Felfigyel, kimeredt derékkal, – aztán uj gondolata támad és arra
egyszerre megenyhűl, ellankad, lággyá lesz bolondos kis macskaszíve:
– Nem akar kompromittálni. Az édes, az édes…
Az. Várja. A szobában, ott visszavárja.
S a kulcs megnyikorog a kamra-ajtó závárjában. És egy sündörgő, félénk,
pompás, ragyodó szőrü macska, elnyult testtel oson ki az ajtó megnyilt
résén.
Körülles és örvendve, hogy senkisem látja, meglapultan, kicsire huzódva
lopózkodik a komló alá, be, be a csorgóig, az ablak elé…
Egy perczig, egy másodperczig remegve leskel. Akkor megdöbben, a szivébe
nyilall. Bentről rosz neszt hall.
Fölegyenesedik. Benéz.
– Szszsz!…
Vad, őrült, dühödött sziszegés tört ki a a foga között.
S odabent a fehér puha, idegenczicza összegomolyodva gurul a sarokba,
szemét nem birva levenni az üldözőjéről.
A hatalmas, villámszemü házimacska tigriskörmökkel, felborzolt szőrrel,
vadul megőrülve néz be az ablakon.