Terka néni a nagy szabad tűzhelyen, vigan lobogó csutkalángon,
kukoriczát pattogatott. A gyerekek ugráltak, kapkodtak a szerteszét
szikrázó habfehér szemek, a „kokasok“ után.
Lizi is, a fiatal asszonyka, kapta magát, odaguggolt a gyereknép közé, s
csillogó szemmel, csengő kaczajjal versenyezett velük a kokas-fogásban.
Egészen elfelejtette, hogy konty van a fején, fura papirkonty, a melyhez
néha még most is oda-odakap, mert azt képzeli, rárepült a galamb a
hajára. Persze, még csak két hete viseli.
– Jézus Márja! – kiált fel egyszer a kis menyecske. – Végem! Én csak itt
játszok, otthon meg minden hideg. No, én átjöhettem megkérdeni, mit
komendál Terka néném ebédnek. Hány óra? Krisztusom! Dél elmult.
Teremtőm! Kilenczkor gyüttem át. Csak legalább meg ne traktált vóna Teri
néném annyiféle jóval. Most mán kinek főzök? Kedvem sincsen főzni, ha
éhes nem vagyok. Pedig szegény ember, az még hajnalba elment Hajdók
sógorékhoz baltát köszörülni. Azóta akár fel is vágott egy fél öl fát.
Mig a nyelve pörgött, előkapta a rojtos, lányos nagykendőjét, magára
keritette, de nem hagyta lányosan szabadra, hanem hátrakötötte a
derekán. Lányoktól hét singnyire jár a hideg, asszonynak komolyan kell
járni.
– Vigyél legalább az uradnak egy marék kokassát, – nevetett rá a nénje,
a ki épp szakajtóba öntötte a gyönyörüen kipattant szemeket s
megrázogatta a kosarat, hogy a „czipója“ alólra kerüljön.
– Tán hogy megtudja, hol jártam! Majd ád ő nekem kokast, csak azt
megtudja. Hát azér mondta annyiszor, hogy asszonnak otthon a helye?
De azért tartotta a kötőjét s bokorra fogva, kényesen szaladt el a
zsákmánynyal. A házbeliek nevetve néztek utána, ő meg vidáman tapodta a
havat, apró sarkú csizmájával.
Hideg ház fogadta otthon. Hamar kis tálba tette a pattogatott kukoriczát
s hozzá fogott tüzet rakni.
Akkor csapta össze a kezét:
– Jaj! Hát nem elfelejtettem megkérdeni, mit is főzzek ebédre?…
Ezalatt pedig az urában is megmozdult a lélek Hajdók sógoréknál, a hol
reggel óta vigan borozgattak, diskuráltak s még egy kis durákkal is
megpróbálkoztak a legényfiúval az ólban.
– Tyhű a kisbaltáját neki! – rikkantott fel. – Itt a dél, vagy mán túl
is vagyunk rajta, oszt az én fejszém csak nem köszörülődött ki, oszt az
asszony meg mán vár azóta az ebéddel. No, az kivájja ma a szemem. Jó
lesz hazanézni, mer elhül a leves. Szegény, az ott dolgozik nekem
magába, én meg lopom a napot, mint egy lingár. Csak mán legalább az
étvágyamat el ne rontották vóna avval a paprikás szalonnával. Most mán
ki eszi meg azt a jó ebédet.
Magára keritette a gubát, elköszönt, a házba is bekiáltott s
elczammogott, nehézkes, meggondolt lépésekkel, a hogy házas embernek
illik járni, még ha tizenkilencz esztendőske is.
Hazaért, benyitott. A felesége még javába fujta, nekipirosodva,
elkeseredve fujta a tüzet, a mi sehogyse birt életre kapni a vizes
fában.
Ijedten nézett össze a gyermekemberpár. Mi lesz most?
Elébb az asszonyka találta fel magát.
– Felvágtad a fát?
– Majd még mit! – dünnyögte a férjecske.
– Tán nem?
– Fejsze nélkül?
– Hát nem köszörülted ki?
– Köszörü nélkül?
– Hát mi baja a köszörünek?
– … Befagyott.
– Úgy! Lelkemadta! Úgy? Akkor rakjál magadnak tüzet. Egész szent nap itt
fujom, mégse ég. Bolond vagyok, vagy mi?
– Te csak most raksz tüzet?
– Csak hát.
– Oszt az ebéd? Avval mi lesz?
Az asszonyka megrántotta a vállát.
– Tűz nélkül? Tán boszorkány vagyok. Majd még ezután a kisszéken főzöm
meg az ételt.
Az emberke lelökte magáról a gubát a kiságyra. Tempósan leült az asztal
mellé, a mely olyan nagyon vadonatuj volt, hogy ragadt és műhelyszagot
eresztett a festéke.
Lekönyökölt rá s összeránczolt szemöldökkel bámult a frissen meszelt
falra. El nem tudta gondolni, mit kell most tennie.
A menyecske pedig durczás lett. Duzzogó arczot vágott s kapta-fogta,
felült a kemencze padkájára; úgy nézett maga elé, mint egy megboszantott
czicza, a mely rögtön kész a karmolásra.
Még ezen a téren nem volt tapasztalatuk. Mi lesz most?
Hallgattak egy ideig. Végre férjemuram megpödörte a mi nincs s egyet
köhintett. Már ez is valami volt. Igy kezdik azt. Feleségemasszony egy
árva hangot sem adott rá, csak ült magában duzmaszkodva s nézte a sárga
homokkal felhintett házföldjét.
Az emberke ujra köszörült egyet a torkán. Attól rögtön bátorsága jött.
Az asztalra csapott tenyerével s azt mondta:
– Lizi!
Lizi, az asszonyka, összerezzent, de tovább hallgatott.
– Lizi!!
Semmi szó.
– Lizi!!!… Hát te nem is felelsz? Mi?…
– No! Tán meg akarsz verni? – nézett vissza harczra készen a csitri
asszony.
A férjnek fellángolt a szeme. Az ám. Hát persze, hogy meg akarja verni.
Hogy ez neki eszébe se jutott. Annak pedig meg kell lenni. Mer avval
minden rendbe lesz. Mer csak avval lesz minden rendbe.
Most már csak azon gondolkozott, mi czimen eshetne meg a dolog. Azt
régen tudta, hogy minden jóravaló férj megveri néha a feleségét, de
eddig olyan kezes bárány volt ez az asszonyka, hogy nem álmodta, miképp
lehetne rá kezet emelni. Most aztán érezte, hogy ma lesz valami.
Csak úgy forgott a szeme s járt össze-vissza a házban, az újházasok
rideg, üres, apróságok, csecsebecsék, megszokott ócskalomok, gyerekek
híján való lakásában. Okot, ürügyet keresett, hogy istenigazában
beleköthessen a jó kis feleségébe.
Addig-addig kutatott, mig meg nem látta a téka tetején a kistálat, a
mely tetejesen volt a pattantott tengerivel.
– Kokas! – rikkantott fel.
– Az hát! – vágta rá feleselve az asszonyka.
– Hát e’ má hunnan a csudábul való?
Az asszonykába hét ördög bujt. Elkezdett kötekedni a hangja.
– Hoztam.
– Hunnan?
– Terka nénéméktől.
– Ejha! Ott vótál?
– Ott hát!
– Azér nem égett a tűz!
– Azér!
– Azér nincs ebéd!
– Azér!
– Azér kell nekem itt megpukkanni mérgembe.
– Hát ha azér! azér!
– Micsoda! Te itt nekem feleselni mersz?
– De még mást is merek! Majd meg tanálom kérdezni, hogy fagyott be az a
köszörü. Mer a nem fér a fejembe!
– Majd megmutatom, csak még jobban megódódzzon a nyelved.
– Megódódzott a hordó csapja, úgy látom.
– A meglehet.
– Na hát nekem ilyen ne lehessen! – pattant fel a menyecske, mint valami
berzenkedő jércze s elkezdett csatorászni. – Korhely! Naplopó!
Naplopókorhely!
A férj elsomolyodott. Szép hang, új hang. Még ilyenbe se volt része.
Pöröl az asszony. Az ő asszonya!
– Dorbézoló, falucsavargója, dologkerülő, Országos lingár! – ömlött a
csókolni való piros ajkakról a szidalom.
A tejfelesszájú férjecske egyre jobban mosolygott. Tetszett neki a
lárma. Nem vágott elevenbe a sértegetés.
– Persze a Dárius kincsét is el tudná pocsékolni, de fát nem tud vágni.
Bajusza még nincs, de már jobban szekérozza a feleségét a vén
korhelynél. Egy hetes ember, oszt mán vénebb róka a husz esztendős
házasnál.
A kicsi férjet, mintha hájjal kenegették volna. Mind a harminczkét fogát
megmutatta, a hogy ott állt a felesége előtt hátravetett fejjel.
– Csak vihogj, vihogj! – tombolt az asszony. – Te pisze!
– Micsoda! – orditott fel a férjuram, mint a sebzett medve. Mert mi
türés-tagadás, az orrának volt valamelyes hajlandósága arra, a mit az
asszony ráfogott; de olyan kicsi, hogy még az ellensége se merte eddig a
szemére vetni.
– Pisze!
A következő pillanatban csattanás hallatszott.
Az asszony megtántorodott.
– Pisze! – visitotta halálosan kétségbeesett dühvel.
Piff, paff, püff!
Biz az első keresztelő megtörtént. Még pedig alaposan.
Az asszony levágta magát a földre s ott vonaglott hangtalanul zokogva.
A mokány kis férfi meghökkenve állt meg fölötte. Ennek fele se tréfa.
Jóformán maga sem tudta, mi történt itt most.
Teljes bűnbánat fogta el.
– Lizi! Lizi te!… Kejj fel, no! Semmi, no. Ha pisze, legyek pisze.
Az asszony úgy maradt elterülve a földön, mint a holtravált.
Az emberke szive elszorult. Az öklére nézett. Ezekkel a vasbunkókkal
akár agyon is üthette azt a gyenge teremtést.
– Lizi… Hékám. Kis feleségem. No. Hadd el mán, no. Kejj fel virágom.
Nem mozdult az asszony. Nem is sírt, csak meg-megvonaglott s
nyögött-hörgött.
A férjemuram csosszantott, toppantott. Mellé térdelt. Gyengén megrázta.
A felesége végigvonaglott s feküdt tovább a hideg földön.
– Énnye mán no! – motyogta az emberke esetlenül, de fájdalmas szívvel. –
Iszen én nem akartam; nem úgy akartam. Tehetek én róla? Hajszen hát az
vagyok én, a minek mondtál?
Rátette a kezét a lapoczkájára s érezte, hogy a meleg asszonyi test
megrázkódik.
– Utálsz? Lizi. Haragszó? Hé… Mit mongyak mán no! Éj, hogy ide nem
tudott ütni az égnyila, mikor megtettem. Szegény!… Bogár! Te! Csitri te!
Nem kell mingyárt meghalni… Más asszont is megvert mán az ura.