A Mester elől haladt. Lába nyomán egy porszem se röppent föl s ruhája
tiszta volt, mint a frissen nyilt virág szirma.
Péter mögötte baktatott. Fáradt volt az apostol s mintha vénült volna az
utóbbi évszázadban. Gondolkozva huzta maga után a görbe botját;
musliczaraj keringett előtte s néha boszusan kapott hozzá jobb kezével.
Gubanczos fürtei alól ömlött a verejték s fehérre lepte barna kámzsáját
a könnyü, szálló por.
A Halvány mellett elhaladtak s beértek a kávási ligetbe, a Csöndes
forráshoz.
– Mester – szólalt meg Péter. – A nap delelőre ért s a falu, ugy látom,
messze van. Üljünk le itt e kies kutfőnél s költsük el ebédünket.
– Legyen kedved szerint, Péter.
Leültek. Péter elhevert, kinyujtózkodott. S hogy meg ne lássék rajta a
mohóság, nagy méltósággal kanyaritotta előre a tarisznyát. Kiszedte
belőle a kis elemózsiát.
Ettek. Kenyeret és mézet. Az Ur is falatozott.
Hogy éhgyomrát lecsillapitá, megszólalt Péter.
– Uram, nem jól van ez!
– Mi nincs jól, Péter?
– Az nincs jól, Mester, hogy még ma is sok a szegény.
Az Ur nem szólott. Darázs szállt az ujjára, mézet adott neki.
Péter odakapott.
– Uram, megcsip! – s elhessentette.
– Mért tetted ezt, Péter!
– Féltettelek, Uram!
– Egy szegénytől elvetted a falatját. Föl lesz ez irva, Péter!
A jámbor ősz elsápadt.
– Mester! Ne büntess! Ember vagyok!
– Legyen megbocsátva. Igazat szóltál.
Sokáig hallgattak. Péter maga elé bámult és a saruja sarkával árkot vájt
a porban.
– Szabad-e szólnom, Uram? – kérdezte végre.
– Könnyebbülj meg, Péter.
– Uram, nagyot gondoltam ki.
– Látom.
– Mit látsz, Uram?
– Árkot vájsz, hogy a patak vize a szikkadt virágokhoz jusson.
Péter elbámulva nézett a Mesterre, aztán tulajdon művére, a melyről mit
sem tudott. Valóban csak meg kellett botjával nyitni a gátat, s vigan
bugyborékolva futott a forrás vize a sárgára aszott fübe.
Péter lehajtotta fejét.
– Kétszer megszégyenitettél, Uram, – mondá, aztán fölvetette szemét – de
ha elmondom, mit gondoltam ki, fölemelsz érte.
– Vesd le terhed, Péter.
– Uram, mondom, sok a szegény, nagy a szegénység. Nagyobb, mint mióta
erre jártunk, nagyobb, mint valaha. Hatalmasabb a pénz, alárendeltebb a
rabszolga. Ezen segiteni kell, Uram. A szegényen a maga szegénysége
segitsen, a tőkét a maga ereje győzze le. Gyüjteni kell az egész
emberiségtől. Adományokat; kitől mi telik. S teremteni egy nagy fundust.
Valami olyan mérhetetlenül nagy tőkét, hogy abból minden szegénynek
jusson. Még akkor is jusson, ha soha meg nem szünik a három átok: a
protekczió, a gazdagok kapzsisága, a hivatalnokok lelketlensége. Olyan
irtóztató nagyot, hogy lehetetlen legyen bár a legszegényebb szegényt is
kizárni belőle. Még a sánta, vak és szemérmes koldus is kapjon
valamicskét. És csak azért, mert ez a fundus olyan rettenetes nagy, hogy
valami uton-módon hozzá is eljut kamatjának valami kis része…
Péter elhallgatott s várt, mit szól az Úr.
De az nem szólt semmit, mosolylyal nézte a levegőben szálló
pitypangpihét, a mely egy termékeny magocskát röpitett szárnyain.
– Uram, nem felelsz?
– Menj el Péter. Itt van a falu egy kőhajitásra, gyüjts.
Péter lelkesedve állott fel. Egész megifjodott a boldogságtól, hogy az
Úr javasolja gondolatát. Hamar gyüjtőivet csinált s ment.
Beért a faluba, a hol három templomot látott. Mindjárt be is kopogtatott
a faluvégén álló templom tövébe, a kálomista paphoz.
Elmondta szive szándékát s kérte, irjon alá neki valami summát.
– Barátom, – szólt a pap – kicsiny az eklézsia, sok a gyerek, alig van
stóla, kevés a kongrua; magamnak is jó volna, ha valaki adna.
És nem is adott.
– Nem baj, – szólt Péter – ez még csak egy ember.
Azzal betért a falu közepén a pápista paphoz.
Ennek is elmondta szive szándékát. A plébános meghallgatta s azt felelte
mosolyogva:
– Ah barátocskám, magának nagyon gyanus az orra. Engem nem lehet többet
becsapni. A mult heteken egy ilyenforma úr járt itt; úgy beszélt
magasztos eszmékről, mint a folyóviz. Aláirtam neki egy példányt a
„Szentek virágos kertjé“-ből s két példányt küldött. És mindenik példány
harminczkét kötetből áll. Menjen csak tovább, mig szépen van.
És ez sem adott semmit.
– Rossz jel, – szólt Péter – ez már a második ember.
És bement a falu sikátorába, a luteránus paphoz.
Ennek még szebben mondta el szive szándékát. Ez is meghallgatta, akkor
megragadta a kezét, megrázta melegen.
– Kedves édes barátom, – mondta hévvel – boldog vagyok, hogy ilyen nemes
lélekkel találkozom. Önnek igaza van, szent igaza, mert mint a nagy
evangélikus költő oly szépen mondja:
Nincs szebb erény, mint emberszeretet,
Ez tesz nemessé sok szép életet!…
Azonban a terve bármily szép és nemes is, szerény véleményem szerint
kivihetetlen. És még ha kivihető volna is, végtelenül sajnálom, hogy
anyagi helyzetem nem engedi meg, hogy hozzájáruljak.
S bizony ez sem adott semmit.
Szegény Péter, azt sem tudta, hogy ért az utczára.
– Baj, baj, – morogta – immár három ember.
Ödöngött az utczán, le s fel. Bemenjen, ne menjen, minden kapuban
hánytorgatta. Aztán bement s úgy jött ki is. Nem adtak sehol semmit.
Végtére a gyerekek rákaptak s mint a nyáj kisérték, nagyobb csúfot űzve
belőle, mint hajdan Elizeus prófétából. Az ő türelme sem tartott örökké,
közéjük vágta botját, hogy egy ártatlan kis csöppség belesántult s aztán
elfacsarodott szivvel vánszorgott ki a faluból.
Mikor már úgy eltávozott, hogy a faluvégi kutyák is elmaradoztak s nem
ugatták tovább, leült az árokpartra és sirt.
Hozzámegy egy asszony. A csordásné, a ki ott lakott a közelben egy
vityillóban. Kérdi, miért sir? Péternek jól esett a résztvevő szó s
elmondta. Az asszony meghallgatta s ráfelelt, hogy bizony igaza van.
Azzal bement a házába és kis idő mulva kijött. Szégyenlősen tartott a
markában egy pár kispénzt.
– Jó ember, – mondta – többem nincs. Ez is csak azért van, mert ebbe a
mi falunkba nem veszik el az ilyen kicsi kis pénzt a bótba. De ha maga
használhatja ezt, én tiszta szívből odaadom…
Péter elvette. Még meg is könnyebbült a lelke. Hát nem járt egészen
hiába. Valamit gyüjtött. Igaz, nem sokat: három fillért.
Szégyenkezve sompolygott az Úr elé.
– Mire jártál, Péter?
– Jaj, én Uram, nem sok jóra.
És sorban elmondta hűségesen, ki mit felelt néki.
Végül elővette a három fillért s annak is elmondta a históriáját.
– Ezzel most mit teszel, Uram? Ennyivel hogy teremted meg azt a nagy,
nagy fundust?
Az Úr szeliden átvette a három fillért s szólott:
– Elég ez, Péter. Éppen elég. Tegyük hozzá ahhoz a háromszoros nagy
kincshez, a milyenről te álmodni sem álmodol. Az én Atyám elébb gondolt
arra. És megadta az örök nagy tőkét, a melyből mindenkinek jut
mindörökké…
S fogta az egyik pénzt, a porba vetette:
– Ez az első tőkéé: a földé!
A másik fillért a forrásba vetette:
– Ez a másodiké: a vizé!
S kinyitott tenyerén tartván az utolsó fillért, igy szólt:
– Ez pedig a harmadiké: a levegőégé!
S a kis fillér mint a pára szállt el a tenyérről.
Péter pedig elvakult szemmel bámult az Úrra, a kinek dicsfény jelent meg
arcza körül.