Az ujjáépitett nagyszerű állomás harmadosztályu várótermében nyüzsög a
nép s orrcsavaró vasutszagban bámészkodik a czifraságokon.
Bot Fábján, a ki számadókondás a grófnál, maga is először van itt. Ha
már itt van, felnéz jobbra-balra; mért ne nézne, nem törik bele a nyaka.
De ennyi elég is neki. Mit bámuljon, nem bornyú ő. Leül inkább. Bolond
ácsorog, ha van elég lócza.
Előszedi a garasos pipát, meg a hárompízes dohányt s rátőt. Azzal
elkezdi szemlélni a szemközti lócza lábát, mintha soha nem került vón
elébe külömb meglátnivaló.
Fel se pillant többet s igy nem veszi észre, hogy egy asszonyszemély
nézegeti őt nagy figyelemmel. Hát iszen, hogy az ő eszével éljünk, nem
igen van mit ügyelni rá, mert az asszony már vénecske. Olyan az ő
korabeli forma. Vékony, összeesett, ránczos arczu szegény asszony.
Eléggé vásott ruhában, zajdával.
Jó idő telik igy. Fábján a széklábat, az asszony meg őt nézdeli.
Csenget a vasuti ember és kiabálja a sok nevet. Mind a ketten ráismernek
a maguk állomása nevére. Sietve felczihelősködnek és az ajtóhoz
igyekeznek.
Épp egymás mellé állanak; az asszony akarja ugy. Az asszony, a ki nagyon
izgatott s nem egyszer majdnem meglöki Fábjánt, hogy nézzen már rá. Ne
álljon ugy, mint a bot. De mégis el-elhagyja s biztatja magát:
– Majd bent a kupéban.
Végre beszállanak. Ablakhoz ülnek, szemben egymással, egy elég üres
rekeszben. Vonat megindul, lárma lecsillapul, kalauz a jegyet
kilyukasztja, Fábján csak nem pillant rá az asszonyra. Nem jár neki már
asszonyon az esze.
Ez aztán elszánja magát s ráteszi a kezét az ember térdére.
– Nézzen mán ide, jó ember. Aggyisten!
Fábján odanéz. Szurós fekete szemei elébb idegenül futkosnak az asszony
idegen ábrázatán, de a hogy nyomot találnak, valami régi emlék nyomát,
elkezdenek össze-vissza ugrálni, szaglászni, hogy a többit is
megtalálják. Végtére csakugyan megvan az igazság. A két fekete szem
megnyugszik.
– Aggyisten – fogadja a köszöntést, szóval, szemmel.
– Tán meg se esmer Fábjány?
– Marcsa… Tót Marcsa.
Az asszony legyint.
– Régen vót a’!
– Hát kihe mentél?
– Fórizs Estánhoz.
A férfi tudomásul veszi. Egy vonása sem árul el érdeklődést.
– Hát hogy van kend Fábjány? Hun lakik?
– Teleken.
– Hm. Kondás?
– A grófnál. Számadó.
– Hm.
Az asszony szemei zavarosak lesznek.
– Jó megy dóga ugyi? – kérdezi olyan sajátságos hangon, a miben
irigység, szemrehányás és a saját sorsán való panaszkodás lappang.
– Hát – jól… Van négy fiam, már férhe adtam két lyánt. Egy-egy
fertájtelket mindeniknek vettem.
Asszonynak a sárga szemébe köny szivárog. Felszijja. Hallgat.
– Én igy vagyok, lássa – és rámutat szegény magára.
Az ember végignézi.
– Megvan az urad?
– Hajszen csak a ne vóna.
– Mér?
– Mindennap az árokba hál.
Az ember meglóbálja a fejét.
– A baj! – Elgondolkodik. – De hát, hátsz’ az Están ’sz a nem vót
kocsmás! Nem igen!
– Rákapott!
– Melletted!
– Én mellettem? – fortyan fel az asszony és köny szökik a szemébe, le is
csordul rögtön. – Isten a tudója, én nem vagyok az oka, én nem! Tudja
Fábjány, én mindent megtettem. Csak a jó Isten látta, mit miveltem én.
Nagy harcz vót ez az élet. De én csak jót akartam, soha rosszat én nem
akartam. De nem hajlott. Nem kellett neki az én jóságom. Mi vót rossz, a
mit én valaha kivántam? Csak a jót. De ő azért is mindig ellene tett.
Soha nem hajlott.
A kondás összekapta a szemöldökét s ugy kilökte az öklével a botot, hogy
majd betörte az ablakot.
– Micsoda beszéd e’? Nem hajlott! Az embernek kell hajlani?
– Hát ha az asszony akarja a jót, akkor az embernek kell… – feleselt az
asszony.
Fábján legyintett, mintha azt mondta vón: Jójó, csak beszélj, látszik,
hogy nem lettél a feleségem, én megtanitottalak vóna. De igy semmi közöm
hozzátok; az az Están már akkor is olyan tutyimutyi vót. Kocsmás lett!…
Hm.
Az asszony is érezte, hogy nagy ellentét került közéjük s nem folytatta
a beszédet. Hallgattak.
– Kit vett el, Fábjány? – kérdezte végre szeliden.
– Ugy se ismered. Más vidékről való.
– Külömb vót nálam?
Az ember ránézett.
– Akkor nem!
– Csak most, ugyi?
– Hát, most nem ilyen szárazhusu.
– Mert maga jó vót hozzá.
Ujra hallgattak. Fábján hirtelen elmosolyodott egy parányit és
megszólalt.
– Hányszor vert meg az urad egy héten?
Az asszony felháborodott s lángba borult az arcza.
– Éngem? Ecczer se!… Ecczer-kécczer próbálta, de meleg lett neki. Alig
maradt meg a félszeme. Javasasszony is kurálta.
Fábján a szeme szögletéből méregette az asszonyt. Aztán furán
felrántotta a szemöldökét.
– Mer én az enyimet minden héten eltángáltam kétszer. De téged
megraktalak vón háromszor.
Mosolygott magában. A feleségét biz ő egyszer se bántotta, kivéve
eleinte, mig beletanult az asszonykodásba; azután elég volt egy hangos
szó is. De ezt a Marit, ezt mindennap megverte volna, meg ő, kétszer is.
Mig a Tiszának nem megy! Veszettadta! Megszokik, vagy megszökik. Tán ő
ment vóna korcsmába!… Ámbár az is lehet… Ki birja az örökös
czudarkodást?
Az asszony fanyarul mosolygott és tréfára forditotta a dolgot.
– Vagy én kötöttem vón kendet az ágy lábához! Czérnára.
– Kötelet se vert még olyat a kötélverő – szólt a foga közül a férfi.
Az asszony ujra megérezte, hogy oda lyukadtak ki, a hova az elébb.
Elhallgatott. Lyányoknak való csak, hogy komoly dolgokon játszva
próbálják ki a körmüket, mint a kis macska. A melyik fába belevág a
körme, arra megpróbál felmászni, a melyiknek a kérge igen kemény, azt
ott hagyja… Ez igen kemény fa! Már akkor is a vót. Eszébe jutott a nagy
eset.
– Vót lakodalma! – szólott váratlanul.
– Nekem? – mondta tempósan az ember. – Hét falu tánczolt rajta. Három
banda huzta.
Ez is csak olyan „tóditás“ volt. Fábján maga sem értette, hogy van, de
ez az asszony most éppen ugy kihuzta belőle, a fösvény, egyszerű,
egyenes emberből a hetvenkedő mondásokat, mint valaha legénykorában.
Az asszony tüzeskedve szólt rá.
– A kellett magának csak!… Azér nem kellettem én. Nem eskető pap kellett
magának, csak lakodalmas banda. Csak azér is! Én egyszerűen akartam,
minden czéczó, sok kőtség nélkül. Maga? Annyit tékozolt volna el, hogy
öt esztendeig nyögtük vón az adósságát.
– Kikerestem vón én azt, Marcsa! – szólt haragba hajló kötekedéssel
Fábján; épp ugy, mint legénykorában.
– A ki egyszer igy tesz, másszor is megteszi.
– Az igaz, Tót Marcsa! Megmutattam. Minden gyerekem kódus.
– Jó felesége vót biztosan – rántotta meg epésen a száját az asszony.
– Az igaz. A való!… De én neveltem annak.
És a szeme csak ugy szórta a szikrát és a hangjában ott volt a
férfiönérzet gőgös bugása.
Az asszony harmadszor is elhallgatott. Visszakerült zátonyra a beszéd.
A férfi azonban megelevenedett. Előszedte a pipáját, rátöltött s a
füstfelleg közül ő kezdett támadni.
– Hát hallod-e hékám. Jutottam-é eszedbe, miótátul elkergettél a
falubul?
Ujra parasztlegény volt. Teljesen a régi. Szinte nem is illett rá tovább
az ólompitykés, nehézformáju pásztorgunya. Ezzel pásztormód jár,
mozgásban, beszédben, gondolkodásban. Ő most kifordult magából,
elveszett az évtizedek alatt megszokott közömbössége, a mi a disznófalka
mellett, az erdő csöndjében ráragadt. Beszédes, eleveneszű paraszt lett
megint. A milyen hajdanában volt.
– Én kergettem? Én nem kergettem. A maga bolondsága kergette.
– Hát jó van Mari. Legyen ugy. Az én bolondságom kergetett. Fogd rá,
hagyd rá. De azér mégis szeretném tudni, hogy mikor Fórizs Pestával
megesküdtél, osztán persze lakodalom nélkül…
– Ugy hát – vágta rá az asszony.
– Jó no, okosan, nem is vóna rendjén, hogy mikor egyet eleresztettél a
lakodalom kőccsége miatt fösvénységbűl, a másikhoz hozzá menj
lakodalommal… Mondok, csak azt az egyet szeretném tudni, hogy jó vót-é
neked Fórizs Pesta Bot Fábjány után?
– Ha nem lett vón, nem kellett vón.
– Ugy. Gusztus… Oszt tudod te, ki az a Fórizs Pesta?
– Jobban, mint kend.
– Akkor azt is tudod, hogy ű vót a kapczám.
A paraszt kinézett az ablakon és rossz májjal mosolyodott el.
– Kis Ágnit is beletürűtem, a Fekete Zsuzsit is ráhattam. Azt nem
tuttam, hogy téged is. Jobban, mint azokat. Hallod! ez jó vót! Ezér
érdemes vót egy kupéba kerülni veled. Hogy ezt megtuttam. Mer én
azótátul ugy utáltam azt a falut, hogyha egy odavalósit láttam valami
vásáron, ugy elkerültem, mint az isten az oroszt.
Az asszony reszketett az izgatottságtól. Forralta a vérét ez a gúnyos
hang, ez a lenéző, kicsufoló beszéd, Nem tudott semmit azokról a
históriákról, a mit az ember emlitett, de iszonyu szégyenletesnek
képzelte benne az ura szerepét.
A férfi csendesen röhögött magában és csóválgatta a fejét.
– Fórizs Pesta – dünnyögte,
– Están az! – morogta dühösen az asszony.
– Están?… Jó! Fórizs Están. Hát iszen egy Tót Marcsának jó!…
Az asszony majd szétrobbant. Nem tudott mit szólani.
– Hm, – folytatta a dünnyögést az ember – osztán rákapott a kocsmára!
Hát persze! Neki is kellett egy kis jó ebbül az életbül… Ugy kellett
neki! A ki azt eszegeti, a mit más ecczer megett…
– Hallja! – szoritotta ökölbe a kezét az asszony.
Az ember mosolyogva nézett rá, megdühitő mosolygással.
– A bion vagy ujra kiadja, vagy belebetegszik – fejezte be a megkezdett
durvaságot a vadparaszt.
Ebben a pillanatban az asszony magáról megfeledkezve, arczul akarta ütni
az embert. Csak csendesen. Ugy, hogy ne legyen feltünő. Vagy tán nem is
ütni akarta, csak legyinteni; karmolni, vagy czirógatni, maga se tudta.
A hogy akkor czivódtak, mikor elszakadt a közös életük folyása.
Lyányosan, a szerető nagy szabadságában. De az ember megkapta a kezét s
ugy csavarintott egyet rajta, hogy a némbernek elmeredt szeme-szája a
fájdalomtól.
– Hallodi Tót Marcsa! eltanáltad felejteni, hogy én Bot Fábjány vagyok
ma is. Nem Fórizs Pesta.
Az asszony összehuzta magát; a másik sarokból odanézett valaki s nem
vett észre semmit.
Az asszonyállat csendesen pityergett és kibámult az ablakon. A férfi ült
magának és szítta a pipát. Hallgattak.
Egyik állomás ment a másik után. Végre közel volt, hol az asszony
leszáll.
Felkötötte a zajdát a hátára s ugy ült le.
Sok mindent gondolt át az életéből s igy szólalt meg. Gyáva, megadó
asszonyhangon.
– Hej Fábjány! Kár, hogy te nem akkor törted ki a kezem… Ha te akkor nem
azt teszed, hogy a fejedbe vágod a kalapod, a válladra veted a szűröd,
oszt elmégy, máig se tudta senki, merre, akkor én se lettem vón egy
rossz Fórizs Pestáné… Neked nem kelletett attól félni, hogy kocsmára
szorulsz… De te nem szerettél éngem ugy, Fábjány, mint én téged. Ott
hattál!…
Az ember faarczczal hallgatta. Ugy tetszett, mintha szorulna rajta a
tágas, idegen ruha. Hogy is került ez rá?
Soká nézte a pipa kupakját; egyszerre csak oda pillantott a lyányra.
Hát egészen elbámult, hogy nem a szép kaczkiás, fecsegő, piroskendős
lány ül szemben vele, hanem egy összeesett, ránczos arczu, lógófejü vén
asszony.
A vonat megállt.
– Isten áldja Fábjány – szólt az asszony.
– Isten áldjon Maris – szólt az ember.
És meg sem érzett a hangjukon, hogy nem két idegen köszön el egymástól.