett volna megüzenni, hogy jöhetek.
Szindbád zavartan nézett körül.
– Asszonyom, az én szállásom kis legényszoba, nem igen alkalmas előkelő
hölgyek fogadására.
Mariett vállat vont.
– Egészen mindegy. Bizonyára van ajtaja szobájának, amelyet be lehet
zárni, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Gyerünk tehát…
Fölállott és nyugodtan megindult a lépcső felé. Szindbád határozatlanul
követte. Utóvégre elég fiatal férfi volt (bár szülei tisztességesnek
nevelték), nem tudta magában eldönteni, hogyan végződik ez a kaland.
Mariett, amint előtte a lépcsőn haladt, nem fukarkodott formás lábainak
megmutatásával. Gyöngéden, rózsaszínűvé válott arcát hátrafordította.
– Nagyon szerelmesnek kell annak lenni, aki magát itt a hegytetőn
meglátogatja, – mondta vidoran.
Szeller szárnyas feketekabátjában, kemény kalapját kezében tartva a
lépcsőfőnél állott és éppen eleget csóválta a fejét, amíg Mariett
fölkapaszkodott. Olykor-olykor ijedten nézett hátra. Mintha attól félt
volna, hogy valamelyik öreg bíró meglátja a jelenetet.
Szindbád szobájában Mariett megfordította a kulcsot a zárban. A sapkáját
levette fejéről és az ablakból az utcára nézett.
– Innen csak az emberek kalapját látni, – mondta némi csalódással.
Aztán megragadta Szindbád kezét.
– Önnek párbaja lesz Pálházival?
Szindbád vállat vont.
– Magam sem tudom… A segédeim belemennek-e a dologba… Bizonytalan.
– Én azonban tudom. Nehéz lovassági karddal állanak szemközt, bandázs
nélkül, viadal a végkimerülésig… Igy van?
– Ugyan, kitől hallott ilyen bolondságot?
– Az én információim soha sem csalnak.
– Foglaljon helyet, Mariett. Most majd én kérdezek magától valamit.
– Hisz még nem is felelt arra a kérdésre, amelyet föltettem.
– Majd azután felelek. Mióta magukat ismerem, mindig hallok valamely
rejtelmes híradásokról. Midőn a gyermeket akarták elragadni… midőn az
ügyvéd váratlanul megjelent azon az estén… Maga nyomban megtalálja a
rejtett kis fogadót és Pálházi azt hiszi, hogy önök között én vagyok
minden bajnak, rossznak a kútforrása… Szeretnék világosan látni. Hogy
vagyunk azzal a rejtélyes információval?
– Őszinte leszek, – mondá Mariett komolyan. – Doktor Corvinusz,
emlékezhetik reá, ügyleti férfiú, aki mint ilyen, érintkezésben állott
bizonyos irodákkal, amelyeknek kitűzött foglalkozása a megfigyelés,
tájékozódás és más efféle. A tőzsdei dolgokról meglehetős rosszul
informálták annak idején doktor Corvinuszt. Ezen azonban már túl
vagyunk. A doktor most ismét szolgálatunkban van.
– Miután Pálházit Georgina színházi föllépéséről a kellő időben
értesítette.
Mariett elgondolkozott:
– Ami azt illeti, a doktor jelleméért magam sem adnék egy pipa dohányt.
Vannak ilyen emberek, született kémek, akik nem tudnak meglenni anélkül,
hogy mások titkait ne fürkésszék. A doktor ez az ember. Belenyugszom.
– És ez a titokszerü férfiu küldte hozzám? – kérdezte Szindbád.
Mariett elpirult.
– Nem… Bár nincs önnel semmi különösebb szándékom, a doktornak
óvatosságból még sem mondtam meg, hogy Pestre utazom. Azt hiszem Pálházi
úr várt volna a pályaudvaron. Nekem pedig most önnel van dolgom, nem
Pálházival. Mondja, kérem, jó vívó ön?
– Azelőtt forgattam a kardot. Régen.
– Pálházi elsőrangu vívó, – mondta kissé megkönnyebbülve Mariett.
Szindbád elnevette magát:
– Köszönöm, de nem segíthetek rajta.
– Kérem, ne gúnyolódjon, – mondta ajkába harapva Mariett. – Én korántsem
vagyok olyan ostoba, amilyennek a férfiak a legtöbb nőt hinni szokták.
Igen jól tudom, hogy a párbajnál, éles kardnál nagyon fontos az, ha
valakinek helyén van a szíve és határozott a szándéka. Ön meg akarja
ölni Pálházit? Ez a szándéka?
– Dehogy, – felelt mosolyogva Szindbád. – Asszonyom, tanuljon meg tőlem
is valamit. Minden párbaj lutri. Szerencse kell hozzá. Ez a titka.
– Ön szerencsés ember? – kérdezte Mariett, de nyomban elpirult. – Uram,
ne magyarázza félre látogatásomat. Az ön ellenfelének neveletlen kis fia
van… És Georgina, bármennyire szeretem Georginát, kénytelen vagyok önnek
megmondani, nem érdemli meg, hogy érte öljön. Már mint hogy ön bárkit
megöljön érette. Georgina nem szereti önt.
Szindbád egy másodpercig fürkészve nézett a Mariett szürke szemébe.
Abban csak komoly odaadást, szinte meleg barátságot látott, sőt talán
egy kis féltékenység is csengett hangjában… „Teremtőm, gondolta
Szindbád, egy rongyos kis párbaj ennyire kihozza a sodrából a
leghidegebb nőt!“
– Mást szeret Georgina? – kérdezte halkan.
– Georgina senkit sem szeret, – felelt az asszony.
– Senkit? Nincsen olyan asszony, aki senkit se szeretne.
– De van, egy. Georgina. Georgina a gyermekét sem szereti. Mi szívvel
jöttünk a világra és a szívünkre hallgatva sok olyan dolgot elkövetünk,
amit nem lett volna szabad. Georgina hideg, mint az észak. Csillogni,
ragyogni, pompázni szeretne, mint a jég tükröződik a napban. A jég
olvad. Georgina soha. Én mindig féltem tőle, de Pálházi talán jobban:
féltette. És féltékenységből vált el tőle, holott úgy szereti, hogy
beleőrülne, ha Georgina egy más férfié lenne.
– Pálházi szereti Georginát?
– Ezt én tőlem kérdi ön? – kiáltott föl Mariett. – Férfi őrültebben nem
szeretett még asszonyt, de elvált tőle, mert attól félt, hogy egyszer
megcsalja. Georgina színésznő akart lenni, Pálházi csaknem minden
készpénz vagyonát lekötötte, hogy Georginát, gyermekét és mindazokat,
akik a régi házban vannak, gondtalan, szinte nagyúri ellátásban
részesíthesse mindvégig. Pálházi vagyona azóta megötszöröződött… De még
ma is, bárhol, bármerre kártyázik a világon, mert kártya nélkül már nem
lehet el, Georgináról soha sem veszi le a szemét. Azt hiszi, hogy
Pálházi nem tud a budai sétákról? Az ő kezei hosszúak. De feltétlen
uriember és ezért nem mérgezték meg önt a mai napig, Szindbád úr.
– Az ördögbe! Én nem csábítottam el Georginát!
– Ezt is tudjuk, de nem magán múlott, – felelt Mariett és a kezével
megsímogatta Szindbád kezét. – Higyje el, hogy nem érdemelte meg
Georgina az időt, amit ráfecsérelt, máshol tán könnyebben célt érhetett
volna.
Szindbád az asszonynak szemébe nézett. A kis tűzpontocskák sietve
szaladoztak keresztül az asszony szembogarában, mintha lámpással
sietnének végig téli este a havas utcán. Finom orra, amelynek mását csak
az angol kastélyok falképein láthatni, a régi ladyk orra volt.
Összeszorított ajka, amely máskor hasonlatos volt egy lovát fékező
rókavadász lordné ajkához, most kinyílott és fogainak fehér sövénye
körül pirosra hevítette a száraz ajkakat a forró lehelet.
– Ha tudtam volna…
Az asszony szemére könnyü fátyol ereszkedett:
– A férfiak mind ostobák.
Szindbád megfogta az asszony kezét:
– Mondja, mit kíván tőlem, Mariett, a maga kedvéért mindent megteszek.
– Most már szégyelek kérni öntől bármit is… Tudja isten, mióta ön elment
a városból, azóta álmodozó, gyönge lettem. Mindenféle bolond álmaim
vannak, pedig azelőtt soha sem álmodtam. Gyakran álmodtam Georginával, a
mamával, magával… És arra ébredtem, hogy patakban folynak a könnyeim.
Hát nem vagyok szamár?
– A legdrágább teremtés a földön, – felelt halkan Szindbád és a gyönyörü
előkelő teremtés apró finomságait rendre szemügyre vette.
A keze, bár látszik rajta, hogy dolgos kis kéz, olyanformájú, mint az
arisztokrata nőké. Keskeny, finom, hosszúkás, de nem csontos és sovány.
Füle mellett hamvas haja friss, mint a most lekaszált sarju. És valóban
rétek illatára emlékeztet a gyönge parfűm, amely ruhájából árad. Elől
őszes haja talán nem igézne meg egy bohó ifjút, de egy komoly férfiú
csak imádattal tekinthet e nem titkolt, korán jött hullámos szürke
fürtökre, amelyek nem kis művészi rendetlenséggel pihennek itt a szép
főn, amint Mariett szűk fekete ruhájában a kanapé közepén helyet foglal.
Lábszárai, amelyeket a divatos szoknya sejtetni enged, finomak, hosszúak
és gyöngéden kerekdedek. Az angol cipő felett ritkás fekete harisnya,
amilyent egyszer a főhercegnő udvarhölgyén látott…
– Tehát ne öljem meg Pálházit? – kérdezte Szindbád nevetve.
– Arról nincs szó, – felelte sebesen Mariett, mintha gyorsan túl akarna
esni ezen a témán. – Pálházi elég férfi magáért. Csakhogy önről azt
mondják, hogy elszánt, halálmegvető ember, aki amellett konokul bízik a
szerencséjében, mert már sok veszedelmes helyzetből ép bőrrel szabadult.
Pálházi neuraszténiás, ideggyönge… Nem lehet büntetlenül annyit
kártyázni, mint amennyit ő kártyázott. Bizonyára ön számít testi
előnyére is és nyílván az a szándéka, hogy az első rohamnál leteríti
Pálházit…
– Nem gondolkoztam még ezen.
– Dehogy nem. Ó, hogy a férfiak még mindig abban a tévhitben vannak,
hogy minden nő egyformán szamár. Megengedem, hogy a többség az. De lássa
én tisztában vagyok azzal, hogy a férfiak egy kardpárbaj előtt bizonyos
haditervet, esetleg fortélyt eszelnek ki. Pláne azok, akiknek már
többször volt a kezükben kard. Lánykoromban én is vívtam, és tudom, hogy
vannak kivédhetetlen oldaltámadások, cselek, áltámadások és halálos
vágások a fedetlen gyomorra vagy hasra… Azt szeretném elérni önnél, hogy
ön ne támadja meg Pálházit, csak védekezzék. Hiszen ön ebben is
bizonyára mester. Igy tesz?
– Igy teszek, asszonyom, mert szeretem önt.
– Igazán szeret?
– Soha sem beszéltem magával ennyit, mint ma. Eszembe jutott sok
mindenféle rendkívüli, nagyszerü tulajdonsága, amelyeknek a tudata eddig
csak szunnyadozott bennem, de most egyszerre fölébredt és meglátom önben
azt a páratlan, csodálatos nőt, aki után az én szívem mindig
vágyakozott. Asszonyom, fogadja el a szívemet. Mariett ne utasítsa
vissza.
Mariett lehunyta a szemét.
– Hiszen ha tudnám, hogy igazán szeret!… Mert én nő vagyok,
tetőtől-talpig izzó szenvedély, forró, lobogó vérü asszony vagyok. Én
igazi nő vagyok!
– Igazán szeretem.
– És nem felejt el soha? – kérdezte halkan Mariett.
Fodor mester az öltözőbe vezette Szindbádot. A „bátorság atyamestere“,
ahogyan a vállas, zömök férfiút nevezik, olyan vígan nevetett, hogy
szinte kopasz feje is beleragyogott.
– Egy csepp vér lesz, mintha az ujjamat a gombostűvel megszúrom.
Remélem, ez nem fog fájni az ellenfelének? Mert nálunk mindig az
ellenfél sebesül meg. Igaz, Gránitz?
A híres párbajsegéd vastag bajusza alatt olyan vidoran mosolygott, mint
egy násznagy.
– Rendben vannak a kardok?
– Rendben. Nem kell félni, csak az ön kardja éles. Az ellenfeléé tompa.
Tehát csak bátran neki, üsd, vágd, nem apád, csak a fejét! Az én
vívótermemben az ellenfél kardja mindig tompa.
– A doktorok? – kérdezte Gránitz és egy darab sonkát tömött a szájába.
– Mosakodnak, – felelt megvető kézlegyintéssel a mester. – Pedig mondtam
nekik, hogy ne csinálják azt a sok ceremóniát. A mi felünk úgy sem
sebesül meg. Az ellenfélért nem kár. Úgy járkálnak fehér kabátjukban,
mint a kisértetek.
Szindbád félig levetkőzött. A jókedvü Fodor pisztolydurranáshoz
hasonlóan csapta össze a tenyerét.
– Nézd csak, Gránitz, micsoda izmok! Nem vagyok mai gyerek, de ilyen
izmokat ritkán láttam. Tyű, de nem szeretnék az ellenfelének a bőrében
lenni. Vasból van ez a gyerek, Gránitz. Jövőre igazán meg foglak kérni,
hogy ne hozzál direkte vasgyúrókat az én termembe. Hisz ez a kar
keresztülvágja a kardot. No meg ami mögötte van. Még valami bolondság
történik. Ejnye, Gránitz! Nem is adok én többet nehéz kardot a te
párbajaidhoz.
Igy dohogott csendeskén a bátorság atyamestere, amíg hirtelen föltette a
bandázst Szindbád testére.
– Ez nincs a föltételekben, – szólt közbe Gránitz.
Az atyamester alaposan megigazította a selyem alatt a vattát és
félvállról felelt:
– De benne van az én föltételeimben. Az én termem nem mészárszék.
Menjetek a kaszárnyába verekedni, ha úgy tetszik.
– A legszebb párbajaimat elrontod, – mondta tréfás szemrehányással
Gránitz. – Vért akarok látni, sok vért!