kár volna. De megyek is már, mert az ellenfél még azt hiszi, hogy ő reá
haragszom… Dehogy is haragszom. Senkire sem haragszom én. Fiam, csak
nekimenni. A többit bízzuk Gránitzra meg a jó Istenre.
Szindbád magában azt gondolta, hogy a bátorság atyamestere a szemben
levő öltözőben talán ugyanazokat a szavakat mondja most Pálházinak,
amelyeket neki mondott. Derék ember a mester. Bizonyára ő szeretné
legjobban kitalálni a vérnélküli párbajt!
Gránitz egy pohár sörrel öblítette le a torkát.
– Jó sört csapolnak itt a szomszédban, – mondta nyelvcsettintve. – No
ideje lesz már nékem is felöltözni.
Szindbád Mariettre gondolt és ábrándozva támaszkodott a falnak.
– Csak nem félsz? – kiáltott rá Gránitz egy hatalmas drótrostély mögül,
amelyet fejére illesztett. – Mitől félsz! Hisz melletted leszek, vagy mi
az ördög! Látod ezt a széles kardot? Ezen a pengén törik meg minden
vágás, amit neked szánnak. Mondtam már, hogy nyugodt légy, mintha az
anyád ölében ülnél. No gyerünk.
Szindbád az öltözőből kilépve, a terem másik oldalán Pálházi vértelen
arcával találta magát szemben.
– Vajjon én is sápadt vagyok? – súgta Gránitznak.
– Piros vagy, mint a rózsa. Még festék is van az ajkadon, – dörmögte
Gránitz.
Szindbád az ajkához kapott. Valóban gyönge arcfesték nyoma maradt az
ujján. „Mariett“ gondolta magában mély megilletődéssel. „Mindenáron
tetszeni akart!“
Aztán Pálházit vette szemügyre. Még izmos, de már kissé elhízott férfiú
volt, fekete ritkás szakálla sápadt arca körül szinte ijesztő volt… A
kapitányok kivonták kardjukat, a pengék csörrenve hagyták el a hüvelyt.
A bátorság atyamestere egy hosszú karddal állott a háttérben, amely kard
csaknem akkora volt, mint ő maga. Az emeletre kanyargó lépcső legtetején
fiatal ujságírók hasaltak, hogy az esti lapnak beszámoljanak az érdekes
viadalról. Szindbád az egyiket megismerte, a szemével intett felé…
Közben „a pap prédikált“, mint Fodor mester a párbaj előtt elhangzó
szavakat nevezte. Egyszerre kardot érzett a kezében Szindbád, fölemelte
és kinyújtotta hosszú karjával.
– Rajta! – kiáltotta Gránitz és már nagyot ugrott előre Szindbád
oldalán, fele támadásában bizakodva.
De Szindbád nem mozdult.
– Gyerünk! – csikorgott Gránitz a drótok alól. – Az apádat!
De Szindbádnak csak Mariett járt az eszében, a fülébe csengett a hangja:
„… és nem felejt el?“ Nem, sohasem felejtlek el, gondolta forrón
álmodozva.
Kard érte a kardját.
Pálházi nehézkes, szinte kómikus mozdulatokkal ugrált kardja előtt. Egy
kövér madárhoz hasonlított ebben a percben. Szindbád csak arra ügyelt,
hogy a nehezen lélekző férfiú bele ne szaladjon kinyújtott kardjába.
Aztán egyszerre tűszúrást érzett a homlokán…
– Halt! – ordította a háttérből teli tüdővel a bátorság atyamestere.
Gránitz az ellenfelek közé ugrott:
– Doktor! Vér! – kiáltotta és Szindbádra mutatott.
Ebben a pillanatban meleg cseppet érzett Szindbád a szemhéján.
*
Délután a pamlagon szundikált. Hordár kopogtatott ajtaján. Levelet
hozott:
„Köszönöm. G. és az anyja még a déli vonattal hazautaztak a régi házba.
P. megbocsátott. Marad minden a régiben. Én most utazom. – Ha a gyereket
fölneveltem, akkor értem jöhet. De addig nem.
_Mariett_.“
És ezután Szindbád, ha a kis fehér foltra nézett a tükörből homlokára,
gyakran hosszú ideig lehajtotta a fejét és mindenféle dolgát
elmulasztotta volna, hogy egy félpercig elgondolkozzon. Hogy volt, mint
volt? Mariett, Georgina? – Pedig szegény feje már azelőtt is azt hitte,
hogy teljes alapossággal ismeri a nőket.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
29 |Lájta-e |Látja-e
121 |járatos emver |járatos ember
133 |csodakotor |csodadoktor
184 |szerecséjében |szerencséjében]