színpadon, fiatal koromban Nagy Imrével, Szigeti Józseffel is játszottam
együtt; a nagy Laborfalvi gyerekkoromban megnézte a szemem és azt
mondta, hogy igazi színész-szemem van. Hisz maga tudja, hogy csak azért
nem megyek a Nemzetihez, mert a magam ura szeretek lenni. De ha egyszer
itt tönkretesznek majd ezek a tehetségtelen gazemberek, ezek a botozni
való sehonnai színészek, hát viszem a sátorfámat, aztán elmegyek a
Nemzetihez. Játszani fogok kedvemre való szerepeket és a jó, finom
gázsit elsején fölveszem az állam pénzéből. Nincs jobb az állami
pénznél!
– Bizony nincs, – mondta Szindbád és bizonyos elmerengéssel nézett a női
öltöző felé, ahol félig öltözött nők voltak láthatók a kicsapodó ajtó
mögött a lámpafényben. Finom kis nadrágok és jó vállfűzők, amit föl sem
lehetett volna tételezni a helybeli színház többnyire rosszúl ruházkodó
hölgyeiről.
– Rómeót természetesen én fogom játszani, – mondta most nagy
önbizalommal az öreg Kisfalvi. – Tudom, hogy nem az én koromhoz illő e
szerep, de én még azoknak a híres régi színészeknek a gárdájához
tartozom, akik sohasem vénülnek meg a színpadnak. Mi tudjuk, hogy
festékkel, ügyességgel és tudással mit lehet elérni. Megjátszani egy
szerepet! Tudják ezt ma a színészetnél? Ugy-e nem? Együtt, Pálházinéval
biztosan nagy sikerünk lesz, mert az asszony elég jó lesz Júliának. Elég
fiatal hozzá, ami az én öreg Fátyolomról bizony már el nem mondható.
A direktor kiverte kis rövid pipáját és leereszkedett a ládáról, amelyen
elkeseredve üldögélt. A pipát a zsebébe dugta és megköszörülte a torkát.
– Hát tudja, ami azt a Mariettet, a másik Pálházinét illeti, arról mégis
csak azt hiszem, hogy a legostobább nő a föld kerekségén. Úgy tudom,
hogy önként mondott le Pálháziról, midőn észrevette, hogy az az úr
Georginába szerelmes. Békésen elváltak és Mariett állítólag sohasem sírt
emiatt. De hát, uramfia az én szegény öregemnek hányszor kellett volna
már elválnia tőlem, midőn észrevette, hogy másba vagyok szerelmes?
– Ugyan, édes direktor úr, maga a legjobb családapa a városban.
A direktor hamisan hunyorított ráncos szemével.
– Muszáj, Szindbád úr. A feleségem nem engedi, hogy más legyek. A városi
tanács, a színügyi bizottság, a polgármester, a térparancsnok és a
legutolsó zsöllyebérlő is ügyel arra, hogy a helybeli direktor
tündököljön a polgári erényektől. Engem nem is lát senki a korcsmában! –
De ha lehetne, minden este a korcsmában ülnék!
Szindbád nevetett:
– Érdemes is!
– A legjobb korcsmában lenni, – felelt mély meggyőződéssel az öreg
direktor. – Korcsma, kávéház, orfeum, varieté, – ez való egy nobilis
férfihoz. A színház már sokkal kevésbbé, habár Pesten szeretek színházba
menni. Mégis csak más publikum van, mint itt. Még a női öltözőkbe is
benézegetek Pesten. De itt? Ezeket nézzem? Isten-uccse, elmegy az
embernek a kedve a nőktől, amikor az én színésznőimet látja! Egyik
vénebb a másiknál… Majd megmutatnám én, Szindbád úr, ha szép színésznőim
volnának! Virágvasárnapra szerződtettem is néhányat. Csakhogy ebben a
városban rossz a víz, rossz a levegő. Mind megvénül, amint hozzám kerül.
Az öreg színházi igazgató komoly fejcsóválással lépett be a hátulsó
kapun, mert az előadás vége felé közeledett és mert alaposan meg akarta
tudakolni a fölhangzott taps okát.
Szindbád vidáman nézett sárga, gavalléros kabátja után, amilyent Pesten
már a jobb fiákkeresek sem hordanak és a borotvált, nagy arc most
profilban látszott a kulisszák lámpás fényében, amely arc hasonlított a
régi római pénzeken látható arcokhoz. Antik bánat rejtőzött a mély
szürke szemekben, vén komédiás fájdalma a régi tapsok után.
Szalánczi kisasszony lepke-fürgeséggel sietett el Szindbád mellett,
mintha nagyon sietős dolga volna. De aztán megállott és a prémgallért
összevonta mellén.
– Csak azt akartam mondani, Szindbád úr, hogy nem ismer még mindig…
Tudja miért nem lettem öngyilkos a múltkor? Megmondom önnek. A
boncolóasztaltól féltem és a bonctani szolgáktól. Egy tiszta nő még
halála után is megrendül attól a gondolattól, hogy a halottas-ház őrei
mezítelenül látják és a temetkezési vállalat tisztjei veszik karjaikba.
Ezt akartam mondani. Ezért nem választottam a halált! És most isten
önnel!
Mielőtt Szindbád felelhetett volna, már ismét kibontotta a gallér alatt
rejtegetett szárnyakat, hogy tova repüljön a régi városka zeg-zúgos
utcáin, megrendülve egy kiáltástól, vagy a kerítés mögött ugató
kutyától, hogy végre elérje kis lakását a város végén, hol magányos
vacsorája mellé bizonyára csupán bánatos gondolatokkal telepedik le.
Szindbád egy darabig utána nézett… „Kis boldogtalan!“ – gondolta magában
és maga sem tudta miért, nagyon megsajnálta Edit kisasszonyt, aki a
láthatatlan rablólovagok elől menekül tova a sötét utcákon.
Miután a színházban Juliából a próbákat megkezdte Georgina, Szindbád,
mint világban járatos ember, a helybeli kritikus urak „megdolgozásához“
hozzáfogott. Három ilyen veszedelmes férfiú létezett a városban, akik a
színházi szolga véleménye szerint igen alkalmatosak volnának
ágyútölteléknek és akik egyszer „kihúzhatják a lutrit“, ha a színházi
szolgával szembe kerülnek.
A három életveszélyes férfiú föltalálásában segítségére volt Szindbádnak
a már többször említett Stánczy Pista, aki városi írnok létére minden
korcsmát ismert közel és távol. Igaz, hogy Stánczy Pista csak napközben
írnokoskodott a városnál és az összejövetelekre alkalmatos helyeken mint
népdal-költő működött, de a rendőrök már ismerték és éjjel szalutáltak
neki a piacon.
Korán elhízott, bánatos tekintetü férfiú volt Stánczy, aki a
népszerűségét élvezte ugyan egyes korcsmákban, de voltak ellenpárti
korcsmák is, ahol Pistát mint garázdálkodó duhajt nem szívesen látták
megtelepedni. És Stánczy, amint egy kis bort ivott, nyomban az ellenség
hadiszállására kivánkozott, mintha most jött volna el az alkalom, hogy
kiválóságáról, pompás hangjáról, levente voltáról tanúságot tegyen és
egy csapásra bevegye az ellentábort. Minden jószándéka hajótörést
szenvedett azonban egy szirtfokon, az érzékenységén. Míg a Hófjágerben
Tercsi kisasszony sohasem mulasztotta el megdicsérni a Hiradóban
megjelent verseit, addig a Régi trombitásnál, Bekker, a nagyerejü csapos
(aki vándorcirkuszokban többször küzdött a pályadíjért), ingujját
gyűrögette fölfelé, midőn Pista a legbékésebb indulattal, csupán saját
szerzeményeit dalolva, a helyiségbe belépett. Arról sem tehetett szegény
Stánczy, hogy az ellenséges helyeken mindig belebotlott valakibe, aki
(valószínűleg fölbérelve) nem tisztelte őt eléggé és dalait sem
méltányolta. Pista régi szokásához híven a kalapot a tiszteletlen fejébe
verte és hadiállapotba helyezkedett. Ilyen csekélységek miatt sok baja
volt szegény Stánczynak másnap, sőt harmadnap is, midőn a polgármesteri
hajdu az irodába idézte és talán sohasem csóválta a fejét annyit az öreg
polgárnagy, mint ilyen esetekben. Stánczy jámborul megfogadta, hogy
többé sohasem megy el a Régi trombitásba. De jött szombat este, midőn a
dalárda gyűlését tartotta a Hófjágerben és Pista egyszerre eltünt a
barátságos helyről, hogy most végre kibéküljön a Régi trombitással.
– Ismerek én minden hírlapírót, csupa jóbarátaim, – mondta Stánczy
Pista, midőn Szindbád az ügyet előadta, – hisz munkatársa vagyok minden
helybeli közlönynek. Csupán Sichermannak nem írok. Az öreg negyven
fillért akar fizetni egy versért. Nem, inkább ne fizessen semmit! Vagy
fizessen egy kispörköltet, két pohár sört a Három hollónál. De negyven
fillérért nem ír verset Stánczy Pista.
Szindbád ezt tőle telhetőleg helyeselte, de mégis aggódott, hogy a
fösvény Sichermann tán kritikájában nem lesz barátságos.
– Nem számít az öreg. Csak hetenkint jelenik meg a lapja és különben is
cselédszerző-intézete van. A Híradó emberei a Két nyúlhoz járnak,
odamenjünk, – indítványozta Stánczy Pista és erre megindultak.
– Nagyra becsülöm a sajtó munkásait, – mondta útközben Szindbád, mintegy
gyakorlatból. – Világító fáklyák ebben a sötét országban.
– A Híradó csupán vasárnap közöl verset, de darabjáért egy pengőt fizet
Szomolenszky, – dörmögte Stánczy. – És a pengőt néha nehéz kihúzni. De ő
a legtekintélyesebb lap.
A Két nyúlban már víg társaság volt a „hírlapírói asztalnál“. Borotvált
és borotválatlan arcu fiatal és öregebb férfiak, az asztalfőn
Cseresznye, a színházi kómikus, aki miután ma nem játszott, már
meglehetősen vörös volt az italtól. A falnál vastag pápaszemek alatt a
bagolyfejü kövér Szomolenszky, aki a helybeli hírlapírókat röviden
„nihilisták“-nak nevezte, mert hajdan Pesten is működött a régi Fővárosi
Lapoknál és különböző álnevek alatt temérdek karcolatot írt.
Majd Bögrey úr, adóhivatalnok és vezércikkíró, távolabb a nihilisták
csoportjában egy ábrándos fejü, hosszúhaju fiatalember, aki
világfájdalmasan meredt söröspoharába.
– Ez Lenszky, azelőtt Kozsuba, – döfte meg Pistánk Szindbádot. – A
legfélelmesebb.
Az éljenzaj lecsillapodott, amely Stánczyt belépésekor fogadta, a
nihilisták csakhamar helyet szorítottak az újonnan érkezetteknek.
– Barátom rajong az irodalomért, – mondta Stánczy. – Nyúl úr, az óborból
hozzon néhány literrel.
A különböző nihilisták csakhamar élénk iddogáláshoz fogtak, egy darabig
Stánczy vitte a szót, mint aki az est sikere körül az érdemeket
szerezte, majd mások mondták el, amit legjobban tudtak, Lenszky a
színészetről, egy kis, vörösszeplős fiú a rendőrséget és a tűzoltóságot
szidta, a komoly Bögrey úr is előrehajolt és rászólott Szindbádra:
– Rövidesen kitekerik az ellenzék nyakát! – mondta nagy
szemhunyorgatással, mintha féltve őrzött titkát közölte volna.
A hangulat emelkedésével egy többszörösen összehajtogatott papirdarabkát
csúsztattak Szindbád kezébe. „T. Uram! Kérek 73 krajcárt kölcsön
holnapig. Híve Szomol…“
A bagolyfejü szerkesztő azonban a vérvörös képü kómikussal vitázott
régi, elmúlt szinészekről, a tréfát tehát valamelyik nihilista követte
el.
Szindbád, miután Lenszkyt és az összes jelenlevőket többszörösen
megdícsérte, megkérte az urakat, (különösen Lenszkyt), hogy a
kávéházban, az Aranygolyónál vendégei legyenek. A korcsmai számla
fizetésére már előzetesen pénzt csúsztatott Stánczy Pista kezébe,
azonban a derék költő teljesen megfeledkezett erről. Távozásnál Nyúl úr
barátságosan megszólította Szindbádot a borok irányába, mire Szindbád
gyorsan és restelkedve rendezte a rendezendőket.
Az „Aranygolyónál“ aztán sokáig együtt voltak az urak. Hogy ki mit
beszélt és milyen nézőpontból látta a körülötte forgó világot? Erre
kiváncsiak lehetnének azok, akik az Aranygolyónál éjfélután még nem
jártak, de hisz a többség már volt az Aranygolyóban! Csak éppen ennyit
jegyzünk föl, hogy a kávéházban az ajtónál kucséber ült, akinél Stánczy
Pista szerencsésen eljátszotta a korcsmaszámlára kapott pénzt (amelyről
azt hitte, mint később mondá, hogy Szomolenszky küldi neki régi
vers-honoráriumok fejében), a kasszában pedig egy igen hervadt és
meglehetősen kövér hölgy ült, aki Lenszkyt bizalmas mosollyal fogadta,
majd vele valamin összeveszett, de még távozás előtt kibékült…
– Holnap a Mályvába megyünk, – tervezte Stánczy Pista hazafelé menet, –
ott vannak csak az igazi mágnásgyerekek. A Hírcsarnok kadétjai tanyáznak
ott.
– Nem, – mondta Szindbád, – holnap kialusszuk a mai nap fáradalmait. Úgy
látom, éppen elegendő, hogy Lenszky urat lefegyvereztük.
– A Hírcsarnok egy vérengző fenevad, már sok vendég-színésznőnek
kiszedte a máját. Brómy úr valóságos tigris, – mondta Pista ijesztő
hangon.
Szindbád vállat vont. Szótlanul ballagott a rendőri szalutálásokat
számonkérő Pista mellett. Mindazonáltal magában nyugtalankodott, hogy a
tigris valami kellemetlenséget írhat lapjában Georgináról. A fogadó
kapujánál nem állhatta meg, hogy a kissé mámoros Stánczy vállára tegye a
kezét.
– Igen tisztelem a sajtót, de megmondhatod a barátaidnak azt is, hogy
igen jó pisztolylövő vagyok.
Mire a szobájába ért, már végképpen megbánta elhamarkodott szavait. Egy
pillanatig azon töprengett, hogy utánasiet Stánczynak, félremagyarázza
szavait, majd megnyugtatta magát, hogy a derék Pista reggelig úgyis
elfelejt mindent az éj eseményeiből.
Stánczy Pistának pedig az a furcsa természete volt, hogy mindent
elfelejtett a világon, csupán azt nem, amit bízvást elfeledhetett volna.
Szindbád néhány nap múlva már tapasztalta, hogy a városban itt is, ott
is furcsán néznek rá az emberek. A boltokból utánasietnek és a városbeli
nők, akik annyiszor látták, hosszasan rajta felejtik a tekintetüket,
mintha egyszerre valami rendkívülit vettek volna rajta észre. És egy
délután Georginát ismét kipirult szemmel találta, mintha nem régen sírt
volna.
– Ugy-e, mondtam, hogy udvaroljon egy kissé Mariettnek? Mért nem teszi?
Szindbád csendesen mosolygott.
– Asszonyom, ön legjobban tudja, hogy miért?
Georgina hosszan, melegen nézett Szindbádra.
– Furcsa ember maga, – mondta csendesen, – hiszen azért érezhetne tovább
is úgy, amint jónak gondolja. De az az asszony már csaknem megöl maga
miatt. Az imént is szemrehányásokkal illetett, hogy a maga kedvéért
lépek a színpadra és a városban az a hír van elterjedve, hogy maga a
vőlegényem, vagy micsoda…
– Én azt nem mondtam senkinek, – felelte kissé kedvetlenül Szindbád.
(Valóban, házasságra eddig nem igen szokott gondolni, midőn szép nők
körül forgolódott.)
– No lássa, – kiáltott földerülve Georgina, – hisz én úgy sem megyek
férjhez soha. Elég volt abból egyszer. Maga a barátom, a jóbarátom…
Kezét előrenyújtotta és a homlokát, fehér, fellegtelen, leányos homlokát
Szindbádnak kinálta.
Szindbádot jódarabig vígasztalgatta a csóknak az ize, illata, de azért
mégis csak megrázta volna Stánczy Pistát, ha megtalálja.
Stánczy Pista a következő éjszakán szinte magánkívül riasztotta föl
Szindbádot a Francia kastélyban.
Szindbád mélyen aludt és haragosan ébredt.
A fogadói szoba ajtajában állongó vén kapusra ráförmedt:
– Hogy merészelte beereszteni hozzám ezt az embert? – kiáltotta.
– Kérem, az úr azt mondta, a rendőrségtől van! – felelt a portás.
– Bocsáss meg, – lihegett Stánczy Pista, – mindenáron beszélni akartam
veled. A legnagyobb, legszenzációsabb eset történt, ami a világon
előfordulhat. Az embernek megáll az esze!… Kérlek, küldd el a portást.
A portás behúzta az ajtót, Szindbád szemügyre vette Stánczyt: teljesen
józan volt és amint lecsillapodott, meglehetős érthető formában, mint
amennyire ez már Pistától tellett, a következőket adta elő. Stánczy úr
az esti órákban, éppen a Hírcsarnok kadétjaihoz volt menendő a Mályvába,
hogy, bár erre fölhatalmazása nem volt, „megdolgozza a fiúkat“, mert
hiszen a szívességekre nem mindig szokás direkte megkérni az embert,
lehet indirekte is, – azon ház előtt vezetett el útja, ahol doktor
Corvinusz lakott, aki tőzsdei differenciák miatt megszökött a városból.
Ő, Stánczy azt is tudja, hogy egy Szindbádhoz nagyon közel álló nemes,
drága úrhölgyet érzékenyen megkárosított az emberkerülő hírében álló vén
doktor, habár följelentést ellene nem tett az a bizonyos nagyon tisztelt
úrnő, akit a város legszebb, fenkölt lelkü angyalának nevez mindenki.
A doktor házában világosság volt.
Benne (Pistában) fölébredt a kötelességét ismerő hivatalos ember –
„mégis csak az vagyok“ – és belesett az ablakokon. Legnagyobb
megdöbbenésére doktor Corvinuszt pillantotta meg saját szobájában, saját
íróasztalánál, még a bársonysapka is a fején volt. „Ennek fele sem
tréfa!“ gondolta Stánczy. Nyomban a rendőrségre sietett, – „ahol engem,
mint hivatalos embert jól ismernek“ – és némi kis hazugságok révén két
rendőrt sikerült kieszközölni. Pista tudniillik azt gondolta, hogy
legjobb lesz megkötözni a doktort másnapig, hogy addig el ne
illanhasson, midőn is Szindbád majd rábeszéli azon nagyrabecsült
tündért, aki nemsokára magyarhon csillaga leend a színművészetben, hogy
doktor Corvinusz ellen sikkasztás, rablás vagy bárminemü címen a
följelentést megtegye.
Főként Szindbád iránt érzett baráti vonzalma számlájára kell írni ezt az
egész dolgot, mert hiszen senkinek másnak a kedvéért nem mulasztotta
volna el a Mályva szokásos társas összejövetelét, midőn is Brómy úr
legújabb verseit átveszi, megbírálja és a közlendők közé helyezi.
„Semmiféle doktorért!“ – ismételte Pistánk.
A rendőrökkel tehát a házba behatolt, a pincétől a padlásig mindent
fölkutatott, de a doktornak süket gazdasszonyán kívül senkit nem
találtak.
– Te szerencsétlen bolond! – kiáltott föl Szindbád.
– Azonban! – szólalt meg talpraugorva Stánczy Pista, – hagyjuk a
véleményt a vers végére. Lehet, hogy az eleje gyönge, hisz a költő is az
utolsó, hatékony sorokra tartogatja gyakran olympi erejét. A doktor
fiókjában ezt a sürgönyt találtam, amelyet volt szerencsém észrevétlenül
zsebembe csúsztatni.
Szindbád kezébe nyomta a táviratot, bár az nagyon habozott, hogy Pistát
sürgönyével együtt kilódítsa a szobájából.
– Csak olvasd el, – biztatta Stánczy. – Ha valaki bűnös ebben a
dologban, az én vagyok.
A sürgönyt Alexandriában adták föl. Tartalma ez volt:
„Köszönöm értesítéseit. Ügyvédemnél intézkedtem.
_P. F._“
Szindbád elgondolkozva nézett maga elé.
– Neked tudnod kell, hogy ki az P. F. Én csak egy népdalköltő vagyok, de
még én is kitalálom. A doktor egy kém, egy spion, akit a forradalomban
nyomban fölhúztak volna a legelső fára. Az asszonyokat elárulja a
tengeri úton lévő Pálházi Ferencnek.
– Ostoba fajankó vagy! – dörmögte Szindbád. – Nekem semmi közöm az egész
dologhoz. És most menj, hagyj magamra.
Hogy Pista milyen csalódott, keserü szívvel hagyta el a Francia
kastélyt, arról csak az analizishez értő írók tudnának írni.
Szindbád sokáig nem tudott elaludni. A sürgönyön gondolkozott. Úgy lesz
a dolog, hogy Corvinusz doktor megírta Pálházinak, hogy a hölgyek a régi
házban tönkrejutottak, segítsen tehát rajtuk. Ezért, végeredményében még
köszönetet érdemelne a furcsa csodadoktor, ha ugyan Szindbád föl tudna
melegedni irányában. De másnap nem gondolt többé doktor Corvinuszra sem
Szindbád, mert az utcán, a hirdető-oszlopokon, a színház első és hátulsó
kapuján megjelentek a zöld színlapok. Rómeó és Julia Shakespearetől.
Rómeó: Kisfalvi, Julia: xxx. A helybeli harsonákat pedig számtalanszor
elolvasta Szindbád a cukrászboltban, a függöny mögé rejtőzve, ahol a
hírlapírók olyan körülményesen leírták a kiváló és szenzációs föllépést,
mintha az valóban országos esemény lenne. xxx. asszonyról, szépségéről,
finomságáról, tehetségéről áradozva emlékeztek meg a „nihilisták“.
Csupán a szigoru Lenszkynek volt ez a megjegyzése: „Elismerjük, hogy a
direktornak olcsóbb és jövedelmezőbb föladat egy köztiszteletben álló, a
bonton köréből való grand dame-ot színpadán fölléptetni, de némelyek
mégis kíváncsiak volnának egyszer-másszor az ország elismert művésznőit,
pld. Jászait, Márkust, Pilisvári Magdát (a komáromi társulatnál) a
Kastélyban élvezni. Bis dat, qui cito dat. L–szky.“
És este Szindbád hosszú idő után ismét frakkba öltözött, mint egy ifjú
herceg, ruháját megillatosította és nem haragudott a borbélyra, midőn az
a forró vassal bajuszát könnyedén megérintette.
Igen szép volt minden. A nézőtér az utolsó helyig elfoglalva, mindenfelé
kiváncsi vagy kárörvendő arcok, Stánczy Pista a karzat kellős közepén
verejtékező homlokkal és állandóan tapsra emelt tenyérrel, míg körülötte
a Hófjágerből és a többi baráti szállásokról fölszedett ismerősök várták
a jeladást. Csupán Mariett ismerős halovány arcát kereste hiába Szindbád
látcsövén. És Kisfalvi úgy szavalt, hogy az embernek a könnyek hullottak
szeméből, mintha valamely régi bűvös-bájos históriát olvasnánk. Szindbád
Anyeginre gondolt, Zareczkyre, a moszkvai balletre. Majd Pickwick úr
póstakocsiján utazott, még Kisfalvi úr a dobogón vékony lábszáraival,
hosszúorru cipőjében, barettos fövegében olyanforma volt, mint egy régi
angol illusztráció.
És Júlia? Fehér szűzi ruhájában gyönyörü arcával, búskomoly szemével és
mélyen zengő hangjával elérte a kellő sikert? Szindbádtól kérdjük ezt,
akinek a szíve néha szinte hallhatóan, máskor csaknem kialvó félben
vert? Nem, Szindbád helyéről sem mozdult el az előadás alatt és halovány
arcán az indulatokat fékezni erős munkája lehetett. A szemét néha
lehúnyta, a színlapot sokszor olvasta, mert azt hitte, hogy alattomos,
gúnyos tekintetek lesik, egy páholyban csaknem világosan hallotta a
nevét és Stánczy Pista dörgő brávója mindaddig hangzott a karzatról,
amíg Szindbád elismerésképpen hátrafordult a kitünő férfiú felé. Bűvös
este volt az, a levegő tele villamossággal, mély sírjában Shakespeare
sohasem hallott tán hasonló tapsokat.
Szindbádnak engedelme volt arra nézve, hogy előadás után az ódon házban
vacsoránál megjelenjen.
A függöny végre legördült és Stánczy Pista még néhány rohamot indított a
Hófjágerrel és környékével a függöny ellen, aztán a páholyajtókat
csapkodták.
Az előcsarnokban a vörösszeplős „nihilista“ Szindbád mellé lépett és a
fülébe súgta:
– Már elment a sürgöny a pesti ujságoknak!
Szindbád csaknem megölelte a fiút, pedig különösebben nem szerette.
Az asztalon virágbokréták állottak és talán utoljára előkerült a
lefoglalt régi ezüst.
Mariett szótlanul, komolyan végezte a háziasszonyi teendőket, Georgina
hallgatott, mélyen lélekzett és ajka fölött gyöngéd verejtékcsöppek
jelentek meg. Hálás, bizakodó, boldog és hosszadalmas pillantást vetett
néha Szindbádra, amint a jó háziorvosra néznek az anyák egy nagy
kimerültséget okozott esemény szerencsés elmulása után. Az öreg asszony
olykor minden ok nélkül élesen fölkacagott, görcsösen, szinte sírva.
– Istenem… Metternich Klarissz! – mondta.
A vacsora végén a nagybajuszu őrmester egy névjegyet hozott be a tálcán.
Mariett vette át a névjegyet és úgy elhalaványodott, hogy Szindbád
ijedten emelkedett föl.
Georgina a névjegy után kapott. A keze megremegett, de aztán dacos,
szinte kihívó hangon fölolvasta.
– Dr. Pankotai Pál ügyvéd Budapestről. Ereszd be, – intett a régi
cselédnek. – A Pálházi ügyvédje. Vajjon mit akar?
Egy atléta termetü, borotvált arcu fiatalember lépett be az ebédlőbe.
Elkényeztetett, bátor modoru férfiú volt, aki olyan hidegen hajtotta meg
magát a hölgyek előtt, mintha egy ércszobor meghajlik. (Későbben
megtudta Szindbád, hogy Pankotai igen büszke volt arra, hogy a
fővárosban egy szobor mellékfigurájaként szerepel.)
– Talán négyszemközt parancsolna? – mondta hűvösen Georgina felé.
Az asszony idegesen megrázta a fejét.
– Családi körben vagyok, Szindbád úr a házunk barátja.
Pankotai kezet fogott Szindbáddal, erősen, szinte brutálisan
megszorította a kezét, mialatt keményen Szindbád szemébe nézett.
Szindbádnak (néha ez igen nagy dolog a férfiúnál) meglehetős izomzatu
ember volt és mielőtt Pankotai visszavonhatta volna kezét, bizonyos
japánoktól tanult fogást alkalmazott az ügyvéd kezén.
A Pankotai szemén megrázkódott a monokli, aztán tetőtől-talpig
végignézett Szindbádon.
– Már ez a késői óra is, amelyben alkalmatlankodom, – kezdte némileg
rekedtes hangon.
– Ó kérem, mi tudjuk, hogy a mi házunkba önnek törvényadta joga van
bármikor belépni, – szólt közbe Mariett olyan megvetéssel, mintha egy
zsandárral beszélne.
– Tessék helyet foglalni, – mosolygott az öreg asszonyság. – A
karosszékbe talán.
– Pardon, úrnőim, rosszul értelmezik a törvény idevágó rendelkezéseit, –
kezdte az ügyvéd, mialatt a monoklit rendes helyére igazította. – De
hiszen nem is ez a fontos e percben. Vonatomat, amellyel a fővárosból
kellő időben elindultam, baleset érte útközben, amiről akár a lapokból
is meggyőződhetnek. Valami vízáradás, vagy más eféle. A pályán soká
dolgoztak és így nem érkezhettem meg azon időpontra, hogy Georgina
asszonynak ma esti szereplését megakadályozhattam volna. Sajnos, a dolog
már megtörtént.
– Mi éppenséggel nem sajnáljuk, – szólt közbe élesen Mariett.