bizonyára találtam volna elegendő nyomós kifogást a mai föllépés
elhalasztására, de miután ügyfelemtől, Alexandriából vett sürgöny
alapján külön megbízást kaptam, azt hiszem, mi sem gátolta volna
nagyságodat abban, hogy a kétségenkívül ünnepélyes, de végeredményében
olyan sajnálatos kimenetelü színjátszásról könnyű szívvel lemondott
volna.
– Azt semmi szín alatt sem tettem volna, tessék ebben megnyugodni, –
mondta Georgina és finom orrcimpái megremegtek.
– Ezen már túl vagyunk, a törvény rideg akaratát többé nem állíthatja
meg semmi. Emlékszik nagyságod válópöri szerződésére? Emlékszik a
tartási díjra vonatkozó megállapodásunkra?
– Nem kell többé egy fillérjük sem, – kiáltotta Mariett. – Elég volt az
örökös megaláztatásokból. Önálló nők vagyunk. Azt tesszük, amit jónak
látunk.
– Csodálom, hogy ügyvéd úr állandóan vállalkozik e furcsa szerepre, –
mondta Georgina és mélyen elpirult.
Pankotai kiegyenesedett.
– Asszonyom, az én szerepem nemes és tiszteletreméltó. Egy kis gyermek
jövőjéről van szerencsém a törvény és megbízóm parancsa értelmében
rendelkezhetni.
Az ügyvéd most Marietthez fordult:
– Kegyeskedjék a gyermek felöli rendelkezést átruházni reám, mert a
törvény ezt megengedi, ügyfelem pedig kívánja. Ime sürgönye. Egy
pillanatnyi haladékot sem engedélyez e távirat.
Mariett kétségbeesetten csapott a táviratra.
– Tudtam előre…
Hirtelen könnyek lepték el a szürke szemeket és kezét tördelve
fölkiáltott:
– Ó, miért tetted, Georgina!
Olyan kétségbeesett fájdalom vett erőt a máskor jéghideg teremtésen,
hogy az ügyvéd tanácsosnak vélte néhány pillanatig elfordítani a fejét.
Georgina lehajtotta a fejét és a szempilláján könnyek csillogtak. Az
öreg asszonyság megzavarodva nézegetett hol egyikre, hol másikra és
értelmetlen szavakat dadogott.
– A kocsim a kapu előtt vár, – mondta rövid hallgatás után a ügyvéd.
– Tehát most, mindjárt? – riadt föl Mariett és szinte fölsikoltott.
Ez a sikoltás talpraállította Georginát. Méltóságteljesen
kiegyenesedett:
– Nem adom oda a fiamat! – kiáltotta.
Az ügyvéd a szőnyegre nézett:
– Akkor kénytelen leszek a rendőrséghez fordulni. Az összes iratok e
lépés célravezető megtételéhez zsebemben vannak. Remélem, önök is éppen
úgy utálják szent Hermandad embereit, mint jó magam.
– Ön? – mondta Mariett végtelen megvetéssel. – Ön, aki ilyen fájdalmat
tud okozni szegény elhagyott nőknek. Ez nem férfihoz való viselkedés.
Az ügyvéd fölállott a székről. Lángoló arccal fordult Szindbád felé:
– Kérem az urat, hagyja el a termet… Ezeket a szavakat nem hallgathatom
végig egy férfi jelenlétében. A hölgyek rendkívül izgatottak…
– Ebben a házban én parancsolok! Szindbád úr, maradjon, – kiáltotta
Mariett. – Még különbeket fog tőlem hallani, ez az ügyvéd, ez a véreb,
ha el nem áll szándékától.
– Uram, ön is férfi, – szólt most kérlelő hangon az ügyvéd. – Engedje
meg, hogy beszélhessek a hölgyekkel olyan dolgokról, amelyek ügyfelem
érdekének tán nem mindenben felelnek meg. Ügyvédi esküm van. Kérem, a
hölgyek érdekében mentsen meg tanúzásától!
– Az úrnők érdekében szívesen, – felelt Szindbád. – Egyébként a
szomszédszobában leszek.
Amíg Szindbád behúzta maga után az ajtót, hallotta az ügyvéd kérdését.
– Ki ez az úr?
– Mi köze önnek ahhoz? Akár a vőlegényem, – felelt Mariett nagy
fölindulással.
Aztán egy nagyon hosszú negyedóra múlott el, amíg Szindbád magányosan
üldögélt a félig megvilágított szalonban. Bölcs és mérsékletes férfiú
volt mindig, de most igen nagy kedvet érzett ahhoz, hogy egy
revolverlövéssel kimentse a hölgyeket kétségbeesett helyzetükből. A
homlokába, a szeme közé annak a becstelen fráternek, akár tíz
lépésnyiről, hisz a pique-ászt gyakran kilőtte a lövöldében. A
Browning-golyó a feje búbján repülne ki, és a falban akadna.
Becsuknák és ezzel vége.
Majd az eset titokszerűsége, szinte félelmetes természete ejtette
gondolkozóba. Milyen kegyetlen ember lehet az a Pálházi, aki a tenger
másik oldaláról bosszút állani igyekszik az ellene vétőkön. Ez az ügyvéd
csak fölbérelt ember, kár volna a puskaporért, de Pálházi egy dúvad,
akit kiirtani emberi kötelesség. Karddal vágni pergament-szinü arcába,
hosszan, mélyen, a kardot meghúzni, mint a hasító-kést a sertésen.
Akadjon csak egyszer kezébe!
Amíg így dúlt-fúlt a jó Szindbád a régi osztrák uralkodókkal ékesített
szalónban, a hangok odabent lecsillapodtak, az ügyvéd fölnyitotta az
ajtót, a hölgyek előtt mélyen meghajolt, aztán a szalón közepén álló
Szindbádhoz fordult.
– Kénytelen vagyok önnek köszönetet mondani, hogy megkimélt
jelenlététől, – mondta igen élesen a Szindbád szemébe nézve.
– Köszönettel én tartozom önnek, hogy a ház hölgyeit immár nem húzza
tovább kínpadra, – felelt sötéten Szindbád és készen volt arra, hogy úgy
kapja el az ügyvéd búcsúra nyújtott kezét, hogy annak legalább egyik
ujját kitöri.
De az ügyvéd nem nyújtotta a kezét. Ellenben csaknem Szindbád füléhez
hajolva, baljóslatu hangon a fülébe dörmögte:
– Pálházi úr Alexandriából igen óhajtaná az önnel való találkozást. Ne
méltóztassék tehát mostanában elhagyni Közép-Európát, mert az úgyis
hiába való volna.
Szindbád valami rettentő sértéssel akart válaszolni, de még idejében
eszébe jutott, hogy idegen házban van.
– Magam is szeretnék szeme közé nézni a gazdájának! – felelt tompán.
Az ügyvéd szótlanul távozott.
A három asszony kisírt szemmel ült az ebédlőasztalnál, mint temetés után
szoktak a nők. A vasúti útmutatót lapozgatták.
– Elutazunk, Szindbád, – mondta könnyes szemmel Georgina. – Elmegyünk a
mamával, még pedig ma éjjel. Itt hagyjuk Mariettet a kisfiammal.
– Hallatlan erőszak! – hördült föl a dühös Szindbád és már csaknem az
ügyvéd után akart rohanni.
Mariett szótlanul, összefont karral állott az asztal mellett. Aztán
száraz hangon megszólalt:
– Miután Szindbád úr már úgyis eleget tud rólunk, talán fölkérhetnénk,
hogy az éjjel átmenő expressz-vonatra számotokra megfelelő helyekről
gondoskodjon.
– Ó, mostanában üres az expressz, – sóhajtott föl Georgina. – Emlékszem,
mikor… Most mindenki nyugatra megy, Párisba, a Riviérára. Csak mi
megyünk Budapestre.
– Az óvatosság még sem árt, – folytatta Mariett kérlelhetetlen üzleti
hangon. – Tudomásom szerint a helybeli állomásfőnök útján, a bécsi
pályaudvarnál kell megrendelni a helyeket. Szindbád úr, ha kedve van
hozzá, megteszi.
Georgina a homlokára szorította a két kezét.
– Egy óra és ötven perckor ér ide az expressz… Ébren lesz addig,
Szindbád?
Szindbád csak a szemével felelt.
– Mi most csomagolni fogunk, – szólt közbe Mariett kopogó hangon. –
Isten önnel.
Szindbád kábult fejjel ért az utcára. Régen történt vele annyi esemény
egy nap alatt. A frakkján még ott a virág a Georgina hajából. A szíve
telve olyan hangokkal, amelyeket mindig ismeretlen ismerősöknek vél az
ember, midőn az életben újra hallja. A kezében még a Georgina tenyerének
a melege és a harmatos szempár szinte ott csillog a folyó fekete
tükrében. Minden, minden reá emlékezteti… És mégis mennyi változás
történt rövid órák alatt.
– Hiszen ideje, hogy magam is hazamenjek, Pestre, – dörmögte szinte
önkéntelenül. És erre egyszerre megkönnyebbült.
A Francia kastély mellett elhaladva a kávéház ablakán át észrevette
Stánczy Pistát, aki még mindig agyonizzadt fehér keztyűjében ült és
fáradtan kavargatta rumos grogját.
Belépett a kávéházba. Stánczy, mintha csak őt várta volna, fölugrott, a
nyakába borult, a tekintete már kissé homályos volt az elfogyasztott
szesztől.
– Szívemből gratulálok, drága barátom, – kiáltotta és fehérkeztyűs
kezeit, ki tudja hányadszor ez estén, ismét összecsapta. – Gyönyörü
volt. Soha sem láttam szebbet az életben.
– Pista, egy szívességre kérlek, – kezdte Szindbád, kibontakozva az
ölelő karokból. – Az állomás meglehetős messze van ide és én még
csomagolni akarok. Ülj kocsiba és a főnöknél rendelj három helyet az
expresszvonatra.
Pista először meglepetten, bambán nézett Szindbádra. Aztán megindultak a
gondolatai:
– Neki, neked és?…
– Mi közöd hozzá!
– A mamának, – dörmögte kedvetlenül Pista. De aztán szó nélkül vette a
kalapját és minden további kérdezősködés nélkül elrohant.
Szindbád még javában csomagolt szobájában, midőn Stánczy úr szokásos
lihegésével betört az ajtón.
– Alig akart fölengedni az a kutya portás, – kezdte elfulladva.
Aztán igen nagyon nevetni kezdett:
– Rendben van, mindent rendbe hoztam.
– Helyes.
– Bizony nagyon helyes, – nevetett Pista, hogy a könnyei csorogtak.
Miután Stánczy barátunk előadását igen nehéz volna nyomon követni,
röviden csak ennyit jegyzünk föl: Pistának régi barátja a főnök,
iskolatársa, Nagyszombatban együtt voltak, habár mostanában ritkán
találkoznak. Pista alaposan tájékozódott a vasúti szabályokról és miután
meggyőződött arról, hogy a megrendelt helyeken kívül más hely nem áll a
helybeli publikum rendelkezésére, Bécsben két helyet rendelt meg az
expresszvonatra.
– Te boldogtalan ember! – kiáltott föl megrőkönyödve Szindbád.
– Hát a harmadik, a mama legföljebb lemarad a vonatról. Mehet ő reggel a
személyvonattal, nem kell neki expresszel utazni, – így szólt Pista és
jóízü nevetéssel dőlt el a kanapén.
Szindbád nem tudta, hogy mit csináljon vele.
Abbahagyta a pakkolást, szomorúan ült helyén és nagyon sokára csak
ennyit mondott Stánczy Pistának:
– Te hatökör!
Aztán bérkocsiba ült és búsan az állomásra hajtott.
A váróteremben már ott találta sűrűn lefátyolozva Georginát. Hosszu
köpenyegében elragadó, finom, előkelő dáma volt, amilyen csak Georgina
lehetett. Nem sokat beszélgettek most már. Szindbád odavetőleg
megjegyezte, hogy nemsokára Pestre utazik.
– Derék ember, – mondta az öreg asszonyság.
Georgina nem felelt, csak megszorította a Szindbád kezét.
Az expressz-vonat barna kocsijaival csendben begördült. Egy Henry IV.
szakállu vasúti alkalmazott kinyitotta a hálókocsi ajtaját. A mama
lassan kapaszkodott a lépcsőkön, míg Szindbád, a sűrű fátyolon át,
egyetlen boldog, büszke csókot váltott Georginával.
A vonat halkan megindult, a kocsik lágyan tovább gördültek. Szindbád
percekig bámult az utolsó kocsi piros lámpása után.
TIZEDIK FEJEZET, _amelyben a szerelmesek utcáin barangolunk._
A dámák Budán laktak egy kis fogadóban, amely a Duna partján feküdt és
az ablakból pontosan lehetett látni a pesti tornyokat, háztetőket.
Márciusi szél fújt és estefelé az öreg asszony Georgina karjába
kapaszkodva sétált a budai korzón.
Szindbád fiatalember korában sokat mászkált Budán. Amíg a pesti ember
szerelmes, száz eset közül kilencven esetben Budát keresi föl szerelmi
életének helyes lebonyolításához. Buda a pesti szerelmesek búvóhelye. Az
ottani kis cukrászdák, apró, furcsa kávéházak, rejtett korcsmák
halaikkal és görbe-gurba utcák ócska házaikkal, úgy látszik, mind
atyafiságot tartanak a szerelemmel. A budai korzó gesztenyefái alatt
hány dermedt szív dobogott már melegen és a padokon leülni szerelmes
szívvel és a hölggyel, bizony nem utolsó mulatság.
Mintha a folyónak is volna valami köze ezekhez a dolgokhoz. A hajókon
kigyulladnak a lámpások és messziről, a híd felől búgó hangját hallatva
közeleg a bécsi hajó. Kék és piros fények rengenek az elsötétült
hullámokon, a szomszédban gyorsvonatnak képzeli magát a villamos, a
távoli kioszkból a katonabanda hangjai hallatszanak a szél fordulásával.
Csak a szerelmes párok látogatják meg magas állomásán az öreg Gellért
püspököt. Enyhén emelkedő lépcsőkön lassan fölballagni, olykor
visszanézegetni, majd az árkádok alatt egy rejtett padra leülni, mialatt
hosszú, hosszú csókot lehet váltani, amit csak a közelgő lépések
visszhangja zavar meg: ehhez csak szerelmes embereknek van kedvük,
idejük. Az egykori püspök háta mögött biztonságban érezhetik magukat a
tavasz szerelmesei, a lépcsőkön meglehetős visszhangot vernek a közeledő
lépések, bár a budai diákok gyakran szeretik meglesni a derék szent háta
mögött történendő dolgokat.
Georgina és Szindbád bejárták mindazon helyeket, ahol a szerelmesek
Pesten és Budán elbújni szoktak.
Az asszonyt mulattatta a dolog, hogy rejtőzködik, bár az öreg asszony
szívesen előrement néhány lépéssel, midőn esti sétáikból hazafelé
ballagtak. Szindbád sem haragudott teljesen, hogy az asszony féken
tartja indulataiban és nem nyújtja oda magát teljesen a szerelem
hatalmának. Csók, kézszorítás, kezeknek kedves játéka: ennyi volt
mindaz, amiről a szentéletü Gellért, a Halászbástya vagy a zárt kocsi,
amelyen a Népliget elhagyott útjait keresték föl, árulkodhatott volna.
Szindbád lassan diáknak érezte magát, aki szerelmes saját tanárnőjébe,
amint az okos, higgadt Georginával a Halászbástya fokán Mátyás királyról
és más elmult férfiakról beszélt. Egymás kezét fogták és az enyhe
tavaszi szél lágyan szaladgált körülöttük.
– Gombolja be a kabátját, – mondta Georgina anyáskodó hangon. – Nem
szeretném, ha holnapra megbetegedne.
– Holnap a Margitszigetre megyünk, – felelt élénken Szindbád, mialatt
teljesítette az asszony kivánságát.
– A kertészeken kívül úgy sem találunk ott senkit, egyedül leszünk,
milyen jó lesz, – mormogta Georgina.
Az öreg asszonyság esernyőjére támaszkodva pontosan végezte ezalatt a
lépéseket a bástyán. Kilencszáz lépést kellett megtennie egy-egy sétán,
mint Mizfray dr., a színház orvosa udvari színésznő korában azt előírta.
– Készen vagyok, – mondta, midőn a sétát bevégezte.
Letelepedett Georgina mellé és szótlanul, kissé elkeseredve tapasztalta,
hogy a fiatalok egyszerre elhallgatnak társaságában.
– Mért nem beszélgetnek tovább? – kérdezte néha. – Nem bánom, akármiről
beszélgetnek, csak beszélgessenek tovább!
Furcsán, betegesen nevetett, mintha valóban nagyon érdekelnék őt a
szerelmes szavak, amelyeket Szindbád leányának mond.
A régi ódon ház elhagyása, a szalón, amelyben az öreg császárok voltak
és az antik szőnyegek a régi muzsikáló órával, mintha teljesen
kizökkentették volna az öreg asszonyságot régi nézeteiből. Egyszer
például bizalmasan Szindbád karjába öltötte a kezét.
– Van önnek pénze? Vagy tud pénzt szerezni? – kérdezte melegen.
– Talán szükségük van rá? – kérdezte meglehetős ridegen Szindbád, mert
nem nagyon szerette az öreg asszonyságot.
– Még nincs rá szükségünk. Talán nem is lesz, hisz Mariett pontosan
elküldi nekünk a maga tartásdíját, amit az ügyvédtől kap, de nem lehet
tudni, hogy leányom nem kíván egy napon rangjához méltóan élni? – mondta
furcsa nevetéssel az öreg asszonyka. – Tudja, pénz nélkül nem ér semmit
a fővárosi élet!
– Úgy tudom, hogy mindenük megvolt, amire eddig szükségük volt!
A fehérhaju dáma halkan nevetett:
– Maga olyan álmodozó, mint valami költő. Semmink sem volt meg… Azaz
hogy gonosz volnék, ha Mariettre csak egy szóval is panaszkodnék. Roncsy
derék teremtés. Minden levelében megkérdezi, nincs valami kívánságunk?
Mariett igen takarékos, jó gazdasszony, otthon csak akkor varratott
ruhát, mikor mi titokban megrendeltük a szabónőnél! Ő már olyan asszony!
De hát ön eleget forgolódott a világban. Mit gondol? Georgina
megjelenhetne mostani ruháiban például a tavaszi lóversenyen?
– Nem muszáj lóversenyre járni, – felelt Szindbád meglehetős szigorúan.
– Ön nagyon kegyetlen! – mormogta sértődötten az öreg asszonyság. – A
férfiakról mindig az volt a véleményem, hogy önzők, ridegek,
haszonlesők. Sajnálom, Szindbád úr, ön sem tudott meggyőzni az
ellenkezőjéről. Csak nem gondolja, hogy Budán, a Trieszt-szállodában
szándékozom leányommal eltölteni hátralévő életemet?
– Georgina meg van elégedve. Rövidesen találunk számára szerződést
valamely fővárosi színháznál…
– Igen, mikor már az öné volt, ugy-e? És már ön megúnta leányomat? –
kiáltott föl élesen az egykori szinésznő. – Nem, uram, ez Pálházinak sem
sikerült. Ő is el akart ásni bennünket a régi házba, míg ő maga élte
világát. Néha csak egyszer láttuk egy héten. Kártyázott Bécsben vagy
Budapesten. Otthon mogorva, ásitozó volt, napokig föl sem kelt az ágyból
és megkövetelte, hogy Georgina kedves legyen és a levest tányéron az
ágyához vigye. Ó, ön nem tudja, hogy mi történt! Egyszer még széket is
emelt leányomra! Igaz, hogy másnap hat gyönyörü kalapot hozatott
Bécsből. De én uram, ahogy engem most megnéz, Párisból kaptam a
kalapjaimat és ezerforintos ruháim voltak.
Szindbád búsan bólintott.
– Igaza volt, asszonyom.
– Nagyon természetesen, – felelt még mindig meglehetős csípős hangon az
egykori művésznő. – X. főherceg annyit térdepelt a lábaim előtt,
amennyit akartam. De azért Klarissz soha sem vonta meg tőlem a
barátságát. Egy nagyvilági nőnek nem muszáj okvetlenül rossznak is
lennie, mert a főherceg térdepel lábánál. Mert ön, drága barátunk, azt
hiszi, hogy turbékolás, sóhajtozás az egész élet! Ördögbe! A leányom
ragyogó, szép, fiatal! De még én se vagyok olyan öreg, amint ön hiszi,
tisztelt barátom. Még egyikünk sem arra való, hogy gombostűre tűzzenek
bennünket, mint a lepkéket.
– A hölgyeknek szabadságukban áll úgy élni, amint parancsolják! – felelt
szomorúan Szindbád és ezután önkéntelenül utána olvasott az öreg
asszonyságnak a budai korzón, vagy a Halászbástyán, hogy valóban
megtette-e az orvos által előírt kilencszáz lépést?
Nemsokára ezután Szindbád szóvá tette Georgina előtt anyjának
föllépését; terveit óhajtotta tudni a jövőre nézve.
Az asszony harmatos szemét Szindbádra emelte:
– Én teljesen megbízom önben, Szindbád. Lehet, hogy anyácskám
nyugtalankodik sorsom miatt, de én bizonyos vagyok abban, hogy maga nem
fog engem elhagyni.
– Hát akkor miért nem szeret! – fakadt ki Szindbád. – Mért nem szeret
úgy, amint nő a férfit szeretni szokta?
– Ráérünk, – felelt gyorsan Georgina. – Ne siettessünk semmit. Én néha
úgy érzem már magam, mintha igazán a menyasszonya, a felesége volnék.
Hisz senkit sem ismerek magán kívül, miért türelmetlenkedik? Itt vagyok,
a magáé vagyok. Esküszöm, hogy soha-soha nem hagyom el.
– Valamely lóverseny-toalettről beszélt az anyja?
– Szegény anyám, ő nagyon furcsa asszony. A fejébe vette, hogy azt a kis
vagyont, amit játékon elveszített, játékon nyeri vissza. Játszani akar a
turfon. Pedig ennek, ugy-e, nem sok értelme van? Azonkívül bármikor
belebotolhatunk Pálháziba, aki maga is szenvedélyes sportsman.
– Ez volna a legkisebb baj, – felelt Szindbád. – Ellenben itt volna az
ideje, hogy beiratkozzon a sziniakadémiára…
– Majd ősszel, – vágott közbe gyorsan Georgina. – Addig csak magának
akarok élni. Úgy sem szerettem még senkit, csak magát, Szindbád.
Mindjárt az első perctől, amikor megláttam, amikor az álarcos-bálon
megszólítottam… Soha férfi nem hatott reám annyira, mint maga. Miért
akar eltávolítani magától?
Az öreg asszonyság még csak a nyolcszázadik lépésnél tartott, de
Szindbád, bármiként szeretett volna, nem tudott addig felelni, amíg a
kilencszázadik lépés is elmúlott. Akkor eszébe jutott, hogy mit is
kellene mondani… De Georgina elvonta a kezét kezéből és az egykori
szinésznő fáradtan megérkezett.
– A szállodai szobalánytól azt hallottam, hogy a Makkalsóban nagyszerü
frankfurtit kapni. Ha senkinek sincs kifogása ellene, menjünk ma oda
vacsorázni. Az udvari színházban – midőn tagja voltam, – gyakran laktam
jól öltözőmben frankfurtival, holott előadás után pezsgős, osztrigás
vacsora várt rám az Imperiáleban.
Az öreg asszonyság komoly, hosszu lépésekkel megindult előre, mielőtt
pihent volna a kilencszáz lépés után.
– Anyám már megbarátkozott az egész szállodával, – mondta búskomolyan
Georgina. – Ő csak akkor tudott igazán nagyúri dáma lenni, midőn Mariett
nem engedte, hogy más legyen. Mariett bezzeg nem tűrte, hogy a
cselédekkel szóba álljon.
A Makkalsóbeli vacsora után az öreg asszonyság egyszer bizalmasan
félrevonta Szindbádot a fogadóban, mialatt Georgina az esti sétához
öltözködött.
– Kedves úr, én mindig tudtam önről, hogy okos ember. Nem lepi meg tehát
kérésem. Ön sokkal ismerősebb Budapesten, mint mi, kérem tehát egy kis
szivességre. Itt van ez az antik gyűrü. Boldogult Rummergarten báró
húzta az ujjamra egy nagy szerepem után. Azt hiszem az Idegen nőben
játszottam. Kérem helyezze el ezt a gyűrűt megfelelő helyen.
Szindbád az ajkába harapott.
– Mekkora összegre van szüksége? – kérdezte csendesen.
– Körülbelül ötven forintot tesz ki a tartozásunk a szállodában.
Mariett, nem tudom mi történt vele, nem volt most pontos.
– Rendben van, – felelt szégyenkezve Szindbád és tárcája után nyúlt.
Ám az egykori szinésznő roppant fölháborodott. Elvörösödött és rekedten
rikácsolta:
– Uram, én nem pénzt kértem, hanem a gyűrűm elzálogosítására kértem föl.
Ismeretlen nő vagyok a városban. Bármely úriembert fölszólíthatnék e
csekély szívességre.
Szindbád érezte, hogy igen sápadt és indulatok kergetőztek a szívében.
Átvette a gyűrűt.
– Vén banya, – gondolta magában. – Ismerlek.
Másnap visszaküldte a gyűrűt, valamint mellékelt ötven forintot az öreg
asszonyság címére.
Aznap nem látta Georginát. Az asszony azt üzente, hogy a feje fáj.
Harmadnap Georgina elküldte az ötven forintot. „Kérem, bocsásson meg az
anyámnak. Már nagyon öreg asszony.“ Ezt írta Georgina.
Ezután nemsokára Szindbádunkat lakásán, amely a Két oroszlánhoz címzett
pesti fogadóban volt általánosságban, egy délelőtt két marcona
huszárkapitány kereste föl.
– Spics… – mondta az egyik kapitány.
– Srics… – ismételte a másik.
– Örvendek, – felelt Szindbád.
– Pálházi barátunk nevében, – folytatta „Spics“.
– Ha lehetne még ma este, – tódította „Srics“ és óráját kivonta.
Szindbád végignézett a köpenyeges férfiakon, komoly, meglett férfiak
voltak, akik bizonyára igen tiszteletreméltó modorban szoktak viselkedni
a szalonokban vagy a társas összejöveteleknél. A nadrágjuk azonban kissé
gyűrött volt, amiből Szindbád kitalálhatta, hogy a katonai irodában
működnek a vésztjósló arcu férfiak.
– Tegnap óta keressük önt, – mondta némi élességgel „Srics“. – Húsz
helyen is voltunk a városban, ahol ön meg szokott fordulni.
– Még a Trieszt-szállodában is, – tódította „Spics“, akinek olyan hangja
volt, mint egy üres hordónak. – Tehát…
Szindbád elkeseredve nevetett.
– Remélem jól ráijesztettek a hölgyekre? – „Srics“, aki zömök és
vörösbajuszu férfiu volt, de ártatlan kék szeme arca zordonságával nem
állott összhangban, sarkantyúját megpengette.
– Mi nem szoktunk nőkkel az eféle dolgokról tárgyalni. Csupán megüzentük
önnek, hogy a saját érdekében jelentkezzék nálunk.
– Köszönöm figyelmüket, uraim, – felelt Szindbád a szavakat harapdálva.
– Az urak tán a térparancsnoksághoz vannak beosztva?
– Én csapatnál vagyok, – felelt a horihorgas Spics meglehetősen
hangsúlyozva a szavakat. – Ime névjegyem.
Srics hasonlóképpen elhelyezte névjegyét Szindbád asztalára, aztán
meghajoltak és nagy sarkantyúpengéssel távoztak.
– Pálházi tehát Pesten van, – gondolta Szindbád és a falnak fordult,
hogy még egy darabig aludjon, miután reggelig töltötte az idejét a
kártyaasztal mellett, ahol nagy balszerencsével küzdött.
Elaludt, de talán percek múlva fölébredt. Mintha álmában jutott volna
eszébe, hogy a helyzet nem olyan könnyü, hogy tovább lehessen aludni. Az
ördögbe! Két komoly, őszes kapitány nem indult el bolond fejjel a
világba. Nagyon lehetséges, hogy Pálházi életére pályázik. Vagy talán
azért küldött katonákat a párbajra való kihíváshoz, mert a
katonatiszteknek nem föltétlenül szükséges elmondania összes okait,
haragjának, bosszújának alapjait? Elmúlt, verekedő ifjúságából
emlékezett arra, hogy idősebb katonatisztek igen komolyan szokták
fölfogni a párbajt. Pálházi, mint egykori gárdatiszt, valószínűleg
magától a budapesti térparancsnoktól kérte a szekundánsokat.
Szindbád hamarosan felöltözködött és bár nem szerette magát gyáva
embernek tartani, bensőjében meglehetős izgatottságot érzett, amint a
két zordon kapitányra gondolt. Az ördögbe is, a kapitányok a
sarzsijukkal is játszanak. A párbaj komolynak igérkezik.
Néhány perc mulva már Budapest leghíresebb párbaj-szakértőjének a
szobájában ült.
A szakember a Belvárosban lakott és két kisleánykájával játszadozott,
akik olyan pirosak és üdék voltak, mint a rügyecskék, amelyek az
erkélyen a dézsába ültetett fácskán a tavaszi délben kidugdosták
fejüket.
– Pálházi két kapitánnyal kihivatott, – kezdte Szindbád meglehetős
izgatottan.