Megijedt.
– Megfázó! Fődön fekünni. Kejj fel szentem… Ne haragiccs!… Kejj fel mán
gyönyörüségem.
De hiába rimánkodott. Hiába szólt akár gyöngéden, akár keményen, az
asszony nem mozdult, csak nyögött, nyöszörgött.
Hirtelen észbe kapott a kis férj. Átnyalábolta a feleségét, ölbe kapta
és feltette hamarosan a kis ágyra, a gubára.
Fehér volt az asszony, mint a halott, csak a félarcza égett vörösen.
A hogy ezt meglátta az ura, belesajgott a szivébe, felhördült s úgy
vágta fejét a falba, hogy a kemény koponyájától szinte kidült a
vályogház.
Mikorra mégegyszer megismételte volna ezt a bolondságot, már a nyakában
volt az asszony és elrémülten ölelte át a férjét.
– Ne, ne… – rebegte megcsukló nyelvvel.
A férfi elröstelte magát s leült az asszonya mellé az ágyra. Lehajtotta
a fejét. A szemébe egy könycsepp gyült össze s lassan legördült a
szempilláján, le az arczán az asszony kezére.
Ez felnézett meglepett, nagy, mély szemekkel. Végigrázkódott s zokogva
elkezdett sirni.
Igy ültek soká. Egyre melegebben karolták át egymást.
Olyan jól esett igy maradni egy óráig is. akár a sirig is.
Egymást ölelve, szenvedve, boldogan.
A gyerekférj bólogatott. Hát bizony mégis csak ártatlanul bántotta a
feleségét… Hogy is volt csak?… Ahá, a kokas!… Szegény asszony fázott,
nem tudott tüzet rakni, átment a Terka néneékhez. Szegény. Mig ő
haszontalanul lopta a napot. És még neki állott feljebb No ez nagy
czudarság volt. A’ való.
S olyan szeretettel ölelte át az asszonyát, hogy annak ropogott a
csontja.
De ez hagyta, nem fájlalta, hogy majd kiöli belőle a lelket. Mert ő meg
azt számitotta ki magában, hogy biz az embernek igaza van. Odajár, mit
tesz, mit nem, az nem számit; tél van, nem kell most dógozni. De hazajön
s nincs ebéd. Éhes. Osztán szegény embert ilyen tálalással fogadja.
Kokassal…
S odaadóan fonódott rá az erős kis emberére.
Nagy idő mulva megszólalt az asszonyka. Gyönge, beteghangon:
– Éhes vagy, Jóska?
– Én? Nem!…
– Ütnék egy kis rántottát.
– Sose bánd lelkem. Ettem Hajdók Lajiéknál. Jól beszalonnáztam.
– Úgy?
– De te, babám. Te éhes lehetsz.
– Én nem vagyok. Teri néném megtraktált.
– Hm. Vagy úgy?
Összenéztek s valami gonoszkodás csillant meg a szemükben.
Egyszerre csak nem sajnálták egymást. Kivált hogy a tüz meggyult a
tüzhelyben, fuvás nélkül s enyhe meleg kezdett terjedezni.
– Hisz ez hunczut! – gondolta magában mind a kettő. – A gonosz! No!
Megérdemelte, a mit kapott!
És még gyöngédebben karolták át egymást.
A tékára találtak nézni s felkiáltottak:
– A kokas!
Összevillant a szemük, elnevették magukat s összebujtak.
– Hozd el! – szólt nyügösködve az asszony. – Neked hoztam, te czudar
ember. Még én se ettem belőle.
A gyerekférj felugrott s nagy buzgón hozta el a tele tálat.
Maguk közé vették s a száj szögletében rejtezkedő csalafinta mosolygás
közt elkezdték szemelgetni, ropogtatni.
– Úgy-e jó, hogy hoztam? – szólt kényeskedve az asszony.
– Jó hát – felelt ravasz komolysággal az ura. – De az orrom nem pisze,
mi?
– Nem bizony! Nem ám! Isten ments! – gyügyögte az asszonyka és játékosan
fricskázta fel.