fülehallatára mondott el egy kalabriászesetet, amely Nyitrán történt és
a cigányok olyan csendesen húzódtak meg sarkukban, mintha nem is ők
lettek volna azok, akik valaha muzsikáltak.
– Pszt, Berci! – hangzott innen is, onnan is, pedig máskor meglehetősen
foghegyről beszélnek az idevaló urak a fogadóssal. – De a mindenttudó
Berci sem tudott fölvilágosítást adni, csupán annyit hozott föl
védelmére, hogy hiszen ott függ a Pálházi úr bundája, kalapja.
A színészek az üres palack mellől elkomorodva meresztették a szemüket
Szalánczi kisasszonyra, aki végképpen megszégyenülve már csaknem arra
gondolt, hogy a pezsgőzést folytatja a saját számlájára.
Végre a térparancsnok kirúgta maga alól a széket, hogy az fölborult és
ez mintegy jeladás volt arra nézve, hogy a kellemetlenül végződött
mulatságból hazafelé kászolódjanak az emberek. Csak az öreg grófnő állt
meg öltözködés közben, hogy egy-egy gyilkos, megvető pillantást vessen
Szalánczi kisasszonyra, mintha ő volna az okozója az egész zavarnak. A
Pálházi anyja mégis csak csillagkeresztes dáma volt és ő maga is
szolgált az udvarnál. És az a senki lánya? Az a csúf, vén
komédiás-leány? Bizony megérdemelné, hogy kisöprűzzék a városból.
Szindbád egyik szivart a másik után szívta, a terem csendesen kiürült, a
cigányok visszaszöktek a kávéházba, csupán a szundikáló nagybőgős maradt
ott őrnek, mikor Brankovicsné keményen csengetett a vizespalack oldalán.
– Kellner, fizetek! – kiáltotta, hogy mások is meghallják és
méltatlankodva csóválta a fejét, amikor Berci szabadkozva hajtogatta
előtte kopasz fejét.
Szalánczi kisasszony elmenőben síró, vörös szemét szinte kétségbeesetten
fordította Szindbád felé. Szindbád már némi hajlandóságot is érzett
lovagias szívében és csaknem hazakísérte a hölgyeket, amikor az utolsó
percben a súgó ajánlkozott.
Így tehát Szindbád végigszívhatta szivarját, későbben pedig megtehette
szokásos kémszemléjét az ódon ház körül, amelynek kapuja fölött három
sas volt kőbe vésve.
A függönyök mögül lágy, szinte álombeli világosság szűrődött kifelé és
csendes volt minden, mintha mindenki meghalt volna a házban. A szél
élesen süvöltözött és a folyó olyan fekete volt, hogy Szindbádnak
önkéntelenül szegény, elhagyott árva-gyermekek jutottak eszébe, akik
csöndesen sírnak apjuk után a sötét szobában. A titokzatos folyón
valahol egy vízbefulladt kisfiú holtteste úszik és valahol messze,
messze, kétségbeesetten sír egy szegény anya… Valóságos megváltás volt
Szindbádra, midőn lépéseket hallott kopogni a kövezeten, amely lépések
most visszhangoztak, mintha egyszerre titkos alagútak támadtak volna a
város alatt.
Bozontos bunda-gallérból a doktor Corvinusz bársony-sapkája meredt elő.
Szindbád élénken a csodadoktor vállára csapott.
– Hopp, doktor úr, jó, hogy találkozunk. Hogy van a kis fiú?
A vén doktor olyan mérgesen kapta föl a fejét, mint egy kígyó.
– Mi az? Útonálló az úr? Már régen szerettem volna öntől megkérdezni,
hogy mért leselkedik folyton nyomomban? Mi köze hozzám, mi köze a
beteghez? Hejh?
A csodadoktor azután szó nélkül tovább rohant. Szindbád hazafelé menet
mindenféle regényes históriákra gondolt. Összeaszott vén vadalmákra,
akik a Pálházi-hölgyekbe szerelmesek.
NYOLCADIK FEJEZET, _amelyben Shakespeare kimondja az utolsó szót._
Nagyon nehéz meghatározni, hogy mennyi idő múlik el a regényben egyik
fejezettől a másikig. Olvastam már olyan regényt is, ahol a nagyanyák
még a várkertben bujósdit játszanak egy helyen, míg a másik oldalon már
a templomba falazzák be koporsójukat. Scott Walter tudná csak
megmondani, hogy mi történt közben. De ne ijedjünk meg, Szindbád még
mindig a régi rajongó szerelmes, midőn egy napon aranyporzóval
behintett, zöldpecsétes levelet hozott számára az őrmester a Francia
kastélyba. A levélpapir sarkában finom, alig látható aranyos nyomással
egy név: Georgina. És a betűk, amelyek egymásután tipegő kis kacsákhoz
voltak hasonlatosak, Szindbád urat fölszólítják azon régi házban való
megjelenésre.
Georgina a régi szépség, csak búskomoly szemében látszik valamely
elmúlott, könnyű sírásnak a nyoma, mint erdőszélen a tovairamodott nyári
zápor hagyja jóillatú lábnyomát. A szája azonban vidoran mosolyog, amint
Szindbáddal szemben helyet foglal és könnyedén így kezdi:
– Egy régi francia könyvben olvastam egyszer, hogy a reménytelen
szerelmestől fogadnak el a nők legtöbb szolgálatot.
– Én is olvastam. Miben lehetek szerencsés szolgálatára lenni,
mindenekfölött való úrnőm?
Georgina egy másodpercig elhallgatott. Szindbád fürkészve nézte, vajjon
előre betanúlta volna szerepét? Nem, a kis úrhölgy sokkal közvetlenebb
teremtés volt, vagy talán Szindbádnak gyengült meg a látása?
– Hát én színésznő leszek, Szindbád.
Szindbád szerette, ha a nők bolondokat fecsegnek, sőt leginkább akkor
szerette a nőket, ha nem voltak okosak.
– Helyesen teszi. Már magam is gondoltam rá.
Georgina kerekre nyitotta a szemét, mintha megijedt volna Szindbád
szavaitól. Szívalakú arcocskáján fájdalom, öröm, meglepetés jelentkezett
és egy kis hajfürt a kerek fülecske mellett olyanformán helyezkedett el,
mint egy fűben figyelő gyikocska.
– Ön már tudja? Gondolt rá?… Nem értem.
– Pedig igen egyszerű dolog. Volt egy barátom, akit a tót grófnak
hívtak… Pardon, ne vegye kérkedésnek, de gróf volt és barátom volt. A
tót gróf felesége egy napon azt vette észre, hogy az ura igen sokat
forgolódik a falusi tót asszonykák körül, akik többnyire bocskort
viselnek lábukon. Szép, fehér, pirosszijjas bocskort. A grófné okos
asszony létére a párisi cipőt nyomban fölcserélte bocskorral, ebben járt
otthon állandóan és boldogan élt az urával. Pálházi a színésznők után
kezd futkosni, tehát…
Georgina mindent kifecsegő arcán egy kedvetlen kis rajzocska
jelentkezett.
– Akkor Mariett megelőzött volna szándékomban, mert hisz én… Én már nem
igen fogok bocskorban járhatni valakinek a kedvéért. Más oka van
elhatározásomnak. A kenyérkereset.
– Tisztelem azokat a nőket, akik kenyeret keresnek.
– Mert hisz én tulajdonképpen nem tudok semmit, Szindbád. Abban az
időben, amikor én még leány voltam, nem volt szokásban tanítónői
oklevelet szerezni, a doktor-kisasszonyok sem jártak az egyetemre. Maga
körülbelül tudja, hogy miféle képzettsége van egy magamfajta nőnek.
Tudunk egy kicsit zongorázni, festegetni virágokat és erdőket,
megértjük, ha franciául szólnak hozzánk. Szilvu plé, – merszi. Higyje
el, hogy éppen elég ennyit tudni franciául.
Szindbád csendesen mosolygott a vidáman előadott szavakon. Valóban
gyermek volt ez a kis, kedves, jó, ártatlan gyermek. Az ódon házban soha
sem látta az életet.
– Tehát, csak ezért lesz színésznő?
– Lám, a fődolgot szinte elfelejtettem… Szindbád úr, mi tönkrementünk.
Vidor, szinte titokzatosan jókedvű mosollyal nézett Szindbád szemébe,
hogy Szindbád maga is derülten fölkiáltott.
– No, ez nagyszerü. Hát hogy történt?
A finom nőcske gyöngéden előrehajolt, mintha nagyon meg kellene
magyarázni a dolgot, hogy Szindbád kemény feje megnyiljon.
– A tőzsdén játszottunk és doktor Corvinusz közvetítette az üzleteket.
Erre már talpra állott Szindbád, de még mindig mosoly volt az arcán.
– A csodadoktor?
Georgina halkan fölkacagott.
– Ne bántsa. A kis fiamat mégis csak meggyógyította. Gyurka most olyan
egészséges, mint a makk. Annyit eszik, mint egy arató. Reggeltől estig a
tornaszereivel foglalkozik, holott azelőtt csak a képeskönyvet szerette.
A doktor csodát mívelt a fiúval.
– De a tőzsde? – szólt közbe Szindbád kissé érdesen.
Georgina vállat vont.
– Pechünk volt, vesztettünk.
– Mennyit?
– Mindent. Rövidesen a ház sem lesz a miénk. Váltók vannak. Mind a
hárman aláírtuk, amint a készpénz elment, szegény mama, azóta azt hiszi,
hogy a foga fáj, pedig…
– Nincs is foga! – szólt közbe Szindbád. – Tehát a mamán kezdte a
doktor?
– Igen, már régóta játszottak, amikor rájöttünk. A mama álmában
kibeszélte a dolgot. „Alpinen! Alpinen!“ – kiáltozta mindig. Azok valami
papirosok.
– És Mariett, aki állítólag a legokosabb nő a világon?
– Mariett nem okos. Csak nagyon jó, nagyon nemes és a legdrágább szív,
de a pénzhez annyit ért, mint a mama.
– A gazember! – szólta el magát Szindbád. – Nekem sohasem tetszett az az
ember.
– Ne bántsa szegényt. Bánatában elbujdosott a városból. Hál’ istennek
Gyurka most egészséges.
Szindbád, bár eleinte a maga fölindultsága foglalta el, későbben mégis
csak észrevette a Georgina jókedvü nyugalmát és ebben megnyugodott ő is.
Tudják ezek a nők, hogy nem érheti őket semmi baleset.
– Persze, Pálházi úr nem tudja még a dolgot? – kérdezte csendes
célozgatással.
– Remélhetőleg nem is fogja megtudni, mert azt csendesen elhatároztuk,
hogy eltitkoljuk előtte.
– Az ilyesmit nehéz titokban tartani.
Georgina ekkor valami furcsa pillantást vetett Szindbádra, amely
tekintetből Szindbád csalódást, néma kicsinylést és nemes gőgöt olvasott
ki. Mintha csak azt mondta volna ez a tekintet, hogy meddő fáradságot
végez Szindbád, midőn egy másik férfiú nyakába akarja keríteni a
bajokat, hisz tulajdonképpen itt magára, Szindbádra sincs valami nagy
szükség. Ebből a furcsa pillantásból értette meg végtére Szindbád, hogy
Georgina nem a gyermeteg, butácska nő, amilyennek néha látszik.
Az asszony az ablakra nézett, ahol a téli délután utolsó napsugarai
játszottak a mályvaszínű függönyökkel és a függönyöknek mondta:
– Mi olyan nők vagyunk, akik, amit megfogadunk, azt megtartjuk… Pálházi
különben már valahol a tengeren mulattatja a yorki herceg ő fenségét,
aki mint szenvedélyes ecarté-játékos, néhány pártira meginvitálta
Indiába való utazásához.
Szindbád makacsul összeráncolta a homlokát. Bántotta az asszony hűvöskés
gőgje.
– Indiából is vissza lehet térni, – felelt konokul.
– Ismétlem, – mondá jéghidegen Georgina, – mi nem szándékozunk bajunkkal
sem Pálházit, sem mást terhelni. Midőn a fia volt beteg: kivételt
tettünk vele. A fiút szereti; információink szerint egyedül a fiút
szereti. Nem tudom, helyes volt-e Mariett részéről, hogy a lázas fiúcska
ágyához meghívta az apát? Végeredményében helyes volt, mert nyugodtan
utazott el a yorki herceg ő fenségével, miután meggyőződött arról, hogy
Gyurka nálunk a legjobb helyen van.
– És a gyermekről hogyan szándékoznak gondoskodni?
– Ezt ismét Mariett vállalta magára. Amit Mariett magára vállal, azt
teljesíteni szokta. Ő talán nálamnál is jobban szereti Gyurkát. Mama
velem marad. Engedje meg, hogy rövid idő alatt annyi bajt okoztunk
önnek, Szindbád úr, midőn ön csak éppen átutazóban volt a városon.
Gondjai voltak miattunk, talán idejét is megraboltuk… Miért? Ön már sok
asszonyi szeszélyt látott és bölcs férfiú módjára megbocsátott.
Reméljük, hogy nekünk is megbocsát.
– Elkényeztetett, nagyon kényes úridámák voltunk, akik gőgösségükben azt
hitték, hogy nekünk kötelesség a férfiak részéről szolgálni, hódolni. Az
élet most megtréfált. A magunk építette várkastély összeomlott, mint a
legtöbb légvár összeomlik. Közönséges, mindennapi nők lettünk, akikkel
sűrűn találkozni az életben. Az érdekességhez bizonyos tekintetben mégis
csak szükség van a jó cipőre, bármit állítanak a költők.
Szindbád komolyan hallgatta végig a drága nőt, hisz bármennyire titkolta
is Georgina, hangjából némi bánatos érzelmesség zengett, mintha máris
csalódott volna Szindbádban, holott még csak a kezét engedte
megcsókolni.
Némely férfit mindennél inkább érdekel a nők nemes, eltitkolt fájdalma,
búskomoly bánkódása, amellyel az élet eseményei meglepik őket. A
könnyeket, viharzó sírásokat némelyik férfiú kevésbbé szereti, mint a
téli alkonyatot, midőn a tűz olyan csendesen szundít el a fehér kályha
mélyében, mint egy éjszakai pihenőre térő madár fáradt szállongása, –
vagy mint az őszi köd, amely az erdőszél felé lopózkodik. Szindbád
mindig szeretett estefelé utazni és az utazókocsi ablakából elborongva
nézte a hegytetőn a várat, amint ablakai kivilágosodtak… Megfogta az
asszony kezét.
– Ennél a kéznél ma sem drágább nékem semmi, mint tegnap vagy
tegnapelőtt. Én nem változtam, sőt bizonyos melegség szállja meg a
szívemet, hogy mint az élettel küzdő férfiú közelebb látom magamat az
ábrándok és álmok asszonyához. Az élet a legjobb vegyész. A
legkülönbözőbb elemeket is egymásba olvasztja. Talán még bennünket is
közel hoz egymáshoz, hisz az álomvilágból ime ön előlépett, nem elzárt
kastélyban fog többé élni, hanem az élet kellős közepében. Tehát
színésznő akar lenni?
Az asszony nem vonta vissza kezét, de nem is viszonozta Szindbád gyöngéd
szorítását.
– Színésznő leszek, de úri dáma maradok.
– A maga egyénisége nem is lehet másforma. Tudja, hogy iskolát kell
végeznie?
– Végeztem. Kisfalvi direktor úr volt a tanárom. Csupán próbaidőre van
szükségem.
– És az a huncut ezt nekem sohasem mondta! Pedig mennyit beszélgettem
vele magáról!
– Kisfalvi komoly férfiú. Azok a férfiak, akik Shakespearet szeretik,
megbízható emberek. Nála szeretnék föllépni… Néhány teli házat
biztosítana e szenzáció.
– És nem fél, hogy Pálházi a szuezi csatornánál visszafordul? Ott
utoléri a posta, vagy távíró.
– Pálházi akkor éppen nem fordul vissza. Szerződésünk van arra, hogy én
nem leszek színésznő. Ezért kaptam tekintélyes tartásdíjamat.
– Tehát már régen is színésznő akart lenni?
– Mindig. Fiatal leány koromtól kezdve, midőn a hercegi palotában
először játszottam egy műkedvelői előadáson. Moliért játszottuk.
– Nekem Kisfalvi ezt sohasem mondta, – csodálkozott Szindbád. – Hisz
akkor könnyebben megértettem volna önt. Művészvér van az ereiben.
– Az anyám is színésznő volt fiatal korában, de egy darabig nem
dicsekedtünk ezzel. Habár az udvari színházban játszott és Metternich
hercegnő volt a pártfogója.
Szindbád összecsapta a kezét.
– Nagyszerű. Hisz maguk egész kedvemre való emberek kezdenek lenni!
Irtózom a mágnásoktól. Félek a gőgjüktől, világnézeteiktől, nevetséges
önérzetüktől.
– Bennünket mágnásoknak nézett? Ebből láthatja, hogy jól komédiázunk.
Köztünk csupán Mariett a komoly nő. Ő csakugyan hiszi azt, amit mond.
Csak arisztokratikusan tud gondolkozni, cselekedni. Gyűlöli a
mindennapiságot. Most majd előveszi tanítónői diplomáját és valahol
állást keres. Olyan álruhás hercegasszony még nem ült a katedrán,
amilyen Mariett lesz. Bizonyos, hogy versaillesi mintára nyírja meg az
iskola udvarán álló akácfát és az iskolaszolgát rábeszéli, hogy
borotválja le bajuszát és húzzon térdnadrágot. De éppen jön.
Mariett szokása szerint szürke szemével fürkészve nézett végig
Szindbádon, mintha állandóan gyanakodott volna, hogy a könnyen szürkülő,
de fiatalos arcú férfiú rosszban töri a fejét. Majd kérdő pillantást
vetett Georginára.
– Igen, arról beszélgettünk, – felelte Georgina és kicsinyt lehúnyta a
szemét.
Mariett most Szindbádhoz fordult és némán ránézett. Mintha csak azt
kérdezte volna, hogy: mit szól ehhez az őrültséghez?
Szindbádot megzavarta a szürke szem. Mintha bűnös lett volna, úgy
felelt:
– Azt hiszem jó színpadi alakja van… Hisz játszani nem láttam.
Mariett vállat vont és szótlanul indult a függönyök felé, amelyek a
szomszéd szobát elválasztották.
Georgina hirtelen talpra ugrott.
– Maradj, Mariett. Te mindig azt mondod, hogy nem tudok semmit.
Hallgassa meg Szindbád úr is.
Három-négy lépést tett a szobában, aztán színpadi állásba helyezkedett.
– Hallgassa Juliát, kit játszani fogok:
Már menni készülsz? Még nem is virrad!
Nem a pacsirta volt, ha’ fülemile,
Félénk füled mitől megrezzene.
Hidd el, szerelmem, csak a fülemile.
Szindbád nevetve ütötte össze a tenyerét.
– Brilliáns. Én láttam Duset, Sarah-t, Márkust. Becsületemre, egyik se
tudta jobban.
– Igen, itt a Miasszonyunk-utcában, a szalonunkban, – szólt közbe
hidegen Mariett. – A színpad ide messzire van.
És hosszú lágy léptekkel kiment a szobából.
Georgina kipirult arccal ült vissza helyére. Harmatos szép szemét
Szindbádra függesztette és szinte könyörgő volt a hangja, amint
kérdezte:
– Mondja meg őszintén: tudok?
– Amennyire meg tudom itélni: igen, – felelt komolyan Szindbád.
– Kisfalvi is mindig azt mondta, hogy nagy színpadi talentum rejtőzik
bennem. Nos, ha talentum, itt van az ideje, hogy aprópénzre fölváltsuk.
Eddig az előkelő, megközelíthetetlen úri dáma volt a szerepem, most majd
a rendező osztja ki. Shakespearet majdnem végig tudom, mert hisz
Kisfalvitól nem tanúlhattam csak egyebet! De tudok néhány Ibsen-szerepet
is. Nórát! Ismeri?
– Ismerem, – felelt Szindbád és az asszonyt a két kezénél fogva
gyöngéden magához húzta.
– Az újabbak közül Monna Vannát, – mondta halkan, álmadozva Georgina és
a homlokát csöndesen odanyujtotta Szindbádnak.
Ez volt az első csók.
Az erdővágáson fut át oly pattogva, jószagúan a nyári permeteg, mint
Szindbád szívében csilingeltek e szavak: Enyém vagy, drágám, Georginám,
és enyém leszel!
Az asszony csak jó darab idő múlva emelte föl tekintetét, amelyben
búskomoly álmadozás fátyola ringott, mint reggeli pára a hegyoldali
utcácska fölött.
– Aztán, mondok valamit, Szindbád… Udvaroljon egy kissé Mariettnak. Ő
nem szereti a színészetet. Különösen azóta, mióta Pálházit az az ostoba
Szalánczi Edit kompromittálta a Francia kastélyban. Néhány napig azon
gondolkozott Mariett, hogy leveszi a kontyát Editnek ott, ahol
megtalálja. Később csak egy gúnyoros levelet írt, amelyet az utolsó
pillanatban sikerült elsikkasztanom. Mégis csak furcsa, szinte kómikus
dolog lett volna, hogy Mariett levelez egy színésznővel. És most menjen,
Szindbád, beszélje meg Kisfalvi igazgatóval az én ügyemet. Én mindent
magára bízok.
– Jó kézben lesz a dolga, – felelt Szindbád és a búcsúra nyujtott
kezeket reménykedve fogadta. De az asszony felső testével oly érthető
formában hajolt hátra, hogy Szindbád nem tehetett egyebet, mint sóhajtva
vette a kalapját.
KILENCEDIK FEJEZET. _Egy nagyon hosszú fejezet különböző színészekről._
Némely emberek szeretik azokat a házakat, amelyben valamikor
gyerekeskedtek, vagy hosszabb ideig laktak és meghatottan mennek el régi
fogadók előtt, ahol valamikor ezzel vagy amazzal huzamosabb ideig
asztalnál ültek, bolond és szomoru dolgokról beszélgettek; a csapost
Maxinak hívták és Anton, a roggyant járásu öreg pincér olyan áhítattal
tette eléd a pörköltet, mintha az egyetlen pörkölt ez lett volna a
világon, amelyet megenni érdemes; a sör mindig friss volt és akkoriban
még madame Augusztine – a divatárusnő a fogadóval szemben lévő
boltocskában – fürtös fejét egyenesen tartotta gömbölyü vállai fölött,
mintha éppen most csalódott volna első szerelmében és elhatározta, hogy
végképpen szakít a férfinemmel. Szindbádunk, e regény alázatos szolgája
természetesen a régi kis sörházból meglehetős meleg érdeklődéssel
figyelte a divatárúsnő friss blúzait és szoknyáját, valamint fürtös
fejét s így egy csöppet sem lehet azon csodálkozni, hogy a színházak
hátulsó kapuit is nagyon szerette, ahol ócska láda volt a bejárat
mellett, amin üldögélni, pipázgatni lehetett, mialatt odafentről a
zenekar játéka csengve-bongva adta tudomásul a legkülönbözőbb
melódiákat. A nagyhercegek is itt voltak találhatók fehér parókáikban a
fölvonásközökben, midőn a színházi szolga vágtatva hozta a sört a
folyóparti korcsmából és maga Kisfalvi direktor úr ült a ládán, midőn az
életunt rendezővel nem kevésbbé életunt modorban a jövő heti műsort
megbeszélte. A sokszor nyitva felejtett ajtón a női öltöző zűrzavaros
lármája idáig hallatszott, elrejtett lámpák égtek odabenn és a
kulisszák, meg hátulsó függönyök barna vásznán a raktáros
gyermekfejnagyságu számjegyei látszottak. Harisnyakötőket, pudert,
festéket kerestek a női öltözőben, majd két nő éles hangon támadt
egymásnak, – ki tudná miért, – amikor Kisfalvi (bármennyire komoly ember
volt,) a szenesládán megmozdult és mély, rezdülő hangon beszólt a
színpadra:
– Ügyelő!
Majd tovább folytatta a megkezdett mondatot:
– Pálházi, amilyen tehetséges ember, éppen olyan bolond. Mindig azt
hitte, hogy majd hosszúszáru lakkcsizmát meg fehér nadrágot kell neki is
fölhúznia, ha a felesége színésznő lesz. Sehogyan sem tudta megérteni,
hogy lehetnek nők, akik a színpadi pályát azért választják, mert arra
van tehetségük. Pálházi szerint a nők azért lépnek színpadra, mert a
lámpák, a világítás, a zenekar, kosztüm a legjobb kerítő. Színpadról
könnyebb meghódítani a férfiakat, mint a szalónban és a színésznők
csupán hódítani akarnak. A házmester-leányokból uridámák lesznek és az
iparos-gyerekek frakkot öltenek. Mert vannak bolond férfiak, akik csupán
este, a színházban melegednek föl a nők iránt, midőn táncolni látják
őket és mezitelen karjukat, vállukat közprédává teszik. Igy gondolkozott
a bolond Pálházi, mert a sorsa mindig olyan színpadi nőkkel hozta össze,
akik akkor sem maradtak volna meg az erény útján, ha a hercegnő
szalónjában üldögélnek esténkint. Tehát a szépséges, tehetséges Georgina
ezért hagyta abba színpadi tanulmányait, pedig eleget sírt, búslakodott
emiatt. Az öreg asszonyság keményen rátámadt Pálházira a színpadról
táplált véleménye miatt, heves jelenet volt az, uram, sokkal hevesebb,
mint amilyent a színpadon szoktunk játszani. Mondják, hogy az öreg
asszonyság a mágnás-asszonyok, így többek között az öreg Pálháziné
erkölcseiben merészelt kételkedni, mire Pálházi széket emelt és még
aznap este elhagyta a házat, ahová többé nem volt visszatérése a dacos
és büszke férfiúnak. Némelyek szerint kiutasították volna a nők
Pálházit, ama kritikus estén, habár Mariettről ez nem igen hihető…
Ügyelő, nem hallja, hogy tapsolnak? A függönyt!
Szindbád a tapsból ugyan mitsem hallott, hisz ebben a színházban nem
szoktak tapsolni, a dermedt közönség méltóságával ez nem fér össze, de
élénken figyelt…
Valóban, Cseresznye, a régimódi kómikus izgatottan jött ki a hátulsó
ajtón, mint operette-generális és a tapsot azzal érte el, hogy
mozgatható bajuszt és szakállt ragasztott ezen az estén.
– Sört, rabszolga! – kiáltotta a színházi inasnak és félszemmel dacos,
gúnyos pillantást vetett a direktor felé, akinek nézetei szerint a
mozgatható bajusz nem volt méltó egy színészhez.
– Sok karzati jegy kelt el ma, – mondta unottan a direktor.
Cseresznye félrevonta az álszakállt, mialatt sörét fölhajtotta.
– Csak őtet egyszer kifütyülnék, ahogyan megérdemli, – felelt haragos
hangon a kómikus. – Tudom, nem ölné továbbra is színészeiben a lelket.
Akontót kellene adnia minden színészének, midőn ebben a sírboltban a
csontkezek egyszer egy évben tapsra verődnek!
Kisfalvi bántóan legyintett:
– A tapsból még nem élek meg. Valami falusi tanító-gyűlés volt a
városban. Azok jöttek el, szegények, a színházba.
A generális átkozódva állott félre és még sokáig hallatszott dörmögése.
– A lelkeket öli meg ez az ember!
– Mariett? – folytatta Szindbád. – Furcsa nő, nem tudtam vele tisztába
jönni. Még csak annyit sem tudok róla, hogy okos vagy ostoba?
– Minden asszony ostoba! – felelt Kisfalvi direktor úr tragikus
mozdulattal. – Csak azt ne higyje, hogy Fátyol valami lángész! Fátyolnak
sikerül elhitetni az emberekkel, hogy több esze van, mint amennyi nőknek
szokott lenni! Ördögöt. Az én kedves feleségem éppen olyan okos nő, mint
itt valamennyi. Tegnap például azzal fenyegetett, hogy egyszerűen
megmérgezi magát, ha az ő szerepét, Juliát, Pálháziné játsza. Mondtam
neki, hogy hiába mérgezi meg magát. Biztos teli házat jelent a Pálháziné
föllépése. Teli házunk nem volt a forradalom óta.
Kisfalvi a vállát vonogatta.