öreg hölgyön már tegnap is észlelt némi idegességet.
Az öreg asszony arca boldogan elmosolyodott, a megfakult szemek
tündököltek, mint havas hegyhát mögött bujdosó csillagocskák.
– Én többször táncoltam vele, – mondta és teáját örömteli vígsággal
kavargatta.
Mariett, aki mindenre figyelt, hirtelen átszólt a szomszéd asztalkától:
– Mama, még forró a tea!
Az öreg asszonyság bólintott.
– Köszönöm, lányom, – felelt gyöngéden.
Mariett később néhány teasüteménnyel jött az asztalhoz.
– Mama, ezeket szereti, – mondta a Georgina anyjának.
Valamint nemsokára így szólott doktor Corvinuszhoz:
– Megnézem Gyurkát, legalább most kéznél van a doktor!
És hosszu lágy léptekkel kiment a szalonból, hogy a Georgina gyermekét
megnézze.
Szindbád bizonyos idő multával elmerengve jött el a régi házból. A
csodadoktorral sietve, idegenül búcsúztak egymástól a kapunál, mintha
attól féltek volna, hogy valamelyik a nyakán marad a másiknak. Az
ezüstfejü ember bundagallérjában fürgén szaladt a havas úton, míg
Szindbád meg-megállott, a befagyott folyóra nézett, (ahol a jégtáblák
olyanformán emelkedtek ki, mint csatamezőn a halottak) és a gondolatait
rendezgette. Egy kézszorítás és egy szomorkás-vidám tekintet, amely
lehetett éppen úgy búcsu, mint marasztalás: „Isten vele!“ vagy „Soha sem
látom többé?“ sokáig motoszkált a fejében. Az emlékeiben összezavarodott
öreg asszonyka, aki báró Podmaniczky Frigyessel táncolna még egyszer, ha
a bárónak is kedve volna ehhez, – majd Roncsy Mariett, a vendégként
meghúzódó volt Pálháziné a későbbi Pálháziné mellett… A férfiu eltünt és
ők egymásban ápolják emlékét. Majd egy gyermekkiáltás hangzott feléje és
a strázsamester már medvesüvegben áll a kapuban, hogy a vendégeket
tiszteletreméltóan eleressze…
– Néhány napig még e városban maradok, – gondolta magában Szindbád.
ÖTÖDIK FEJEZET, _melynek a végét az író sem tudja teljes
bizonyossággal._
A színházigazgató, nagyfalvi Kisfalvi Benedek a hegyen lakott, ahová
grádicsokon lehetett följutni egy kanyargós, hosszadalmas utca során. A
házak tán még a török hódoltságból maradtak ebben az utcában és sűrűn
fölbukkant a régi várfal, amelyhez a lakosok házaikat ragasztották. A
kővályuban olvadó hó csurgott lefelé és a házak minden másodika bormérés
volt. A hegyen szőlő termett és a korcsmákat közel építették a
borházakhoz. Vidám, zöldre festett, nagyon barátságos, de öreg
korcsmacégérek üdvözölték itt Szindbádot, aki az idők folyamán csaknem
mindegyik korcsmában megfordult. Egy helyen látszott a most hófödte
hosszu kuglizó és a földbe ásott nyári asztalokon varjak üldögéltek. A
Hófjáger (amelyben barna sört is csapoltak), majd a Szőlő szinte
csodálkozva maradoztak el Szindbád úr mellett, hisz a Hófjágerban mindig
megkóstolta a frissen érkezett bécsi kolbászkát és a Szőlő mellett sem
szokott elhaladni anélkül, hogy Stánczy Pista felől kérdést ne intézzen
Toncsi kisasszonyhoz, aki mostanában lett menyasszonya egy udvari
zsandárnak és a zsandár az esküvő után maga vezényli a Szőlőt. Mintha a
régi város valamennyi korcsmája ezen a helyen gyülekezett volna össze,
hogy minél nagyobb barátságban legyenek egymással. Csábító, pohos hordók
álldogáltak az udvarokon és a kisebbfajtáju hordók, amelyekben a bécsi
sör érkezik, a behavazott udvar sarkában egymásra borulva szomorkodnak
ifjúságuk fölött. Nagyszerü pinceajtók láthatók mindenfelé, amelyekbe
éppen most száll le fonott üvegeivel Mátyás, a Zöld sipka csaposa. A
pinceajtóból barátságosan integet Szindbádnak, de a jeles férfiu, aki
néhanapján a gitározó zenész miatt hosszan elüldögélt a Sipkában, most
minden csábítás dacára tovább haladt a grádicsokon.
Ha Mátyás a pincéből utánanézett, biztosan láthatta, hogy minden
megindultság nélkül kapaszkodik tova a híres, nevezetes Mária
Terézia-kioszk terraszán, ahol nyaranta a szerelmetes polgárbálokon sok
fiatal hölgy elveszté a szívét, míg télen a lövészek komor és ünnepélyes
tanyája ez, de vasárnaponkint vígan szól benne a polgári zenekar.
Ezután már csak nagyfalvi Kisfalvi Benedek színigazgató háza
következett, aki itt lakott magányosan a hegytetőhöz közel, mint olyan
férfiúhoz illik, aki csupán Shakespearerel szeret társalogni és az
újmódi operettek színlapját mélységes megvetéssel ragasztatja ki a
városban a megfelelő helyekre.
Mintha valamely régi Falstaff-illusztráció nyomán épült volna e ház,
vagy talán azért vette meg annak idején a rajongó direktor, mert kedves
szerzőjének vélt hódolatot bemutatni: a ház régi volt, hegyes tetejü,
magas ablaku és a keskeny gyalogúton (bizonyára) Benedek úr gyakran
látta eljárogatni maga előtt a vindsori víg nőket.
A kapun kopogtató volt és midőn Szindbád kívül jelt adott, az udvarról
egy mélyen zengő női hang hangzott föl.
– Pista, szaladj a kapuhoz.
Egy aranyszőke haju, rövidzekés fiúcska, aki a színházban a
gyermekszerepeket szokta játszani, fölnyitotta a kaput és hamarosan
felelt az idegennek.
– Az apám, a színházigazgató nincs itthon. Az irodájában tessék
fölkeresni.
A nyitott ajtón át azonban észrevette Szindbádot nagyfalvi Kisfalvi
Benedekné, aki a ruhateregetésre ügyelt föl (és benne segédkezett) a
mosónővel és a szolgálóval. Piros pongyolában volt, – egykor tán
Erzsébet köntöse – és kendővel volt lekötve a feje. Az arca piros volt a
hidegtől és a pongyola színétől. Jókedvűen emelte föl a kezét és mindig
megmaradt zengő, drámai mély hangján, rákiáltott a látogatóra:
– Kerüljön beljebb Szindbád úr, már elkészültünk a dolgunkkal.
Szindbádnak ez az eset igen megtetszett, mert idáig mindig úgy ismerte a
színésznőket és más jobb hölgyeket, akik ruhateregetésnél, disznóölésnél
és egyéb háziteendőknél szeretnek elrejtőzködni az idegen előtt. Habár a
direktornéról – egykor Fátyol Márta néven csillag a vidéki drámában és
tragédiában, – mindig igen jó véleménnyel volt, aki soha sem fordult
különösebb érdeklődéssel a katonatisztek, vagy más előkelőségek páholya
felé. Sokáig, házasságuk első éveiben, sokat civakodtak Benedek úrral,
amíg Szindbád (aki véletlenül a városban tartózkodott), a direktor
nevében párbajra hívta Margittait, a társulat akkori hősszerelmesét. A
pisztolyok igen nagyokat dörrentek és Márta ezután a legjobb feleség,
háziasszony lett, a színpadra sem nagyon kivánkozott vissza, mert
hamarosan négy gyermeke született.
Kisfalviné Szindbádot a bolthajtásos folyosóról a házba vezette,
miközben jókedvűen csapkodta meg a férfi hátát.
– Régen nem volt nálunk, uram. A haja azóta megderesedett és az arca
olyan kenetteljes, mint egy papé.
Szindbád csöndesen bólintgatott, mint aki pontosan tudta jó előre ezen
szavak elhangzását.
– Demeter, persze, nincs itthon, mert hisz soha sincs itthon, – mondta
az asszony és egy szobába vezette Szindbádot a régi házban, amely szoba
tetejéig meg volt rakva könyvekkel, képekkel és hervadt koszorúkkal.
Kimustrált színpadi bútorok, mint például vékony szövettel bevont
fapadok és székek, amelyek talán egy királyi tróntermet jelképeztek; a
falak mentén, szoba közepén Julia koporsója, míg a mennyezetről
aranyozott facsillár függött le, benne a félig leégett rózsaszínü
viaszgyertyák.
Szindbád, bár azelőtt is megfordult a háznál, ezt a szobát még nem
látta.
– Magam is tisztelem az ősöket, – mormogta – és szeretem látni, midőn
mások is tisztelik.
– Mi csak azóta tiszteljük, mióta kevesebbet játszunk, – felelt a
színházigazgatóné a trónuson helyetfoglalva. – Ezt a drámai szobát azóta
rendeztem be Kisfalvinak, mióta kedves szerzője, az öreg Shakespeare
végképpen megbukott e városban. Itt szavalhat, tombolhat, dühönghet és
senkit sem zavar a háznál. Kisfalvi már öregedik. És a korral a legjobb
ember is elnehezedik egy kissé.
Szindbád egy százesztendős Shakespearet vett ki a könyvszekrényből.
– Hogyan „nehezedik“ nemes barátom? – kérdezte a sárga lapokat forgatva.
– Tudtommal mindig rajongója volt a szépnek, a művészetnek?
Az asszony kedélyesen vállat vont.
– Hisz ez a mesterségünkhöz tartozik. De azelőttiben mégis csak
elismerte, hogy gyermekeket nemzett, akiknek eltartásáról, jövőjéről
gondoskodni kell, reggel a piacra kell a pénz és, bár nem vagyok önző,
magam is szeretnék már egyszer a városba jutni, amihez egy új fekete
kalapra volna szükségem. Kisfalvi (lehet, hogy ebben igaza van) nem
ismeri el a kalap szükségességét, nem törődik a piaccal sem mindaddig,
amíg kellőképpen meg nem magyarázom a dolgot, de a hat neveletlen árvát
vajjon az utcára küldhetjük-e azért, mert Shakespeare volt az egyetlen
ember a világon, akivel egyáltalában érdemes ismeretségben lenni?
– Attól félek, – mondta Szindbád, – hogy nemes barátomnak ebben is igaza
van.
Szólt és bámulattal szemlélt meg egy ritka acélmetszet-gyűjteményt,
amelyben régi Shakespeare-figurák sorakoztak ó-angol mesterek ónját
hangosan dicsérve.
Fátyol Márta hervadt, de gömbölyü arcán fájdalmas mosoly jelent meg és a
kötényével letörölte a kezeügyében heverő római sisakot.
– Én csak egyszerü nő vagyok, – mormogta némi megindultsággal, – de
sehogy se tudom elhinni, hogy a saját gyermekeinél közelebb lehessen
bárki az ember szívéhez, – pláne, miután a Shakespeare-előadások még
vasárnap délután is félig üres ház mellett mennek. Mit akar Shakespeare
az én uramtól? Beleegyezem, hogy tiszteletreméltó angol ember volt, bár
ott egy ötszáz forintba került rajz nem a leghízelgőbb állapotban
ábrázolja egy korcsmaszobában! Belenyugszom, hogy a szinészetért sokat
szenvedett és majdnem annyit játszott falusi csűrökben, mint nálunk az
öreg Kerékjártó. De már Kerékjártónak megmondtam, midőn ákontó napokon
büszkén a mellét verdeste az irodában és kiállhatatlanul hazudozott,
hogy bátran elmehetett volna kapálni, ahelyett hogy szinész lett volna.
– Asszonyom, – felelt nemes hévvel Szindbád, – hisz Julia kegyednek
legszebb szerepe volt. És Ofélia, amelyben a régi Nemzetiben vendégként
játszott!
– Mit ér az, ha már nem játszom, – mondta vállát vonogatva a
színházigazgatóné. – Gyermekeim vagyonát, kevés félretehető vagyonkánkat
mégis csak elviszi Shakespeare. Ezek a drága régi lim-lomok. Vagyonban
kerültek a falon a képek és azon kézírások ott fenn, a göngyölegek
gyakran piacpénzemből az utolsó forintokat is mozgásba hozták, midőn
Stronszky, a Kis és Fia könyvkereskedő cég mostani tulajdonosa, egy
égetni való gazember, fuvolázni kezdett Kisfalvi fülébe és zsebéből egy
régi Shakespeare-kiadást szemhunyorgatva, titkolózva elővont, mint a
tilos dohánylevelet a paraszt szűre ujjából. És a régi szerepeket is
mind elfelejtettem már, mert hisz itt a kutyának se kell Shakespeare!
Azt mondja, hogy újra megtanulhatom? Melyiket, ha szabad érdeklődnöm?
Stronszky, ez a németbe ojtott pénzlopó, egy napon Hamlet anyjának
szerepét ajánlotta figyelmembe! Megkapta a magáét. Nem azért lettem
direktorné, hogy kimustrált öregasszonyokat játszak. Ha már nem
játszhatom Oféliát, talán az öreg dajkát válasszam helyette?… Nem, nem,
Kerékjártó eleget másolta a színlapot vándorszinész korában, de én már
mégis csak a legünnepeltebb szinésznő voltam Magyarországon, akinek
ajtaja előtt térdepelt a direktor az új szereppel. Az ördög vigye el
Shakespearet! Azok a lehetetlen kosztümök a legfiatalabb nőből is
öregasszonyságot csinálnak a színpadon.
A falon, három oldalról régi Shakespeare-alakítók ódon képei lógnak alá.
Garrick számtalan alakban és az a bizonyos postakocsi, (amely a régi
angol városokba, fogadókba vitte az utazókat), hol a
Shakespeare-korabeli London, hol Windsor utcáin robogott. Amott Falstaff
ült a bormérésben és mögötte a kanyargó utca látszik nyurga, egyenetlen
házaival, fecsegve állnak a sarkon a „víg nők“, máshol törpe jegenyék
látszanak egy folyó partján, régi fametszetben, – és harminc forintot
vitt el érte Stronszky, – mint Kisfalviné mélabúsan megjegyezte.
– Istenem, – rebegte az asszony, ügyesen előcsalt könnyek között, –
inkább mentem volna egy szinészhez, egy kómikushoz vagy Kerékjártóhoz,
aki jeles drámai erő minden társulatnál, mint egy direktorhoz. A pénz
inkább megmaradt volna. Semmink sincs, Szindbád, pedig tíz esztendeje
vagyunk ebben a városban. Elviszi Shakespeare! Habár antik ékszereimet,
(amelyekkel Kisfalvi néha meglepni szokott) nem igen cserélném el a
Somogyi direktorné brilliánsaival. Könnyü neki! – De nincs is hat
egészséges gyermeke.
Szindbád itt alkalomszerűnek vélte, hogy mély hódolattal megcsókolja az
asszony kezét.
– Márta, kegyed a legjobb anya és a legjobb szinésznő. E két ellentétes
állapotot senki sem oldotta meg oly könnyüszerrel, mint kegyed, drága
asszonyom. Mondja, ismeri a Pálháziékat a városban? – kérdezte Szindbád
és egy ócska foliánst vett le a polcról, amelyben csupán arról volt szó,
hogy a Shakespeare királyi udvarainál milyen volt az öltözködés divatja.
A színházigazgató neje nyomban bólintott a trónuson, ahol helyet
foglalt.
– Nagy rajongóim voltak, midőn még a szinpadon játszottam Juliát vagy
Oféliát!
– És házuknál gyakran megfordult? Mert úgy hallom, szalont tartanak, hol
a szinésznők szívesen fogadtatnak?
– Pardon, nem szinésznők, hanem a szinésznő! – felelt Márta asszony némi
büszkeséggel. – Elismerem, hogy sok furcsaságuk, sőt hibájuk van a
Pálházi hölgyeknek, de holmi táncosnék vagy ugrándozó énekesnők sohasem
foglalhattak helyet nemes, antik szalonjukban. Csupán a drámát tartották
művészetnek, amíg az egyáltalán művészet volt ebben a városban.
– Sajátságos hölgyek, – mormogta Szindbád egy rongyos füzetet kezében
tartva, amely füzetben postakocsikról volt szó, amelyek a régi Angliában
ide-oda közlekednek, – soha sem hallottam még hasonló esetről. Elvált
asszonyok, egy férfi elvált feleségei és a legnagyobb barátsággal élnek.
Regényekben…
– Ördögöt, – mondta a színházigazgató neje. – Igen közönséges história
az egész. Pálházi, no az egy gazember. Először elvette Roncsy Mariettet.
Mariett fölolvasónő volt az öreg Walter Keresztélyné mellett. Egy
kamarás özvegye, némi kis birtok, valami készpénz és sok régi ékszerek
tulajdonosnője megengedhette magának azt a lukszust, hogy az
elszegényedett Roncsy lányát házába vegye, habár Georgina lánya már
szintén nagyocska volt és akár nyomban is férjhez mehetett volna
Pálházihoz, nem kellett volna előbb a társalkodónőt férjhez adni
Pálházihoz.
– Érdekes.
– A manóba! Ez is érdekes? Roncsy aféle kurtanemes volt ezen a vidéken,
kocsiján (igaz, csak két lóval) bejárt a cukrászhoz pálinkát inni és a
színházba az előadást megnézni. Akkor még sokszor játszottuk Júliát! Egy
napon itt járt dr. Stein, a bécsi udvari színház igazgatója és
becsületszavára kijelentette, hogy olyan Júliát, mint én voltam, még nem
látott életében. Igaz, hogy az én alakom, – karcsú, sugár, eszményi alak
voltam, – kevés színésznőnek adatott meg a drámában; a hangom, mint a
harang, úgy zengett végig a nézőtéren. Mikor a koporsóban feküdtem,
fiatal férfiak elővették a zsebkendőjüket. Kerékjártó (akkoriban ügyelő
volt nálunk) bőgött, mint egy tehén a kulissza mögött és csaknem
eltévesztette a fölvonás végét. Azt mondta, nem tudja a szemeit levenni
rólam.
– És Roncsy? – vágott közbe Szindbád és ásókat, kapákat mozdított meg a
sarokban, amelyekkel Hamletben először játszottak.
– Roncsy? – kérdezte a színházigazgató neje és végigsimította homlokát.
– Nem emlékszem, hogy valami nagy rajongója lett volna a színpadnak. A
cukrásznál poharazott, dominót, écàrté-t játszott, kockázott a dragonyos
tisztekkel és csak akkor jött be a Francia-kastélyba, ha balletet
hirdetett a színlap. Akkor ott ült vörös fejével az első sorban. Aztán
mikor meghalt, a leánya Walter Keresztélyné jóságából a dobra vert
falusi kastélyból fölolvasónőnek (vagy minek) a házukhoz került, onnan
Pálházi, a gazember, ki abban az időben (sőt azt mondják, hogy még most
is) első gavallér volt, gárdatiszt, grófok és hercegek barátja,
párbajhős, kártyás, kalandor, színésznők után futkosó úriember, egy
napon – elvette; azt mondják: szánalomból.
– Szánalomból? – ismételte Szindbád, a falon függő régi színészek
arcképeit tanulmányozva. – Azért is szokás megházasodni?
– Hát az ilyenféle cinikus ember mint kegyed, Szindbád úr, talán nem
szokott, – mondta szigorú hangon Márta asszony. – Csakhogy nem minden
férfi egyforma. Állítólag Walteréknál rosszúl bántak volna az árva,
elszegényedett leánnyal… Pálházi egy darabig nekem is csapta a szelet.
Nem mondhatok róla semmi rosszat. Inkább szomorú ember volt, mint vidám;
mint azok a férfiak, akik sok mindent megpróbáltak már az életben. Nagy
vagyont elkártyázott, majd milliókat szerzett megint, mert a török
követségnél egy jó barátja a kisázsiai vasutak üzletét neki juttatta.
Feketeszakállas, egykedvű, életúnt, de mindig chevallièr. Gárdatiszt
korában Bécsben annyi pénzt költött, hogy barátai szomorúan bólintottak
a fejükkel, midőn egy napon szabadságot kért és kapott. Szegény fiú
elmegy haza a vágmenti hegyek közé, rombadőlt várába, hogy az erszényét
pihentesse. A Vágból halat horgász és szabad tűzhelynél megsüti, amíg
erszénye kipiheni a bécsi fáradalmakat, a Ronacher vagy a Jockey-Club
éjszakáit és az udvari opera ballet-corps-át, amelynek bőkezü mecenása
volt. Addig a halat nyárson süti egy vadregényes várrom udvarán, hol
hajdan tán Mátyás király vadászkürtje zengett, – mondta Csitvay, kamarás
az udvar első hölgyénél és régi magyar, aki szerette fitogtatni
történelembeli ismereteit, – amint ezt egykor hallottam.
Szindbád engedelmet kért, hogy szivarját meggyújtsa, aztán
lovagló-helyzetben letelepedett egy apródi székre s így szólott:
– Úgy látom, Márta barátnőm, hogy kegyedet mindig érdekelték a jóravaló
uriemberek. De nem is érdemes más emberekkel foglalkozni, mint finom,
előkelő emberekkel, akik jó mesternél tanulták a táncot.
– Hagyja el! – legyintett Márta. – Pálházi úgy táncolta a csárdást, mint
egy falusi parasztlegény. A Francia kastélyban eleget táncoltam vele.
Hanem vigasztal az a tudat, hogy nemcsak a báli közönség, de a zenekar
tagjai és szolgák valamennyien tudják, hogy Pálházi előkelő úr és
gárdatiszt, bizony százszor otthagytam volna tánc közben. Csak
illegette-billegette magát, mint Kerékjártó, mikor Göndör Sándort játsza
a Falu rosszá-ban. Az sem perdülne egyet, de még csak a táncosnőjére sem
néz valami udvariasan, amit az ember a táncosától legalább is
elvárhatna. Hogy a derekához nyúljon a nőnek? Nyúl, nyúl, de bizony én
másképpen tanultam a csárdást kezdő szinésznő koromban Morfoki Sámuel
társulatánál. Akkoriban az volt a manier – akár dráma, akár operett, –
hogy a fölvonás végén jó darabig roptuk a táncot, előadás után bál volt
a nagyvendéglőben és reggelig muzsikált a cigány. Szép idők! Akkor
tanultam meg papirossal bélelni a cipőtalpat. És soha sem aludtam!
Morfoki ugyan egy gazember volt, mindig azon járt az esze, hogy
elcsábítson, de a legjobb szerepeket mégis csak nekem adta, mert én
voltam, aki tudtam is valamit a társulatnál.
– Morfoki, – mondta Szindbád és csendesen nevetett. – Jeles színigazgató
volt ő kelme. Most markőr abban a kávéházban, ahová Pesten a szinészek
járnak.
– Lehetséges, – felelt elmerengve Fátyol Márta. – Mindig különös ember
volt.
– És… és, – szivarját így szívta Szindbád, – Morfoki tán barátságban
volt Pálházi úrral?
A színházigazgató neje olyan keserü gúnnyal nevetett, amely nevetés
legjobb szerepeire emlékeztetett.
– Pálházi és Morfoki? – Uram, Pálházi lehetett egy gazember, (ami nem
volt), táncolhatta a csárdást a maga méltóságos hányiveti módja szerint,
szerethette a balletet és rövid kis fekete szakállát mindennap ugyanaz a
bécsi borbély hozta rendbe, aki a világ mind a négy tája felé utána
utazott, Rómába éppen úgy, mint Szentpétervárra, – de mi köze mindehhez
Morfokinak? Morfoki, az elzüllött vidéki direktor, aki minden alkalommal
elszökött a társulattól, legszívesebben társulata hölgytagjait
bocsátotta volna árúba Marokkóban a piacon, ha ugyan még vannak
asszonyvásárok Marokkóban… Pálházi úr volt tetőtől-talpig, aki
sajátságos lovagi érzületből nyomban feleségül vette Roncsy Mariettet,
amidőn a ház asszonya, az öreg Walterné Georgina miatti féltékenységből
az elárvult, elszegényedett nemesi kisasszonyt egyszer Pálházival
meggyanusította és néki ajtót mutatott. Némelyek azt mondják, – így
többek között az én rajongó, bolondos Kisfalvim is, akit a világért sem
számítok a szavahihető emberek közé, habár a tehetséget tőle senki el
nem vitathatja, – hogy Pálházi Georginát, az öreg Walterné leányát
akarta elvenni. A jómódu család ellenben büszke volt a letört
gavallérral szemben, akinek ősei Árpáddal lóháton jöttek be a Kárpáton,
míg Walterék legföljebb pásztorok lehettek akkoriban, habár Nagy
Frigyes, porosz császárral való rokonságuk a helybeli hercegi család
által is elismertetett. Erre azután történt, hogy Georgina miatt bánkodó
Pálházit bécsi ösmerősei, – akik a várromot képzeletükben kirajzolták, –
költekezni látták Pesten, mint a perzsa sahot. Egyik fejedelmi lakoma a
másikat követte. Blahánénak négy fehér kocsilovat küldött, mert a
szerepében látta. Pálmayt boldogult Edwárd király figyelmébe ajánlotta a
kaszinóban, midőn estélyt rendezett a velszi herceg tiszteletére.
Károlyi Pista karonfogva sétált vele a turfon és midőn így megalázta a
Walter-családot, feleségül vette Roncsy Mariettet, a ház
társalkodónőjét. Csak egy vérbeli úr képes erre, higyje el, kedves
Szindbád.
Szindbád merően nézett Shakespeare egyik régi acélmetszetü arcképére,
mintha mérhetetlenül csodálkoznék a költő kopaszságán, amit Angliában
mostanában nem tartanak a legdivatosabb hajviseletnek.
– És Georgina? – kérdezte, majd kibámult a Falstaff utcájára, mintha a
„víg nőket“ lesné a sarkon a régi ház előtt.
A színházigazgató neje leszállott a trónusról, amelyen, lehetséges,
nemrégen mint Hamlet anyja ült a színpadon.
A francia drámákban szokásos melankólikus mozdulatot tett.
– Kedves Szindbád, – mondta régies színpadi helyzetbe állván, – én is
csak asszony vagyok. Igazán nem méltó önhöz, hogy a kedvese
magasztalását, dicséretét egy más nő ajkáról kivánja zengni hallani, –
aki maga is csak egyszerü nő, bár régente eleget működött a
színészetnél.
Szindbád tehát ezután nemsokára ajánlotta magát, miután néhány rozsdás
dárdát figyelmesen megnézett, amely dárdákkal (hiteles írások szerint)
Shakespere színpadán az őrök jártak Helsingsfor körül.
A grádicsokon lefelé menet, – abban a bizonyos ravasz utcácskában, – a
Hófjáger előtt hallgatózva megállott. Odabentről Stánczy Pista hangja
világosan hallatszott. Szindbád tehát irányt változtatott. Nem a város
felé ment, hanem balra tért a Hófjáger felé.
HATODIK FEJEZET, _amelyben egy kis gyermek sír._
Szindbád tulipánokat rajzolt botjával a hóba a színház hátulsó
bejáratánál, mert mostanában mindig tulipánt rajzolt a hóra, amidőn
délutánonkint a folyóparton hosszan elsétálgatott. A folyópartról
látszott egy erkély, rajta samoá-függönyök és a kis kert haván Szindbád
még igen jól látja azon réginek tetsző éjszaka nyomait. Hosszan sétált
tehát, mint egy nyugalmazott alezredes az irodából, az erkélyt, a
folyót, a messzi halmokat csodálatos érdeklődéssel figyelte, a
bástyafalban, mely útjában állott, verebek fészkeltek. Még a verebek
számára is volt egy-két megfigyelő tekintete. „Joghallgató vagyok ismét
Szigeten!“ – gondolta magában Szindbád és tényleg csak egy jogász
ámulhat annyit azon körülmény fölött, hogy az erkélyajtó mindezideig nem
nyílott ki. Szindbád csaknem harmadik napja nem látta Georginát.