Az alsóvégen van egy kis házikó. A mesében sincs különb. Hófehérre,
fényesre meszelve, magas szalmatetején gólya – az eresz alatt a fecske
vert tanyát. A rédelyes tornácz gerendáján cserepes virágok, a csurgóban
egy dézsában pompás, ezervirágu leánder. A sövénykarókon tejesköcsögök,
feketefalu, fehérvirágu bányai fazekak, kékfehér mázas turi csuprok.
Rendes, tiszta udvar, szekér fel nem vágja, gaz be nem növi.
Itt lakik maga a boldogság.
Azaz, hogy Kerek Péter, az öreg, meg a felesége, Márta. Az egész falunak
Péter bátyja, Márta nénje. Az ember biróviselt személy, bölcsességben,
tisztességben megvénhedett patriárcha, az asszony derék, sok gyereket
termett anya.
A kikről senki se tudott volna rosszat soha, de a kiken az egész falu
nevet, mióta uriasszony lett a lányuk. A Rozi, a legkisebb, a
legtakarosabb, a legkezesebb.
A két vén cseléd bent van az alsó házban. Az asszony tegnap jött haza –
Pestről, a lányától, a kit ő meg-meglátogat néha. Csak az ember állja,
hogy öt év óta sose ment el hozzá. Az öreg asszony, most ért odáig az
elbeszélésben, a mely huszonnégy óra óta szakadatlanul tart, hogy az
igazi elmondani valóra rátérjen.
– Jaj bizony, hála légyen az istennek, most má jól vannak a lelkemek. Má
mind letisztázták az adósságot, a kit az ura legénykorába felgyűtött,
most má maguknak takaritanak. De még má a lelkem lyányomnak olyan ruhára
is tellik, hogy semmi ahho a rektorné, meg a papné, meg a jedzőné; de
még a nemzetes asszony is! Sustorgós, ropogós tafotába jár a mi Rozink,
csak ugy csapja a szelet, a hun lép. Mer a neki dukál, mer a neki
muszáj, mer az ü ura bent van a miniszterijomba.
A száraz kis öreg asszony ott ült a ládán, a kemencze mellett; a
tulipántos ládán, a melyet hazulról hozott, a mi neki minden hozománya
volt. És úgy mondta ezt a szót „bent van a miniszterijomba“, mintha
becses pohárról mondaná, hogy az bent van az almárijomba.
Az ura meg ott ült a megbarnult vén asztal mellett, a falnál a hosszu
festett lócza sarkán és hallgatta, elhallgatta a sok szófia beszédet.
Hogy végre az asszonyban is megfáradt a szó, s nagyot pihent már
egyszer, az öreg ember is megmozdult. Látszott rajta, hogy bent
megindult a gőz, a mely mozgásba hozza a dugattyukat, kerekeket, a
nyelvet.
– Mi hasznom nekem abbul, – mondta végre.
A vén asszony felhuzta vékony szemöldökét magasra. Fogatlan száját
összeszoritotta s maga elé bámult. Hej, bizony. Erre nem tud olyan
könnyen felelni. De azért nem hagyta szó nélkül.
– Haszon! Kell is a. Csak ü legalább megéljen. Én nem bánom, ha ippen
semmi hasznomra nincsen is – mondta meggyőződés nélkül.
– Feltángáltam a rossz kutyákat – morogta az öreg, s a másik gyerekére
gondolt, a ki itthon boszantja – a háládatlan czudarokat. Azér annyit se
tesz meg az apjának…
– Mit má?
– Aszontam Miskának, hozza be azt a kis kórót. Megtette? Hogy a keze,
lába!… Tennapelőtt montam, még azótátul a fülét se mozditotta erre.
– Dóga van – kelt pártjára az asszony, mert igy szokta ő minden gyerekét
védeni az apjuktól. Jajaj, ilyen az anya dóga. – Oszt sár van!
Istenkisértés most mezőre menni ebb’ a sárba. Szekervel, ökörvel.
A vén ember hallgatott.
– Felneveljük őket. Fel. Ötöt-hatot. Megesznek. Oszt ha ecczer
kiszabadulnak az apjuk kezei alól, mán mintha sose látták vóna. Má a
maga gazdája mind! Isten mencs, hogy bele szójjak a dógába… Minek
szólnék? Mit bánom én. Mi közöm hozzá? Se károm, se hasznom… Csak add ki
a jusst, vén kutya! Agyon csapnának érte. Én azt is kiadtam. Most oszt
má fel is fordulhatok. Annyit mondanak rá: régen kellett vóna.
– Ó mán na. Minek ez a harag. Mit rontod magad. Csak ük meglegyenek.
Örülj, hogy legalább a legkisebb lányod sora is jól van má.
– A kis rongy. Az haragitott meg legjobban… Még abba vót az utósó
bizodalmam. De nem viszi el szárazon… Felkűdöm Pestre, jó helyre. Minek
küldtem én? Úrnak? Háromszor se küldte haza a fizetését, má szeretőt
fogott magának. Férhe ment. Czafra.
– Örüjjön kend, hogy férhe ment. Még ugyabbul is tehetett vóna. Hátha
úgy jön haza! Pulyával. Oszt azt is tartani kéne.
– Asse vóna roszabb. Legalább mindig itthon vóna. Eltérne… Nekem
dógozna. Ránk tisztálna… Még tartáspízt is kaphatna a gyereke után.
A vén asszony bólogatott. Úgy, úgy. A biz igaz lehet. De hát mit
tegyünk, ha csak így rendelte az isten.
– Most má, hogy jár! Mi? hogy montad? Mibe jár?
– Tafotába, – szólt dicsekvő hangon a vén asszony, – sustorgós, ropogós
tafotába, – csak úgy fercsegett a szájábul a beczéző szó.
– Magára kőt! De mi hasznom nekem abbul?
Nagy gond ötlött hirtelen a öreg asszony eszébe. Ejhaj, be rosszul
kezdte ő a dolgát. Hiszen nagy megbizatással jött ő az édes lányától.
Kéréssel. Most aztán hogy rukkoljon elő vele.
– Nem nagyon kőt… Nem igen telik az árvának. Az az egy van szegénynek, –
forditott a dolgon. – Sok kell Pesten. Az a nagy házbér. Drága a kenyér,
a só, a hus. Semmi sincs a kertbe, se a kamarába. Oszt falura kell menni
szegénykének. Az orvosdoktor parancsolta. Nincs vére. Sáppadt. Elszítta
a két gyerek. Az ura is agyondógozza magát. Annak is vakáczió kéne.
Kimentek tavaly egy faluba, ott a szomszédságba, Pest mellett. A
nyelvüket se értette a lelkem lányom a népeknek. Csak azt, hogy mit
kellett fizetni. Uramjézus. Egy pengőforintot minden napra. Csak a
puszta lakásér. Oszt meg a koszt, forintnyóczvan vót egy pár csirke, öt
krajczár a tojás. Többe került az az egy hónap száz pengőforintnál.
Az öreg ember úgy fülelt, mint a kopó, ha vadat áll.
– Arra vót – mondta.
– Vót ecczer, de minden esztendőbe kéne! Ha telne. De nem telik. Az a
kis fizetés; akárha nem is vóna.
Elhallgatott. Hogy az ura nem szólt, újra kezdte.
– Fáj a szive a lelkem lyányomnak.
Várt. Az öreg ember úgy hallgatott, mint egy darab fa, A vén asszony ezt
jóra vette s kimondta.
– Haza vágyik a gyönyörűségem.
Most aztán, hogy kimondta, könnyebben, gyorsabban ment.
– Elemlegeti, sirva emlegeti az édes apja házát. Ott milyen jó. Ott
milyen szép. Ott magához jönne. Ha még ecczer ott lehetne. Az a tiszta
paradicsom vóna. Hát még a gyerekek. Hogy azok megtanulnák a hazai szót…
Csak egy jót ennének a nagyanyjuk paprikás csirkéjéből. Egyet innának a
Tiszavizből. Firidnének. Szaladgálnának. Mint az anyjuk pulya-korába.
Egész más lennének.
Az öreg ember hallgatott. Félkarja az asztalon volt, a másikat
leeresztette maga mellé a lóczára. Úgy ült ott, mintha faragva lenne
valami feketebarna fából. A lelkébe nem láthat bele senki.
Az asszonya pedig folytatta a beszédet, lelkendezve, rimánkodó hangon; s
megpróbált mindent, hogy az ura szivére hasson.
Egyszer csak az öreg ember kibámult az ablakon s meglátta, hogy szekér
áll a kapu elé. Kóróval megrakott szekér. Felállott, csendesen a lajbi
zsebébe tette a régen kialudt pipát s megszólalt. Az asszony alig várta
a szavát.
– Mibe jár a lyányod? Miféle rongyba? Mit mondtál?
– Tafotába, – szólt meglepetve az asszony s gépiesen elismételte, –
selyemtafotába, sustorgós, ropogós tafotaszoknyába – és bólogatott
hozzá.
A kapu kinyilt, szekér fordult be az udvarra. Az öreg ember kiment
rendelkezni, hová rakja be a fia a kórót.
Három napig egyre sirta a mondókáját a vénasszony. Akkor aztán nem
állotta tovább. Mérgesen felpattant, mint egy pulyka s ráripakodott az
urára.
– Megnémult kend? Hát haza jőjjön a lánya vagy se? Mit irjak neki?
– Bánom én? – szólt flegmatikusan az öreg.
– Hogy a kőbe ne bánná!
– Rajta áll! Az ű dóga! Nekem mindegy. Ha a pesti faluba el tudott
menni, ide is eljöhet.
– Óh édes apjuk, be jó ember kend! – tört ki az asszonyból az öröm. – Be
jó ember!
– Én nem vagyok se jó ember, se rossz ember. Mer én csak ember vagyok.
De hát persze, hogy én is jobb szeretem, ha a lyányom van itt a házamba,
mintha idegen nép.
– Ó be áldott ember kend – hálálkodott tovább az öreg asszony s a
szemébe köny szökött és lepatakzott végig az orczája barázdáin.
És menten megirta a lyányának a szép levelet, hogy csak jőjjenek, ő is,
az ura is, meg a két szentséges apróság is, oszt ne féljenek az öregtűl,
mer az jó ember…
És odafent Pesten, a harmadikemeleti csinos kis lakásban lőn nagy öröm,
vidámság, boldogság. Három álló hónapig mindennap készültek a
nagytatáékhoz, s az asszonyka sápadt arczocskája kipirult, a nagyobbik
gyerek az édes apja térdén verset tanult a nagytata születésnapjára,
mert az épen a vakáczióra esik. S mind a két csöppség mint valami
álomvilág kincseit tanulta meg a Tisza nevét, meg a Malomalját, meg a
füzfát, meg a gólyát, meg a mályvát, meg az ostort, meg az aratás,
lóhajtás, gyerekjátékok szavait.
A miniszteri számtiszt úr idejében kérte a vasuti szabadjegyet s mivel ő
csak augusztusra kaphatott szabadságot, ugy határozták, hogy az
asszonyka a gyerekekkel már egy hónappal elébb lemenjen.
És megérkeztek csengős-bongós kocsin. Az egész falu megbámulta, mikor
megjött Kerek Rozi az urával, a kinek czilinder volt a fején.
Szakasztott olyan uri asszony volt a Rozi, mint a többi nagysága. Hol
szedte, hol vette, de jól beletanult az uraságba. Az igaz, hogy azelőtt
is olyan nyafka volt, olyan „ne nyulj hozzám“. De könnyebb is megtanulni
az uraságot, mint a szegénységet.
Vigan, boldogan telt el a vasárnap. Estére az uri férj vissza is
utazott, hogy másnap a hivatalban legyen.
Rozi majd kibújt a bőréből. Olyan boldog volt, olyan megelégedett, soha
életében ilyen rózsás napsütés nem volt, ilyen szép kis falu, szép kis
ház, mesében sem termett. A gyerekeivel együtt lefeküdt a porba és
csókolta a szemével, a hálás, túlboldog szivével a szülői ház küszöbét.
A falubeliek csudájára gyültek s mindenki megugyanozta apuha fehér
kezét, sápadt arczát, de legjobban az alsószoknyáját, a melynek az anyja
úgy felverte a hirét, – a sustorgós, ropogós tafotát.
Az egész háznál csak az öreg asszony volt nyugtalan. Félt, valami
különöset sejtett, nem tetszett neki az ura, az apjok. Minden perczben
várt valamit, váratlant, félelmeset.
Három napig várt, akkor megtudta, mi lappang a hamu alatt.
Egyszer csak megszólal az öreg; nyersen rászólt a lyányára, a ki
boldogan merengve ült a kis széken s gyermekkori emlékein mélázott.
– Hát te mért nem beszélsz már?
– Mit, édes apám? – szólt az asszonyka mosolyogva s kész volt csacsogni,
nevetni, pedig be nem állott már arra a kedve.
– Mit? Fenét. A pénzrül.
– Milyen pénzről? – mondta az asszony nagy szemet meresztve.
– Hát hogy mit fizetsz. Mit akarsz fizetni?
– Én? Miért?
– Hát hogy itt tartalak. Mi lesz a taksa egy hónapra?
Az asszony belesápadt és szivdobogást kapott.
Mit kiván édes apám?
Az öreg felnézett az alacsony padlásra, a mestergerendára.
– Hajszen nem nyúzlak meg. Látom, hogy jobb itt neked, mint ahun tavaly
nyáron vótál. Hát legalább annyit fizethetsz, mint ott fizettél.
Az asszonyka reszketett. A vér mind leszállott a szivére. Hallgatott.
– Mi? Mit mondasz? – mordult rá durván az öreg.
– Azt gondoltam, szivesen lát édes apám.
– Hát nem látlak? Mi? – kiáltott ridegen a vén ember. – De rajtam nem
fogtok szántani! Majd én ingyenélő pesti jöttmenteket hizlalok! Nem sül
ki a szemed? Idegennek, a kihez semmi közöd, tudsz fizetni, az apádnak
nem? Ez a gyermeki szeretet? Mi?
Az asszony reszketett, de a foga között kieresztette azért a szót:
– Édes apám se sok szülei szeretetet mutat ilyen beszéddel.
– Ejnye, azt a hétnyüstyit! Te czafat! Az apádnak mered ezt mondani!
Az asszony holthalaványan várt.
Az öreg felállott, feltette a kalapját s indult.
– Hallod! Minden napra egy forint a lakásér, másik forint a kosztér… Ne
mondd, hogy pogány vagyok, ötven pengő legyen egy hónapra. Oszt nekem
előre letedd a pénzt! Mire hazajövök, elmenjen Pestre a levél az
uradnak. Osztán itt csókold a kezem, mert ez az én szivem esett meg
rajtad, hogy ennyivel beérem. Te háládatlan. Tavaly egy százasnál többet
fizettél idegen népnek, a kinek a szavát se értetted. Egy hónapra! Most
kettőre sajnálsz ennyit. Vigyázz, ne haragits, mert csak egy szó legyen,
ott ruglak a sustorgós, ropogós tafotádba!
A fiatal, gyenge asszony sirásra álló szemmel meredt el félre; az ágy
nagyvirágos karton takarójára bámult; az öreg ember elkopogott; a
konyhában a vén asszony megdermedve állott s a gyerekek, mint
megszeppent csirkék bújtak az anyjuk kötője alá.
És mire az öreg hazajött a mezőről, a levél sűrű könnyek között
megiródott s a fiatal asszony kezet csókolt az apjaurának.
A bogárhátú, gólyafészkes kis ház úgy mosolygott fehér falaival a meleg,
ragyogó napsütésben, mint az emberi boldogság, jóság, a mese utolsó
kedves fészke.