Kék az ég, szinte belátni tiszta vize mélyén a fenekére. Könnyü,
buborodó vitorláju bárányfelhők usznak a szinén. A napsugár perzsel, de
friss szellő legyezi az embert s a hőség nem tikkasztó, rekkenő, hanem
lázba gyujtó.
Az ispán úr almás pején koczogva ér be a kis faluba. A lombok alatt
leveszi széles karimáju szalmakalapját; csinos fürtei szeszélyesen
borzolódva csapzanak szanaszét fehér homlokán. A szeme csillog, barna
arcza tüzel, melle dagad s feketére égett keze idegesen rántja meg a ló
zabláját.
Maga sem tudja mi baja. Lázasnak, hevesnek érzi a vérét. Az arczán
pattanások nőttek s türelmetlen, ingerült. Egyszer csak elment a kedve a
munkától s azt mondta haza kell néznie.
Most itt van, bent a faluban s még most sem tudja mit akar hát
voltaképpen.
Letép egy ákáczfalevelet, a szájába veszi s halkan elkezd vele
sziszegni. Végig néz az utczán. Sehol senki. Nehány liba, tyuk csipeget,
kapargál a kiszáradt árok gazos partján.
Itt a háza, a derék urasági lak, a mely körül alázatosan gurnyasztanak
az apró zsellérviskók. A tőszomszédjában csinos kőház, ebben magagazdája
a paraszt, a ki ott lakik.
Hirtelen nagyot ránt a ló zabláján s bekiált ide.
– Szomszédasszony, galambom, adjon egy csókot.
Az ispán úr szabad száját mindenki ismeri. Nem botránkozik meg azon már
senki, még a tulajdon felesége sem, pedig az ugyancsak kész a
botránkozásra.
A szomszédasszony most jelent meg a tornáczon. Hátulról jön, a kertből,
a tilólástól. Világos, aranyszálas, gesztenyeszín haja fehérbabos
törökpiros kendővel van menyecskésen hátrakötve, de nem úgy, hogy a
legszebb fürtök lazán, boglyasan ki ne kandikáljanak. Fehér pozdorja
lepi haját, arczát, ruháját. Ingvállban van s barnapirosra égett fehér
teste telten, formásan kivirit a vászon ing tágas kivágásán. Ezerránczu
szoknyájának kávébarna alapján nagy vörös rózsák hevernek a redők közé
rejtőzködve. A szoknya féloldalt föl van tüzve csipőre, elfeledte
leereszteni mig beszaladt a házba. Ám igy kilátszik a durva
vászonpendely csücske s alatta a remek láb, a hófehér térde kalácsáig.
A kicsattanó rózsához hasonlatos szépségü fiatal asszony hamiskásan
fölveti a szemét s azt hajitja oda az ispán szavára:
– Majd ha fagy.
Be akar sietni a házba, de a férfi ekkorra éppen a virágos kis kertje
keritéséhez léptetett s egy parancsoló mozdulattal magához inti. Valami
erős van a szemében, s az asszonyka egy kis habozás után eléje megy.
– Na, – mi kő?
– Látni akarlak, – suttogja a férfi s úgy néz rá, majd felperzseli a
szemével.
A menyecske nevet, megzavarodik s még furcsábban, szégyenlősen mosolyog;
fehér fogacskái megcsillognak piros ajka résén át. Aztán szemérmes lesz;
elkezdi lesimitani hajáról, válláról, két karjáról a pozdorját.
Mosakodik s bájos vonalakban vonaglik, mint a czicza, a kéjes, hamis,
tetsző, rőt foltos fehér czicza.
A férfi behunyja a szemét s a pillák közül gyönyörszomjasan néz rá.
– Zsófi – suttog a szava.
Az asszony egyre zavartabb lesz s feltüzött szoknyáját ereszti le,
mintha el akarná takarni szép magát. Nem is gondol rá, hogy ezzel a
mozdulatával árulóvá teszi a keménytörésü ingvállat, a mely öblös redőbe
hajolva paradicsom kapuját nyitja a magasan ülő férfi szeme előtt.
Ennek vér futja el a szaruhártyáját s úgy belvágja sarkát a lova
véknyába, hogy az felszökik; alig birja aztán helyben tartani.
– Zsófi, – megveszejtesz! Belebődülök a szomjuságba. Innom kell…
– Majd – hozok – egy pohár vizet.
– Nem! Én megyek be hozzád! – lihegi a férfi.
A czicza visszahuzza szép gömbölyü fejét a válla, a bársonyos lapoczkái
közé s lesi mi lesz ebből. Bajtól tart.
– Érted! Be, hozzád, egy pohár vizre, egy pár csókra.
– Van esze!? – szökik fel az asszony.
– Nincs!
– Elmenjen!
– Nem én!
– Bolond.
– Az.
– Fényes nappal.
– Ha most áhitalak!
Az asszony elrémül.
– Mit akar maga? Meglát a felesége. Ha szomjas, – kérjen tőle…
A férfi összekapja a fogát, a szemöldökét. Fölpillant a maga házára. A
hátulsó ablakok ide néznek. Magas komlóbokrok takarják a szoba ablakait,
de a konyháéból éppen ide látni.
Fölcsapja kalapját s fütyülni kezd. Bágyadtan, halkan fütyöl egy-két
taktust, megereszti a ló kantárszárát; a pejkó léptetve elindul és
nemsokára befordul a maguk udvarára. Aztán csak néz, néz maga elé,
halkan fütyörész s a szeme vissza sem rebben a menyecskére, a ki
leskődően figyel utána a szürke, kitáguló, hunyorgó czicza szemével.
A ló megáll az üveges, borostyán befutta veranda előtt.
– Béni!
Egy tizenkét éves vaskos kis ficzkó vágtat elő. Nyomában két szép kis
barna urfi ugráncsol.
– Apa, apa! – kiabálnak élénken a gyerekek.
– Vidd a lovat az istállóba. Abrakold meg… Jó van, jó van fiacskáim.
Menjetek játszani Bénivel… Itasd meg azt a lovat te… Nyár van
teringettét, gyerekek!… Ugráljatok, ficzkándozzatok, mint a csikó.
A fiuk torkuk szakadtából visitozva ugrálják körül a lovat, a mely
barátságosan horkant feléjük. Az apjuk kedvtelve néz utánuk. A nagyobbik
gyerek már iskolába megy az ősszel!…
Fellép a verandára, három lépcsőfokon. Lecsapja kalapját.
Bentről babasirás hallik. A prücsök szól.
Sári néni, a száraz dajka eteti a csöppséget, de annak nem kell a tejbe
ázott zsemlye. Inyencz, mint az apja. Pedig nem kapja meg többet a
legédesebb csutorát. Két kanál közt egyre bömböl s kiabál:
– Ma–mma–mma–ma.
A mama a konyhában van s a cseléd segitségével az aratók ebédjén
dolgozik.
– Lelkem, édes lelkem! – szól be hozzá az ura olyan szeliden és békésen,
mint a ki nem is tudna egyet kiáltani. – Gyere be egy kicsit lelkem,
hozz egy pohár vizet is.
Az asszony bámulva néz ki rá.
– Itt a viz, igyál. Friss.
– Melegem van, hadd álljon.
– Mindjárt.
A férfi megállott az ajtóban s elnézte, hogy sürög-forog a felesége.
A sovány, de szép arányu asszonyka hajlékonyan nyult ide, oda. Ebben is
van valami macskaszerü. Fekete ruhájában, a mit valami távoli gyász
miatt visel, s a melyen csak a fehér kötény, meg koromfekete haja alatt
a hófényü, nyulánk nyaka tör világos foltot, igazán olyan volt, mint a
feketeszőrü, fehérfoltos egerésző házi macska.
Körülötte minden ragyog. A rezek, a faedények, s minden a szabályos
helyén. A rendetlenségnek árnyékát sem türi. Mindent a maga idejében, a
maga módján.
Szivós teste aczélos erővel nyulik, hajlik. Nesztelenűl jár-kél, ha
dolgozik, nem csörömpöl, eltörni semminek sem szabad a házában.
Dorombolni nem szokott, csak nagynéha ölbeli babájával, de pörölni,
veszekedni sem. Azonban éles nézésü sárgás-dióbarna szemével úgy rendben
tart mindenkit és mindent, hogy nincs is szükség patvarkodásra.
A férfi sarkon fordult, bement a hűvös szobába, a hol minden olyan
tiszta, kimért, szabályos, mint a skatulyában. A diványon, a gépen, kis
asztalon, nagy asztalon, székek támláján s mindenütt, a hol csak lehet,
horgolt teritők; a szövetbutorok vászon takaróval behuzva; a szekrények
tetején befőttes üvegek friss, ragyogó sora s minden csillog, mint a
tükör. Az ember nem mer leülni, egy széket elmozditani, hogy meg ne
bontsa az érczkemény, hideg rendet.
A férfi belesüppedt egy fotelbe. Nagyot nyujtózik, ásit. Erős, szép
fogait megmutogatja.
És ujra fütyörészni kezd. Halkan, maga sem tudja mit. Kellemetlen
előérzései vannak. Szórakozottan pedergeti a bajszát. Nem gondol
semmire.
Végre nyilik az ajtó s megjelenik a felesége. Fehér porczellán tányérkán
kristálytiszta pohárvizet hoz.
Szó nélkül tartja eléje. Az ember megissza. Fenékig.
– Várj.
– Mit akarsz? – kérdezi csöndesen, közönyösen az asszony s leteszi a
poharat.
A férj, a mint a hűvös fekete asszonyról felnéz a plafondra, úgy érzi,
már nincs semmi mondanivalója.
– Valamit – akarnék – kezdi zavarodottan s jobbra-balra rántja a száját,
hogy a bajuszát hozzádörzsölhesse ugyanahhoz a mutató ujjához.
– Nos?
– Hát gyer ide közelebb, – szólt a férfi nyerseskedve.
Az asszony elbámul.
– Úgy állsz, mint valami szent, – folytatja a férfi a gorombáskodást
erőszakosan, – az ember nem is mer hozzád szólani.
Az asszony vállat von.
– Mit akarsz? Sok a dolgom.
– Nekem is.
– Éppen azért.
A férfi hátraveti magát a fotelben.
– Mi bajod? Azért nem kell összetörni a fotelt, – szól rá felesége s
közelebb lép, hogy helyrehuzza a lerántott vászon boritót.
A férjet megcsapja a hideg szobában az asszony melegsége, hirtelen
átkapja őt s odarántja az ölébe.
– Eh, már egyszer meg is csókolhatnál.
– Megbolondult?
– Meg.
– Hagyjon békén.
– Van eszemben.
Az asszony gyanakodva néz az urára, úgy hogy ez megjuhászodik s egy
kissé mérsékli magát.
– Hát tudod lelkem, azt akarom mondani, hogy máma, – kezdi hadarva s
ujjaival idegesen, megremegve szalad végig az asszony testén. Egy percz
alatt tűz sugárzik át ujja idegein, be az agyába s a következő
pillanatban vasizmokkal szoritja magához az asszonyt, hogy majd
összetöri.
– Jaj! – liheg az föl. – Őrült!
– Még nem vagyok, de megbolonditasz.
Elereszti és izmos markában csipejénél fogva messze eltartja maga elől.
Az asszony arcza kipirul. Kihajtott ruhagallérja elgyürődött, egy kapocs
kipattant s fehér bőréből vékony szöglettel több látszik, mint máskor.
Férje kimeredt szemmel, vágytól szétbuggyant ajkakkal néz belé a
szemébe, a lelkébe.
Aztán ujra magához szoritja, forrón, gyötrőn; csókokkal boritja, s
valamit sug az asszony fülébe.
– Nem! – lihegi az asszony, s a hogy hideg, gonosz macskaszemével ránéz
az urára, valami gyülölködő karneol-láng villódzik meg a szeme mélyén, a
sárga karikában.
– Nem? – hörgi a férj. – Nem? Hát majd én megmutatom, hogy igen.
S majd szétmorzsolja az asszonyát, de az szivós testével elvékonyul a
markában s ki akar szabadulni.
A macskát nem lehet megfojtani, agyonverni, azért ölik vizbe.
– Mi vagyok én? – hörgi a foga közt a férfi s nem birkózik a
feleségével, hanem nyomorgatja azt. – Mit akarsz én velem? Hát sohase
lesz már ennek vége? Tán fogadalmat tettél. Haha. No csak várj, mig még
egyszer beviszlek gyónni.
Kaczagott durván, röhintve s egyik öklével a szék puha karját verte.
Az asszony hangtalanul birkózott vele. De hiába karmolt a fényes szőrü
fekete macska, nem szabadult. Ilyen jelenetnél jutott eszébe az
ősmesemondónak, hogy a gonosz tündér száz alakot ölt az ember keze
között. De ez a férfi még akkor sem eresztette volna ki…
Gyönyörüség volt az asszonnyal még ez az ölelkezés is. Kemény izmait
megfeszitette csontos öklén, hogy nem birt belevágódni az asszony éles
egérfoga s lesiklott róla rózsaszinü puha körme. És át meg átszítta
magát a puha női test tapintásával, illatával, izgató hőségével.
– Csipj, karmolj, harapj macskám. Kis macskám. Szép czirmosom, – lihegte
a fülébe. – Te vadmacska.
Az asszony simára, feszesre fésült, fekete haján csillogott az
ablaküvegről ráverődő fény. S a férfi csókolni kezdte ujra ezt a
kékesfekete vastag hajat, a rózsás fülecskét, a nyakát, a hónyakát, a
gyönyörü formáju nyakát.
Érezte, hogy az asszony belefáradt a marakodásba s egyre jobban
odaengedi magát. És a puhasága mind szilajabb lángokra szította a vérét.
Őrült, vad szerelem gerjedelme gyujtotta máglyába a szivét.
Az asszony már csak idegesen rángatózott. De félig lehunyt szemében
hideg ravaszság kezdett kékes fényt vetni.
Némán, megadással türt s lelkében annál erősebb lett az ellentállás
gőgös ereje.
Háromszor, négyszer kinyitotta az ajkát, hogy kimondja a félrevezető
szót, de félt, hogy a hangja elárulja.
Végre megtörtént. Kimondta.
– Az ajtót. Zárja be az ajtót.
A férfi egy őrült, forró csókba fojtotta a szavát. Aztán felugrott és
támolyogva ment az ajtóhoz. Alig talált a kilincsre, a kulcsra, hogy
nagy csikordulással ráforditsa.
Ebben a pillanatban ajtócsattanást hallott.
Az asszony besurrant a belső szobába s magára csapta az ajtót. Be akarta
zárni, de a kulcs nem volt meg.
Riadtan, rémülten keresett menekvést az ijedt, nagy fekete macska.
Az ablak nyitva volt.
Kivetette magát rajta.
Mikor a férfi betört a kis szobába, senki sem volt ott. Az ablakhoz
ugrott. Kint a szomszédasszony kertjében, a komló-bokrok alatt meglapult
a szökevény.
De a helyett ott állott, szemben, a másik ház tornáczán a másik czicza,
a fehérszőrű, leskelődő, a Zsófi. Bizonyos, hogy mindent látott, mindent
kitalált.
És a férfi rábámult és állva maradt és kóválygott a feje és ködök,
aranyos, szürke ködök kóvályogtak a szeme előtt. Szégyen, harag,
fájdalom szoritotta a szivét és düh, kegyetlen düh. Egyszerre csak félre
nem érthető módon intett. Át hivta. A kaczkiás, az álnok, a szép
cziczát, a mely csak hunyorgott és igent kacsintott rá.
S az ember fáradtan vetette le magát a tarka szövetű divánra. Forró
agyát engedte gőzölögni; bámult gondolat nélkül. Hagyta, hogy
fölzaklatott idegei remegjenek, rengjenek, mint a megvert czimbalom.
A felesége azalatt halálos kétségbeeséssel lopózkodott a komló közt a
szomszéd kamrájáig. Ha valaki meglátná!
Mire odaért, Zsófi is ott volt, mellette. Itt már nem láthatták meg őket
az ablakból.
Zsófi asszony kinyitotta a kamara-ajtót s mind a ketten bementek.
Belőlről magukra csukták az ajtót.
– Látod, látod! A gaz, a nyomorult, a czudar, az alávaló, – borult a
Zsófi nyakába az ispánné. – Láttad!
– Igenis tekintetes asszony.
– Tudod ugy-e, mi vót?
– Igenis tekintetes asszony.
A rendes czime észretéritette s jólesően csillapitotta az asszonyt.
Átölelte egyetlen bizalmasát. Ebben a faluban csupa sült paraszt,
szegény koldusnép lakott. Mind az uradalomból éltek s az ispánnénak
adóztak azzal a tisztelettel, a mivel a méltóságos asszonynak tartoztak
volna. Zsófi volt a legkülömb a faluban. Módos, kedves, szép. Nem is
cselédnép, nem is műveletlen. Öt éve, hogy nincs előtte titka az
ispánnénak. Még a mai esetnek az előzményeit is tudja. Istenem, hiszen
az ember, ha még olyan zárkozott is, de nem lehet néma. Az ispánné rá
volt szorulva a Zsófi bizalmára s azt is elmondta neki, a mit maga előtt
is restellt. És ez a Zsófi meghálálhatatlan, megfizethetetlen becsületes
és ragaszkodó. Soha pletykát nem csinál. Nem lehet eleget dicsérni.
Gyereke nincs és az ispán-gyerekeket úgy szereti, mint a magáét; azok
meg rajonganak érte, jobban, mint az anyjukért. És milyen szép.
Számtalanszor elnézte ezt a gömbölyű, finom arczú, habtestü
parasztasszonyt az úrinő és nem egyszer hizelgett neki.
Most is azt sohajtotta, a mint a zokogása csillapult.
– Mégis, ha olyan kivánatos volnék, mint te vagy, Zsófi.
És Zsófi csakugyan kivánatos volt. Izgatott. Az arcza hol pirult, hol
fehéredett, olyan volt, mint az almafa virága. Keze, keble remegett,
szava, lehellete el-elfult. Szegény czicza, hogy meg van ijedve.
Az ispánné leült egy ládára. De előbb leporolta. A másik asszony is
odakuporodott mellé. S a czicza, meg a macska összebujtak, együtt
duruzsoltak.
– Istenem, Istenem, igy még sose voltam.
– Dühös lehet a tekintetes úr, – véli selymesen az álnok czicza.
– Jesszus, még utánam jön, – s a macska éles körmei támadásra huzódtak,
begörbültek. – Zsófi! az istenért, hagyj magamra! Ha jön az uram, tagadj
el, rejts el Zsófikám. Úgy hálálja meg az isten…
– Hogyne, tekintetes asszony.
Aztán megalkudtak, mit tegyenek. S a cziczus kész volt rázárni,
kulccsal, az ajtót a macskára. De ez fél igy magában. Inkább ő zárja be
az ajtót belőlről.
Megczirógatták egymást gyöngéd szeretettel s a bársonyos fehér czicza
kisiklott az ajtón, aztán leskelt és a mint hallotta, hogy a czirmos
odabent magára kattantja kétszer a zárat, nagyott szökött, usgyé,
lekapott egy tejes köcsögöt a legelső karóról, ment vele át a hátulsó
kis kapun, az ispánékhoz.
– Hol a tekintetes asszony? – kérdezte nagy hangon a konyhában.
– Bent az úrral.
– Akkor én is bemék.
– Méccz a fenébe, – szólt utána az öreg asszony, a tudós szárazdajka.
– Mán mér ne?
– Csak.
– Nekem szabad, – szeleskedett ártatlanul a czicza s épen abban a
pillanatban nyomta meg a kilincset, mikor az öreg asszony valamit sugott
a fülébe.
– Ki az? – szólt belőlről az úr.
– Én, tekintetes úr, a tekintetes asszonyt keresem.
– Hát jöjjön be, – szólt az úr ideges hangon.
Csikorgott a kulcs, a czicza besurrant.
Az öreg asszony pedig botránkozva figyelte meg, hogy bár nagyon halkan,
de megint csikorog a kulcs a zárban.
– Mi a patvar! – motyogta magában. – E czifra!…
Ezalatt a tekintetes asszony odaát a hombárok és szuszékok között ülve,
nagyon furcsa gondolatokon ment át. Mintha elfujták volna, elmúlt a
láza. Szégyelte magát.
Félénken nézegette az idegen helyen az idegen tárgyakat s igen-igen
különösnek tetszett neki, álomba valónak, hogy ő most itt van. Csak egy
percz előtt még rendes életű boldog asszony volt s egy pillanat… Mi
történt vele? Révedezve nézett maga körül. Az ispánné, a tekintetes
asszony a szomszédék kamrájába becsukva. És a gyerekei! És a cselédjei!
És a hús a tűzhelyen! Az odaég; rögtön odaég, az a haszontalan lány, az
sohasem tud vigyázni.
De, hogy is lehetett ilyen goromba az ura? Mintha megbolondult volna,
csak rájön a vadság s… Se ideje, se rendje. Eh, ezek a férfiak igazán
vadállatok.
Hirtelen ujra meg ujra feltünik előtte fonák és nevetséges, mégis
ijjedelmes helyzete. Elpirul. Két tenyerébe rejti lángoló arczát és a
szeme meredve kitágul, mintha még azzal is figyelni akarna, hallgatózni.
Át-átvonaglik a testén valami láz, borzongás. Tulajdon kezének tapintása
kéjes vibrálást idéz elő bőrében s egyszerre csak lázas hőség csap az
ajkaira. Igy marad mozdulatlanul perczekig, az ajkai puhasága cserepes
lesz s odaadóan, mohón, bágyadt vággyal ereszti ernyedtté magát. A
legveszedelmesebb varázsló, a fantázia csap rá észbontó bűvöletével.
S a hogy tovább gunnyaszt a bársonyczirmos, remeg és les és vár és eped
és suttogva liheg ki ajkai közül a szó:
– Édes…
Egy hang, egy nesz sem jön kivülről, olyan, a mit vár. Néha a tiló
csattogását s a lányok danáját söpri be az ablakon a szellő.
A nagy macska lassan-lassan elkezd mosakodni. A tiz körmével elháritja,
rendbe simitja a hajfürteit, de úgy, hogy takarva maradjon az arcza,
forró tenyerébe takarva.
Csak jönne már, csak jönne. Az ura, a férje, a kedvese. Szemegolyóját
szerelem könyje futja, önti el. Szinte várja, érzi a vasmarok
szorítását, a mely világcsúfjára hurczolja vissza…