Szegények voltunk. Koldusnál is szegényebbek. Mert van-e nagyobb nyomor,
mint a tönkrement uraké.
Egy nyirségi kis faluban huztuk meg magunkat, a hol egy talpalatnyi se
volt a mienk a sovány homokból, s édeskés szagu akáczfavirág gyötört.
Csak az emlékezetünkben éltek a kövér, bőtermő repczetábláink, gulyánk,
ménesünk, oszlopos kuriánk ott fenn a ficzfás Tiszaparton.
A világ sarkába huzódtunk, elbujni a szégyenünkkel. Mégis olyan helyre,
a hol van atyafi. Jó a rokon, gondolta az apám, a ki meleg szivü volt s
mindig szerette az embereket.
Pedig átkos a rokon, az atyafi.
A rokon ott lakott a falu derekán, a legnagyobb házban, a mely csak ugy
terpeszkedett a vályogoszlopaival s puffadtan nézett apró ablakaival.
Hol volt ez a mi urias udvarházunk mellett. S micsoda keserves,
nyomasztó nagy gőg áradt belőle reánk. Vincze bácsi, a nagy tokáju,
kemény öklü, bozontos szemü rokon, hiába volt Szobi Kertész, mint mi,
cselédjének akart befogni. Haragudott, hogy az apám nem vetkezett vele
egy gatyaszárra, irigyelte, hogy neki már az öregapja kicseppent az uri
sorból s a mi águnk ennyi ideig birta. Az igaz, hogy osztán jól is
lepottyant, szétmállott a sárban, mint a túlérett körte.
Hát még az asszonyok. Az anyám Judith volt, Simonkay Judith. A nagyanyja
báróleány volt s a rokonsága odafent virágzott a hétágu koronák
világában. A Vincze bácsi, a Szobi Kertész Vincze felesége Csitke Eszter
volt s ennek az apja számadó csikós vala az alföldön s úgy suttogták,
pandurkézen veszett el.
A két asszony olyan volt, mint két éles kés.
Az anyám sose panaszkodott. Hideg asszony lett s egy szissz nélkül türte
az életet. De a faluban rebesgették, hogy a pántos ládákban megőrizte
régi apróvirágos bársonyszoknyáit, nehéz selymeit s drágaságokat
marokszámra. Egy kis igaz volt benne, de nagyon kicsi. Az apám
jött-ment, káromkodott, kaczagott, spekulált, reménykedett; bizott
mindenkiben, várt valamit mindenkitől s csalódott mindennap. Néha
rettenetes jelenet volt kettőjük közt.
Én meg csöndes kis emberke lettem. Félénk közvetitő az anyám és a világ
között. Féltem az emberektől, ujjamat se mertem mozditani. Úgy lestem ki
a világba, mint a csigabiga, minden pillanatban készen a
visszahuzódásra. És mégis nekem kellett kijárni az emrek közé. Én voltam
a család képviselője a falu előtt. Az apám alig volt otthon, az anyám az
udvarra se lépett ki, ha csak muszáj nem volt. Csak én jártam ki a
házból, iskolába, boltba, tejért…
A tej. A mi kis életünk legnagyobb hiánya! A sok apró baj közt, a
mellyel meg kellett küzdenünk, ez volt a legkeservesebb én rám. Nagyon
szerettem a tejet s nem volt tehenünk. A faluban meg nem lehetett kapni,
pénzért is ritkán; a tej arra való volt, hogy legyen mit „a piaczra
vinni“. Istenem, micsoda gond volt az, hogy csaknem mindennap a nyakamba
kellett venni a falut és sorolni tej után. Persze, ha az anyám
beszédesebb lett volna s meghallgatja a szomszédasszonyok pletykáit, nem
kell nekem tej után járni. Helyébe hozzák. De nem tette. És én kevély
voltam az anyámra, mert szegény, mert szép és mert gőgös.
Egy karácsonytáji estén nagy eseménynek lett oka nálunk a tej.
Már bejártam a falut s gyáván nyujtogattam a fehér meg a vörös
krajczárokat, ne adj isten, hogy csak egy pohárral is kaptam volna
valahol. Pedig mindenütt volt bőviben. Előttem csűrölték nagy
kondérokban, háromlábu cseréplábasokban s mégis, ha kértem, a szikár,
élesszemü, pénzéhes parasztasszonyok kiterjegették a két kezük szárát s
mind a tiz ujjukat és csipőre szoritott könyökkel sápitottak:
– Nincs, galambom. Nem lehet. Győteni kell. Gyön az innep. Kell a
kalácsba, bélesbe, piaczra. Most áros a té.
Fáradtan, pityergésre álló szájjal tértem haza.
– Nincs. Nem adnak.
Az anyám nagy fekete szeme kitágult, csak úgy világitott. Nem szólt, nem
sóhajtott, nem fakadt könnyre. De én meglapultam, mint a kis egér, mikor
érzi, hogy rögtön égszakadás.
Az anyám is kalácsot akart dagasztani. Nem szólt, elővette a
vizeskorsót; vizzel kavarta a tésztát.
És én tünődve néztem. Kint gyorsan alkonyodott s a hogy a kavarófa
csomóba olvasztotta a lisztet, egyre merészebben nőtt bennem egy
gondolat.
– Anyám…
Rám pillantott. És én kimondtam.
– Én elmegyek Eszter nénémhez…
Meg sem rebbent a szeme. Pedig nagy szót mondtam. Azon sem csodálkoztam
volna, ha a nagy sárgarézkapcsos biblia, a mely az almáriom polczán
fenyegetően csillogott, rögtön a fejemnek röpül, csak úgy magától…
Eszter nénémtől, a rokontól, soha semmit se kértünk, ha éhen halunk is.
De hisz neki volt vagy hat tehene s a mi házunkban három napja se volt
egy kanál tej. Mindig csak keménymagos leves, meg krumplileves… Már majd
megszakadt a szívem egy kis tejért.
Az ablakon bevilágitott a hideg, vörösfényü napsugár, az anyám csak
kavarta, kavarta a tésztát. Egyszer megszólalt.
– Eredj el.
Azt hittem, nem jól hallok, egy pillanatig vártam, hátha megbánja, s
hogy nem szólt, sietve felmarkoltam az asztal sarkáról a krajczárokat s
elsiettem. Nem. Az ajtónál még egyszer megállottam, visszanéztem az
anyámra.
– Menjek?
– Csak eredj.
Egész uton ugrált, kalapált a szívem.
A kutyák majd lehuztak s én hogy reszkettem tőlük! És sehol sem voltak
olyan dühös ebek, mint a Kertész-portán.
Egy cselédlány jött elő, az mentett meg.
– Hol van Eszter néném?
A czifra lyány mogorva volt, dühös. Úgy tetszett, mintha mérgesebben
vicsoritaná rám a fogát, mint a kutyájok.
– Az ólba – mordult rám.
Igen jámboran, meglappanva, félszemmel az ebekre sanditva mentem az ól
felé. Még a megfagyott szalma sem zizegett a talpam alatt.
A marhaól ajtaján vastagon áradt kifelé a pára.
Hirtelen megállottam, mintha jégbálvánnyá lettem volna magam is. Az
ólból különös kiáltásokat hallottam.
– Haccz békén!? – kiáltotta az Eszter néném hangja, de úgy, mintha nem
akarna kiáltani.
Dulakodás hallatszott; valami deszka, a szénatartó oldala recsegett,
mintha hozzálöktek volna valakit.
– Komisz! – lihegte Eszter néném. – Disznó komisz!
Valami férfihang kaczagott, halkan, nyihogva.
Megismertem. A kocsisuk volt, Pál Feri, a darutollas legény, a kiről még
én is tudtam, hogy a czifra szolgáló miatt hagyta ott a régi helyét s
állott be Eszter nénémékhez.
– Mit akarsz? – sziszegte a néném.
– Gyűjjön ki! – mondta a legény. – Az ícczaka gyűjjön ki.
Csönd lett.
És én úgy állottam, mint a bálvány. A rémület fura kicsi gyerekszobra.
Pedig nem értettem a szóból semmit.
– Eressz! – sziszegte ujra a néném.
– Kigyün?… Ki?… Ha ki nem gyün, rágyútom a házat. Engem ne bolondíjjon…
Ha mán megítetett, ki is gyűjjön… Ijfélbe.
Az ól rácsajtaja kivágódott és a néném kirohant.
A hogy meglátott, bámészan, ijedten, közvetlen az ajtó mellett
ácsorogva, rögtön látta rólam, hogy mindent hallottam, értettem s ettől
úgy megrémült, majd elejtette a zsajtárt.
– Mit akarsz? – ripakodott rám olyan gyilkos szemekkel, azt hittem,
fölfal.
– Édes anyám – hebegtem – tisztelteti Eszter nénémet, tessék adni egy
csupor tejet.
– Nincs! – orditotta, hogy majd felbuktam tőle.
Azzal sarkon fordult s ment a ház felé. Valami nagy okosság jött rám.
Pénzért kéri, – kiáltottam utána olyan hangon, hogy magamat is
meglepett.
Visszafordult, mint mikor egy harapós kis kutya ellen védekezik az
ember.
– Nincs, ha mondom! – s tovább ment. Aztán még egyszer felém nézett. –
Három kemencze kalácsot kell kisütnöm.
A hátam mellett ideges röhejt hallottam. Pál Feri állt mögöttem. És én
nem Eszter nénémre haragudtam meg, hanem erre az állatra.
Leforrázva mentem haza.
Soká álltam az ajtó előtt, mig be mertem nyitni.
Az anyám már meggyujtotta az olajmécsest; ezen a vidéken üvegoldalas
mécsest használnak a házban is, mint az istállóban. S én jól tudtam,
hogy a lámpánkban nincs petróleum, az üvegbe sincs.
Letettem a pénzt az asztal sarkára s elsuttogtam:
– Nem tud adni. Nincs neki.
Az anyám fölegyenesedett, kemény lett és azt vártam, hogy kiabálni fog,
szidni fogja. De nem szólt. Semmit sem szólt. Végigsimitotta a homlokát
s azt mondta:
– Jó.
Szomoru, nehéz este volt. Egyikünk sem szólott. És én egyre csak néztem
a mécses pislogó, hosszu füstöt eregető lángját s arra gondoltam, hogy
csakugyan milyen sok petroleum fogy a nagy lámpában, hogy már megint egy
csepp sincs az üvegben. És arra is gondoltam, hogy két nap mulva
karácsony és csak legalább az apám hazajönne karácsonyra. Pedig neki
jobb, ha nem is jön haza, mert nem szereti látni sem ezt a nagy
szegénységet és ő, ha elmegy, mindig urak közt van, mert csak azokkal
lehet üzletet kötni. De úgy látszik, azokkal se lehet, mert ő mindig
soká van oda, mégis gyalog szokott hazajönni egy krajczár nélkül…
Hamar lefeküdtem és akkor sem jutott eszembe, csupa csak ilyen komoly,
nagyemberes gondolat.
Éjszaka volt, sötét, mikor valaki verte az ablakot.
– Judit! Judit! – hallottuk.
– Eszter! – kiáltott az anyám – te vagy?
– Én. Az Isten irgalmára eressz be.
Az anyám beeresztette. Én ott reszkettem az ágyon. A hideg lelt.
Egy gyufa serczegése hallatszott, de nem gyult meg sem, már rémülten
suttogott Eszter néném.
– Jaj, meg ne gyujtsd, ha nem akarod halálomat. Vess ágyat, végem.
Az apám ágyát bontotta meg az anyám s a néném belefeküdt úgy ruhástól.
Egyszer csak kürtán felsikoltott:
– Hjj! Ne nyulj hozzám! Fáj… Összetört! – és zokogva fakadt. – Megvert.
Majd agyonvert.
Kimeresztettem a szemem és semmit sem láttam. Figyeltem s mintha az
anyám nem is lett vóna, neszét sem hallottam neki.
Tompán, görcsösen zokogott az asszony.
– Én, én, őrült bolond… Rajtakapott… – s csikorgatta a fogát. – És
megvert, hogy ott nyultam el az udvaron. Van egy órája, hogy ott
fagytam. Hová legyek? Kicsukott. Csak hozzád jöhettem. Máshoz ha megyek,
végem. Akárki más kiád rajtam…
S nyögött és lihegett és sírt.
– Tudtam, hogy az urad nincs itthon. És osztán te úgyis tudod.
– Én? – szólt az anyám.
– Nem szólt… a gyerek?…
Én majd leszédültem az ágyról.
Az anyám megszólalt. Azon a rettenetes nyugodt hangon, a melytől én már
rettegtem, a melytől az apám néha majd megbolondult.
– Nem. Az én fiam nem szólt.
És én, az „én fiam“, remegtem, mint a nyárfalevél.
Eszter néném csöndes lett, mint a halott. Többet nem szólt, nem sírt,
egy pisszt sem adott.
Anyám lefeküdt és én, a ki az ő ágya lábjában háltam, éreztem, hogy
hideg, mint a jég.
Reggel, mikor fölébredtem, minden úgy volt, mint rendesen. A kemencze
már meleg volt, anyám fenn járt-kelt.
Felöltözködtem s vártam a reggelit, mikor belépett az Eszter néném
czifra szolgálója.
Lármás volt és jókedvü, nem olyan dühös és vad, mint az este. Inkább
csufondáros.
– Gazdasszonyom egy csupor tejet küldött. Itt az egész esti fejés, csak
épp a tetejét szedte le. Az édes tejfel kellett a bélestésztához.
– Jól van, Zsuzsi, mondd meg a gazdasszonyodnak, hogy köszönöm… Várj.
Vidd el neki ezt a pár fülbevalót, viselje emlékül.
És felemelte a pántos láda tetejét s odaadta a legszebb pár függőjét.
Bizony nem tartottam drágának a tejet. Mert a hogy Zsuzsi lelkendezett a
csecse ékszernek, olyan szivbeli örömmel méregettem én az öblös,
hatalmas cserépfazekat. Vártam, hogy mégis tejet reggelizzek egyszer.
Az anyám pedig fogta az óriás köcsögöt s elkezdte csöndesen, nyugodtan
beleönteni a moslékos dézsába. Mert volt nekünk egy árva malaczunk is.
Fakó lett az arczom és halálos rémület vett erőt rajtam.
Az anyám rám nézett. Meghökkent s keze egyre vékonyabb érben csurgatta a
tejet.
Végre nagyot sóhajtott s ellágyult, fájdalmas szép arczán egy könnycsepp
futott végig. Megszólalt:
– No, add a csészéd, fiacskám…