régiség-kereskedés homályos ablaka mögött. A kis bolt a bástyafal
tövében húzódott meg és a kirakatban nemcsak ódon kéziratok, de
mindenféle régi ékszerek is helyet foglaltak. Násfák, kösöntyűk és
láncok, amelyeket kétszáz év előtt viseltek a dámák. Amott egy régi kis
biblia, itt egy megsárgult rózsafüzér. Kardok és forgók, bádogdobozokban
régi oltárterítők… Szindbád a kirakat ablakán át észrevette a boltban
Georginát és Mariettet, amint Türm úrral az üzletben alkudoztak. Türm úr
mindenben olyan volt, amilyennek egy régiségkereskedőnek illik lenni.
Kicsiny, kopasz, pápaszemes emberke volt, az arca ellenben olyan finom,
mint egy régi kámea. Mondják, hogy a városkában, ahol a nők és férfiak
igen szerették az ékszereket.
Türm úr holmijai közkedveltségnek örvendenek. Az antik ékszerek
többnyire pótolják a megfizethetetlen drágaköveket, a brilliáns modern
találmány, és a városkában takarékos emberek laktak.
Georgina és Mariett bizonyos képecskékre alkudoztak, amelyek kopott
bőrtokokba voltak zárva és egy-egy régi asszony pasztell-képét rejtették
magukba. Szindbád látta a maroquin-kötésü női arcképeket, amint azokat
egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták, Mariett és
Georgina finom kezeikkel sorban vizsgálták az elmúlt hölgyek eme
emlékeit, és Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két
nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquin-kötésbe
volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt és egy késői rajongó ágya
fölött függnének valahol, valamerre… A boltajtó kinyilott. Szindbád mély
tisztelettel leemelte a kalapját, a nők fátyoluk mögül bólintottak, majd
Georgina Mariett karjába kapaszkodva hosszu léptekkel tovább lépkedett a
girbe-gurba utcácskában, a vékony hóban. Midőn visszavette volna a
tekintetét, a boltajtón át a Türm úr vizsgálódó szemével találkozott a
szeme. A finomfejü boltos előbb gyanakodva, majd figyelmesen, később
nyájasan pillantott a boltja előtt állongó idegen úrra és Szindbád már
azon gondolkozott, hogy mégis csak megvásárol egyet a hölgyek által a
bolti asztalon hagyott képecskékből, amidőn jobbnak látta kullogó,
óvatos léptekkel a sarkon elkanyarodó dámák után venni útját.
A nőket messziről hazáig kisérte, szokott sétáját elvégezte a ház előtt
és midőn megállott a kivilágosodó ablakok alatt, hamarosan tulipánt
rajzolt a hóra, mintha abból valaki megtudhatná, hogy Szindbád itt járt
és ácsorgott az ablak alatt.
És még sokszor rajzolta a tulipánokat a hóra, éppen a színház hátulsó
bejáratánál is, ahol egy ócska ládán ülve a lábát lóbálta délután, mert
egyéb teendője nem volt. Egyszerre Szalánczi kisasszony állott meg
mellette és kis keztyűs kezét nyújtotta.
– Még mindig búslakodik, Szindbád? – kérdezte pajkos részvéttel. –
Igazán sajnálom, hogy megszomorítottam. Nem, többé nem kacérkodom
senkivel, ha maga városunkban van. Ilyen költőiesen érzékeny kedélyt
valóban nem szeretnék megbántani.
– Kivel kacérkodott? – kérdezte Szinbád némi csodálkozással.
– Helyes, ön büszke férfiu, – felelt Szalánczi kisasszony és az esti
színlapra nézett kis kalapja alól, amely fekete bársonnyal volt díszítve
és éppen egyszerűségével volt hajlandó föltünést kelteni.
A színlapot (persze könyv nélkül tudta) kedvetlenül végigbetűzte az
ócska ajtón, amelyen a ragasztószer és a régi színlapok, elmúlt szép
esték síremlékeként növekedtek ki a deszkából. Mennyi taps, mennyi szép
remény, sóhajtás, boldogság és keserv rejtőzködik az ócska színlapok
mögött! Csak nagyfalvi Kisfalvi Demeter igazgató kéri rendületlenül a
nagyérdemü közönség kegyes pártfogását.
– Tudom, hogy megvet, – mondta egyszerre mély sóhajjal Szalánczi Edit. –
Ismerem én magát alaposan, Szindbád úr! Magának középkori szerzetesházi
főnöknek kellett volna lenni. Ott kedvére nyúzhatta volna a feslett
barátokat! De hogy azért megharagudjon egy okos ember, mert egy
színésznő egy virágcsokrot elfogad, amit a zenekarból fölnyújtottak!
Ilyent igazán még soha sem hallottam! Remélem legyalázott a sárga földig
azóta helybeli ismerősei, barátai előtt. Tán még Stánczy Pistának is
elpanaszolta az esetet és Pista nem ír több népdalt, nekem ajánlva a
kottát!
Szindbád, bár ebben az időben meglehetősen szórakozott ember volt, (mért
nem nyílik ki soha az erkélyajtó a folyóparton?) nyomban észrevette,
hogy Szalánczi kisasszony valamely félreértésen nyargalász. A kisasszony
nevezetes volt arról, hogy aprólékos dolgokból kifolyólag egész életre
szóló haragot kezdett a kollégáival.
– Hát ki küldte a virágcsokrot? – kérdezte Szindbád, hogy valamit
kérdezzen.
– Ugyan ne tetesse magát, – felelt a kedves művésznő és negédesen vállat
vont. – Maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy Pálházi Ferenc, ki
halálosan szerelmes belém, amióta az Uff királyban látott.
Szindbád leszállott az ócska ládáról, amelyen nemcsak a direktor szokta
kipihenni gondjait, hanem a kövér komikus és a többi idősebb szinészek
is, akik nem féltették ruházatukat a ládában leselkedő alattomos
szegektől. Még egy utolsó tulipánt rajzolt a hóra.
– Tehát Pálházi küldte a virágcsokrot? – kérdezte. – Ugyanaz a Pálházi?…
– Sajnos, egy kedves, meghitt és örökké emlékezetes szalont veszítek el,
midőn a virágokat elfogadom, – folytatta elmerengő hangon a szinésznő. –
A Pálházi-hölgyek kedvessége mindig felejthetetlen leend, hisz
meglehetősen bizalmas barátnőim voltak. Ők ugyan csak kisvárosi
asszonyok, akik nem sokat értenek a művészet, divat és irodalom
dolgaihoz, de vajjon hol is tanulhatták volna! Elzárkózva, maguknak,
magukért élnek a kis városban és a Képes Családi Lapok régi
évfolyamaiból másolják a divatot. De azért nagyon kedves, derék nők
voltak és én sok mulatságos percet köszönhetek nekik. Habár, mondom,
majdnem műveletlen nőknek merném őket nevezni.
Szindbád meglehetősen bárgyu mosollyal hallgatta végig a szinésznő
gyorsan elmondott szavait, aki olyanformán vágtatott a mondatokkal, mint
mikor nagyon hosszu a szerepe és tíz órára mégis csak szeretne
hazakerülni.
– Sajnálom a hölgyeket azért, mert rossz szívü teremtésnek fognak
tartani, habár hogy ők doktor Corvinusszal nem látják tisztán a modern
világot, azt én eleget hangsúlyoztam előttük. És nincs rossz szívem sem!
Van a karban egy szegény leány, aki titkon az én régi harisnyáimat
viseli, a Takács. Ismeri?
– Pálházi tehát ismét a városban van? – kérdezte elgondolkozva Szindbád.
Szalánczi kisasszony türelmetlen mozdulatot tett, mintha minden eddigi
beszédét kárbaveszettnek látta volna.
– Én nem tudom, honnan is tudnám… De hát mégis csak Pálházi áraszt el
napok óta a drágábbnál drágább virágcsokrokkal. Mi is megy ma este? (A
karmantyúból aranyszélü lorgnett került elő.) Igen, a Suhanc. Már megint
trikós-szerep. Istenkém, csak a mi drága jó direktorunknak jönne már meg
egyszer az esze és hagyna föl ezekkel a trikós-darabokkal. Szégyenlem
magam minden áldott este trikóban mutogatni. Az embernek egyebet se hoz
a posta, mint szerelmesleveleket. Az asszonyok mind meggyülölnek és azt
hiresztelik, hogy tömöm magam. Pedig abban a vékony francia trikóban
igazán nincs egy csöpp vatta sem. Isten önnel, Szindbád úr. Remélem,
látom este a nézőtéren. Az öltözőmben nem fogadhatom. Sokat kell
vetkőzni. És a virágokért ne haragudjon. Hisz maga is küldött nekem elég
virágot. Istenem, milyen boldog is voltam akkor! Persze, már
elfelejtette!
A kisasszony a keztyűjét félig lehúzta és a kezefejét csókra nyújtotta
és a tekintete is harmatos és meleg, szinte búbánatos lett, amint
Szindbádra nézett, majd besietett a hátulsó kapun.
Szindbád a vállán keresztül utánapillantott.
– És ezért a nőért rajongtam, – gondolta magában elkeseredve, amint
tétlenül visszaereszkedett az elhagyott ládára és még egy, az
eddigieknél nagyobb tulipán rajzolásába fogott. A gondolatai, mint
fáradt madarak, szállongtak Pálházi és Pálházinék körül. Vajjon mi igaz
abból, amit Edit kisasszony itt gyorsan elbeszélt? A csélcsap Pálházi
valóban udvarolni merészelne a szinésznőnek abban a városban, ahol
elhagyott feleségei laknak? Hirtelen fölvillant előtte Mariett szürke
hideg szeme, mozdulatlan arca, előkelő alakja, aki bizonyára nem venné
szivesen, ha volt férjéről a Szalánczi kisasszonnyal egy napon hallana!
Georgina, – de Georginával már nem merészelt teljesen tisztába jönni
Szindbád, habár bizonyosan ő is szégyenkezne sorsa fölött.
Ezután elvégezte a megszokott sétáját a folyóparton, miközben a
samoá-függönyök olyan mozdulatlanok voltak, mintha végképpen elzárták
volna a házat a külvilágtól, Szindbádtól, mindentől.
A fedett hídnál, hol búsan pislákolt a mécses a kőszent lábánál,
hirtelen Mariettbe ütközött. A szürkeszemü asszony fölhevülten, csaknem
kétségbeesett arccal állott meg hosszu prémes köpenyében a fülkébe
húzódó kőszent előtt és önkéntelenül összefonta a kezét. Harász-kendő
volt a fejére vetve és a köpenyegén sem volt minden gomb begombolva.
– Mi történt? – kérdezte megdöbbenve Szindbád, midőn az alkonyi órában e
rendkívüli helyen találta a nagyrabecsült dámát.
Mariett hangja szinte megcsuklott a visszafojtott zokogástól.
– Egy óra óta mindenfelé keresik a cselédek doktor Corvinuszt. Most
végre magam indultam lakására és én sem találtam otthon.
– Georginát baleset érte? – kiáltott föl megrendülve Szindbád.
– A kis György rosszul lett!… Georginát nem szokta semmiféle baleset
érni.
Szindbád megkönnyebbülve lélekzett föl.
– Asszonyom, engedje meg, hogy a kapuig kisérjem, már sötétedik itt a
parton, magam pedig azonnal nyakamba veszem a várost, a föld alól is
előteremtem doktor Corvinuszt, a csodadoktort.
Mariett hálásan nyújtotta a kezét.
– Nagyon lekötelez vele, Szindbád úr. Kérem, nem felejtjük el önnek. Már
úgyis barátunknak tekintettük. Tudja, a magunkféle szegény, elhagyott
nőket nagyon könnyü megnyerni. Siessen az istenért. Most már magam is
elérek a kapunkig.
Az asszony alakja eltünt a régi ház boltíve alatt, Szindbád néhányat
fújt bundagallérjába.
– A véletlen, a vakeset az én legjobb cimborám, – dörmögte magában. –
Ime a séták első gyümölcse. De hát most honnan vegyem elő azt az
ördöngős csodadoktort?
Corvinus urat nem sokáig kellett keresni. Valamiképpen megtudta, hogy a
Pálháziék cselédei hajszolják a városban, jött, mint a puskagolyó.
Szindbádnak csak éppen annyi ideje volt, hogy a karjába kapaszkodjon és
vele egyszerre suhanjon be az ódon házba, ahol szinte ijedten látszottak
égni még a lámpások is a folyosón. Az öreg doktor először az ajtót nyitó
nagybajuszu vén inasra kiáltott rá:
– Nem kell mindjárt megijedni!
Pedig egy kissé ő maga is meg volt ijedve.
A szalon közepén ünnepélyesen, brokát-ruhában állott Walterné és
ezüstszürke haja magas toronyba volt rakva fején.
– Ugy-e nem lesz semmi baj, doktor Corvinusz? – kérdezte a doktort, amíg
az a szomszéd szoba ajtaját fölnyitotta, ahonnan hangos, keserves
gyermeksírás verődött Szindbád füléhez.
Walterné méltóságteljesen helyet mutatott Szindbádnak a szalonban, aztán
kecsesen bólintgatva kihátrált.
– Megbocsásson, jó uram, a kis beteg nékem is hozzátartozóm, a drága
életért nagyon aggódom. Au revoir!
Szindbád egyedül maradt a fehérkabátos, hermelines osztrák császárokkal,
a nagy óra cimbalom-hangon ketyegett a fele fölött és egy
pasztell-képről élénken figyelni látszott őt egy hosszúlábu, kiskalapos
dáma, igen rózsaszínü arccal, ölében tarka ebecskével. A dáma egy padon
foglalt helyet, háta mögött tán Versailles tornyai… Szép dáma volt. De
Georgina szebb. Sokkal szebb. És mintha most valóban egy kép elevenedett
volna meg, a függönyök mögül Georgina rózsaszínü háziruhájában,
rózsaszínü szívalaku arcocskájával kilépett és szinte lábujjhegyen osont
Szindbádhoz, kezét csókra nyújtva…
– Köszönöm, – mondta suttogva. – Már másodszor van segítségemre,
Szindbád. Hálás vagyok.
– Adja még egyszer a kezét, – rebegte Szindbád. – Mind a két kezét,
imádott asszonyom. Boldog vagyok, hogy önnek szolgálatára lehetek. Az
életemet szeretném föláldozni önért, hisz oly véghetetlenül szeretem…
– Pszt, – intett halkan Georgina. – Ez óra nem alkalmas a beszélgetésre.
Megyek vissza a betegszobába.
Forrón, gyorsan megszorította a Szindbád kezét és eltünt ismét, mint egy
jelenés. Könnyü női illat borongott Szindbád arca körül és ez hitette el
vele, hogy nem álmodott.
A pasztell-képről a tornyocskák, az ölebecske, de maga az igen
hosszúlábu dáma is bizonyos megértéssel tekintettek Szindbádra. Igen,
úgy volt az akkor is, amikor a tornyocskák és a kis kalap alatt a
rózsaszínü arc még a valóságban létezett. Már akkoriban is így volt a
dolgok sorja.
Később Mariett jött a doktorral. Doktor Corvinusz a lázmérőjét tette
vissza tokjába.
– Lázas, igaz, de nem kell mindjárt megijedni.
Mariett aggódó arcát mondhatatlan figyelemmel fordította a csodadoktor
ráncos arcára. Mintha e vén, fogatlan szájban rejtőznének a megváltó
igék.
– Tehát borogatás?
– Igen, és este még egyszer visszajövök.
– Én majd nyomban sürgönyt küldök a fiu apjának, – mormogta Mariett. –
Hátha komoly a baj. Legyen a gyermeke mellett.
Szindbád halkan megszólalt most:
– Azt hiszem, hogy Pálházi úr éppen a városban időzik. Mintha tegnap a
színházban láttam volna.
Mariett szótlanul bólintott.
– Akarja a kis beteget látni, Szindbád úr? – kérdezte később, míg a
csodadoktor receptjét írta az asztalnál. – Csak innen a függöny mögül.
Látja szegénykét?
A szomszéd szobában, amelynek függönyéig Szindbád lábujjhegyen
ellépkedett, fehér ágyacskájában nyugtalankodva feküdt egy kis fiu. Az
ernyős lámpánál az öreg asszony, míg az ágy fejénél szoborszerü
merevséggel ült Georgina, liliomszárakhoz hasonlatos, félig meztelen
karjai összefonva mellén, mintha megérezte volna a Szindbád tekintetét,
lassan fölemelte hosszu pilláju, harmatos szemét és búsan a függönyre
nézett.
Ballábát, amelyen fehér harisnya és keskeny szallagokkal megkötött
félcipőcske volt, lassan a szoknyája alá visszahúzta.
– Ugy-e nagyon beteg? – hallotta Szindbád füle mellett Mariett lágy,
meleg hangját.
Szindbád kénytelen volt a szegény fiúcskára nézni, aki nyöszörögve
fordult meg takarója alatt.
– Anyám! – kiáltott föl siránkozó, boldogtalan hangon, ahogyan csak egy
megsebzett kis madár, vagy egy beteg gyermek tud kiáltani.
Mariett nyomban félretolta Szindbádot a függönytől és a szobába futott.
Szindbád a csodadoktorral ballagott ki a házból.
– Megmarad a gyerek? – kérdezte Szindbád az utcán.
Az öreg orvos a bunda gallérjába burkolózott.
– Mit tudom azt én! – felelt mogorván és ellenséges pillantást vetett
Szindbádra, mintha ez most az ő mesterségébe kontárkodott volna.
Bizonyosan nem tetszett neki a bizalom, amelyet Szindbád az ódon házban
élvezett.
HETEDIK FEJEZET, _amelyben a pezsgő palackjában marad._
A Francia kastély éttermében, amely akkora volt, mint egy lovagterem, a
szinészek részére hosszu asztal volt föntartva, ahol többnyire
virágbokréta állott. A Francia kastély vendéglősének kedveskedése volt
ez a bokréta. Az ország minden részébe eljutott híre (a szinészek révén)
a galáns Bercinek, aki nagy murikat és áldomásokat szokott csapni a
szinészek tiszteletére. Kedvenc szinészei évek hosszán át hitelben
ettek-ittak nála és minden nap végignézte az előadást, az állóhelyről,
miközben fekete selyem sapkájával meghatottan tapsolt az érzelmes
jeleneteknél. Midőn félig üres volt a nézőtér, a kómikus Berci barátunk
tiszteletére külön vicceket szőtt a darabba, sőt a kisebb szinésznők
ábrándosan forgatták a szemüket a kis kopasz, kövér férfiu felé, aki
többet sírt, nevetett a színházban, mint élete egyéb részeiben. Mintha
intendánsa lett volna a városka színházának, minden színházi eseményben
benne volt a keze. Kevés szakértelemmel, de annál több rajongással
hallgatta végig a premiéreket, neki minden darab tetszett, és csak azt
sajnálta, hogy az utolsó fölvonás végső jelenetét nem várhatta be.
Fekete selyem sapkáját a fejére csapva, átfutott az étterembe, hogy
megfelelően fogadhassa a színházból kitóduló publikumot. Már tudta, hogy
kik jönnek színház után vacsorázni és az asztalokat előre elrendezte. A
társulat súgója későbben úgy is elmondta neki, hogy mi történt – azután.
Berci azon az estén, midőn Pálházit a színházban meglátta, rendkívüli
intézkedéseket tett a nevezetes úr fogadtatására. A háziszolgát
elfuttatta a cigánybandáért és személyesen nézett körül a konyhában, bár
az ételszagot nem szerette. A szinészek asztalára készített
virágbokrétát az utolsó percben fájó szívvel ugyan, de megosztotta a
Pálházi úr részére föntartott asztallal. Még néhány perc múlott el és
Pálházi ritkás feketeszakállu arca, tatár-feje és bundája, amelyet egy
muszka herceg viselhetne, megjelent az étterem előcsarnokában, mellette
Szalánczi kisasszony hervatag és finom alakja. A kisasszony kivételesen
egy olyan nagy és soktollas kalapban jelent meg, amely a térparancsnokék
társaságának véleménye szerint, inkább volt méltó egy félvilági nőhöz,
mint egy szolíd szinésznőhöz. A kiséretet Brankovicsné, a társulat
anyaszinésznője alkotta, amin ugyancsak csodálkoztak némelyek, hogy a
komoly és derék Brankovicsné ilyen játékhoz adja oda személyét.
Szalánczi kisasszony, mint aki már úgyis leszámolt mindennel, kihívóan
nézett körül a fehér falu teremben, a tiszti-asztal fölött kevélyen
túlnézett és a főjegyzőék felé sem vágott alázatos, kislányos bókocskát;
csupán a térparancsnokék társaságában lévő öreg grófnő előtt sütötte le
a szemét, mert az öreg hölgy aranyszélü lorgnetjén át olyan éles és nem
titkolt fölháborodással meredt rá, hogy még Brankovicsné is csak a
keztyűjének merte mondani, hogy: kezét csókolom.
Szalánczi kisasszony nyilvános „elbukásá“-nak hirére sokkal többen
jöttek el az étterembe, mint máskor. Három esztendő alatt senki sem
mondhatott rosszat a szinésznőre. A finnyás úriházak kinyitották előtte
kapuikat és a kisasszony most így hálálja meg a közbecsülést! Bizonyosra
vette mindenki, hogy Kisfalvi direktor tudni fogja kötelességét. Ezt az
arculcsapást nem viselheti el a város.
Pálházi olyan unottan és fanyar mosollyal ment végig a termen, mint aki
senkit sem akar ismerni a városban. Hanyagul húzta lábát és csak a
szemével köszöntgetett vissza azoknak, akik köszöntötték. Körülbelül
negyven esztendős volt akkor Pálházi, de éppen úgy lehetett nyolcvan,
vagy harminc. Az arca sárga volt, mint a cigarettafüst és a szeme egy
halálosan kiégett férfiu szeme volt. Csak izmos válla és minden
hanyagsága mellett rugalmas alakja árulta el, hogy a rokkantságtól még
nagyon messzire van.
– A kártyás! – mondta az öreg grófnő a térparancsnokék asztalánál, de
nyomban hizelgő mosoly terült el az arcán, amint Pálházi rövidre nyírott
fejével bólintott feléje. „A kártyás“ senkinek sem hajtotta meg a fejét,
csak neki. Az öreg grófnőnek az öccse befolyásos férfiu volt a
külügyminisztériumban.
Tehát most ott ült a híres kártyás a Francia kastély éttermében és a
vidéki város publikuma, amely jól ismerte őt, de akiktől mindig
idegennek tudta magát tartani, kimeresztett szemmel figyelte a
történendőket. Hiába, bármit mondanak is Pálházira a házasságai miatt,
mégis csak ő az egyetlen ember ebben az órában Magyarországon, akiről
mindenki tudja, hogy milliókat nyert kártyán és lóversenyfogadásokon. A
fiatal katonatisztek, akik a kantinban huszonegyesen nyerik el egymás
gázsiját, a tisztiasztal mellett elmerengtek, a főtrafikos, Számmer
bácsi, akit messzi vidéken a legjobb kalabriászjátékosnak mondanak és
nem egyszer fölfüggesztik Komáromban vagy Győrött a játékot, amíg
Számmer bácsi véleménye telefonon vagy telegráfikus úton megérkezik, a
maga sarokasztalánál, az agglegények társaságában bizonyos
megzavarodottsággal piszkálta a sótartót.
– No, Számmer? – szólalt meg végre egy öreg ügyvéd, aki mint
tréfacsináló volt ismeretes a városban.
De Számmer nem felelt.
Az ügybuzgó Berci és a pincérek útján csakhamar híre futamodott annak is
az étterem vendégei között, hogy az esti vonattal megérkezett Bozsákné,
a Pálházi tésztagyúró asszonya, akit mindenhová magával visz a világon.
És már a vacsorához Bozsákné gyúrta a tésztát. Majd a színészek
asztalánál francia pezsgősüvegek vonúltak föl.
– Pfuj, – mondták némelyek, – ezek a komédiások elfogadják a kártyás
pezsgőjét. Mint a cigányok…
De nyomban elmúlott a fölháborodás, amikor Pálházi asztalától lustán
fölemelkedett és a színészekhez lépkedett, hogy velük poharat
koccintson.
– A legjobb színészek itt vannak Magyarországon, – mondta szuggesztiv
hangon Pálházi, mintha maga is hitte volna, amit mond.
Később a térparancsnokék asztalánál vizitelt, de ott igen rövid ideig
maradt, mert a nyers öreg tábornok azzal kezdte a beszélgetést:
– Nos, hogy hajtanak mostanában az agarak, Pálházi úr?
Pálházi nem szeretett játékról beszélni.
A cigánybanda diszkréten, csöndesen húzott egy régi bécsi valcert, majd
egy másikat, harmadikat, mert hiszen Pálházi ezt szerette. Szalánczi
kisasszony kipirosodott orcával ült a helyén és ritka rózsáit
szagolgatta, mintha máris menyasszonynak érezte volna magát, hisz hány
nagyúr vett már el színésznőt feleségül, csupán Brankovicsné piszkálta
kedélyesen a fogát.
– Az én főztömet kóstolná meg, Pálházi, – mondta nagy
elbizakodottsággal. – Olyant még az édesanyjánál sem evett.
Pálházi lovagiasan bólintott és megkérdezte Szalánczi kisasszonyt, hogy
nem parancsol-e valamely mulatságos fiút meghívatni a színészek
asztalától?
– Nem, – felelt hűvösen Edit, – én jól ismerem őket. Nem nagyon
mulatságosak.
Tovább hallgattak tehát, mert Pálházi szófukar, csendes ember volt, aki
nevetni soha sem szokott és legjobb kedvében is (a monda szerint) bezárt
szobában, egyedül szokott csárdást táncolni.
Ebben a pillanatban a Francia kastély öreg portása sapkáját kezében
tartva, mély meghajlással Pálházihoz lépett és olyan halkan, amint régi
hotelportások tudnak beszélni, valamit súgott a kiváló férfiú fülébe.
(Szindbád – aki természetesen egy sarokasztalnál ült ezen idő alatt,
mert hiszen Pálházi őt is érdekelte, – nyomban észrevette, hogy a
törökösen sárga arc elhalványodik.)
Pálházi egy-két pillanat múlva engedelmet kért a hölgyektől és kisietett
az étteremből, de Szindbád megelőzte. Szindbád az utca felé lépett ki,
mert úgy gondolkozott, hogy Pálházit a fogadó portás-fülkéjében várják
és a kapu vasrácsozatán át tanúja lehet mindennek. Körülbelül tudta,
hogy miért hívják Pálházit, – nyilván a beteg gyermek rosszabbúl lett, –
csak arra volt kiváncsi, hogy a két nő közül melyik jött Pálháziért?
Természetesen Mariett állott a portás fülkéjében, az öreg őrmester
társaságában.
Pálházi fázósan húzta össze frakkját, amint Mariettet megpillantotta,
néhány halk szó hangzott el a levegőben, aztán Pálházinak olyan lett az
arca, mint a kisérteté. Egy hangot sem szólt, fedetlen fővel, frakkban,
amint volt, a kapunak indult.
– A kalapját! – hallatszott a Mariett figyelmeztető hangja.
Pálházi erőszakos, szinte vad mozdulatot tett.
– Menjünk, – kiáltotta rekedten.
Az öreg kapus ijedten nyitott kaput, Pálházi kirohant, Mariett hosszú
köpönyegében a bicegő őrmesterrel alig tudták nyomon követni. Aztán
eltüntek a mellékutcában, amely a régi ház felé vezetett, mint a
látomás.
Az éj csípős volt, alattomos szél süvített az olvadó folyó felől és a
Francia kastély kapujánál táncolt az üveg a lámpásban. Szindbád tehát
visszatért az étterembe és sokáig szivarozgatva nézegette Szalánczi
kisasszonyt és kisérőnőjét. A magára hagyott kisasszony arca mind
pirosabb lett, hogy aztán gyorsan haloványodni kezdjen.
Reménykedve, majd kétségbeesetten figyelte az antik óra mutatóinak lassú
mozgását a terem oldalfalán és nem igen volt az étteremben senki, aki
ugyancsak nem az óramutatót találta most a legérdekesebb látnivalónak.
Még a térparancsnok is megfordult helyén és szigorúan, tetőtől-talpig
végigmérte a magára hagyott hölgyeket, bosszús pillantást vetett az
órára. Az öreg grófnő le nem vette átható szemüvegét Editről, míg
Brankovicsné a kézmosóba öntötte a pezsgős-pohár tartalmát.
– Jobb ennél a vinkó, – mondta mély meggyőződéssel. – Engem se hívjál
többet vacsorázni.