A tanitó úr, ámbár pap is egyuttal, nem született valami nagy
gondolkozónak.
Nem is az kell ilyen kis templomba. Elég, ha dörög a szó s a lévita öles
mondatokat egy szó hiba nélkül tud eldeklamálni azon a pompás katétrai
hangon, a mely álomba ringat minden jó keresztényt.
Mi lenne, ha Vak János, a fiatal gencsi lévita megelégelvén falujának
bámulatosan laza erkölcseit, – a melyek ellen ugyan nem mint tüzesvérű,
kapós fiatalembernek volt kifogása, – mi lenne abból, ha a maga nyelvén
mondaná meg, hogy:
– Kedves atyámfiai, czudarok vagytok, fajtalanok. Nincs több ilyen
ebhitű falu, még ezen a híg erkölcsü magyar glóbuson sem.
De hálistennek konganak a könyvből tanult középkori általánosságok s a
kurátor meg a biró, meg a falu kovácsa már utána horkolják a
predikácziót, a lányok vigan adják kézről-kézre a virágbokrétát s az
„erényes asszony“, a ki erényeért szenved, nem fakad könyre a szép szón,
a mi tele tüdővel zeng:
„vagy ha a vállaidra nehezedő keresztek alatt meggörnyedve kebledből
elfojtott keserves sóhaj tör ki s száll fel az Egek Urához; vagy ha a
gyász és siralom sötét lepelként kedélyvilágodra ráborul; ha nincs többé
e földön kitől részvételt, segitséget vagy csak egy jó szót is
várhatnál: ime egy láthatatlan erős kar fölemel a porból, letörli
könnyeidet, eloszlatja bánatodat, hogy…
Ebben a perczben valami esett a darálóba s az megállott.
A derék szónok be letalált nézni a Csipkés Komárominé szemébe s rögtön
elfelejtette, mi lesz az erényes asszonyokkal. A helyett valami gonosz
manó egy nótát csapott a fülébe:
Teszek néki olyan kacsintást,
Elfelejti, felejti a létániát.
Nagyon gonosz manó lehetett, a ki a szent helyet sem respektálta;
legalább kálomista nótát idézett volna.
De nem ezen rémült el a lévita, a kinek reszketni kezdett a térde s
veriték ütött ki a homlokán; az Ur szemére is hiába nézett a padláson,
az már igen lepattogzott, nem lehetett kiolvasni belőle a folytatást.
Végre is, magyar ember lévén, dühbe jött, egyet káromkodott magában:
– Az istenáldását ennek az asszonynak! – s olyat ütött a bibliára
ököllel, hogy mindenki felriadt.
És ő felragyogó arczczal, mennydörögve vágta ki:
„hogy élj! küzdj! bizzál! higyj! és remélj!“
Na hálistennek. Tovább nem volt baj, de nem is mert rá pillantani többet
arra a pokolra való szép asszonyra.
Csak lent, a papszékben; mikor már baj nélkül nézhette. Kecsesen ült a
hires szép asszony az első padban s egyszer sem nézett felé.
Teringettét, be szép ez a teremtés. Predikáczió ide, predikáczió oda,
ennek a kedveért szivesen rátaposna a második kőtáblára.
Micsoda mellette a volt rektor kisasszony lánya, a ki az úriszékből
olyan szemeket vet a levitára, majd elolvad bele. Ez a meleg nézés azt
jelenti, hogy ő az egyetlen, a ki megértette és élvezte a szép beszédet.
Ez ugyan inkább bók a tudós debreczeni professzornak, a ki azt szerzé,
mint a jó fiúnak, a ki undorodott a kisasszonytól; különben is
parasztfiú, parasztgusztusa van.
Ej be más is ez a Csipkés Komárominé. Ez már tetsző. Majd felröppen
gyönyörű ruhájában. Formás, habarczú. Szemérmes. Olyan, mint egy
szűzlány. Dehogy is. Szebb. Kivánatos. Látszik, hogy menyecske,
tüzrőlpattant… S látszik, hogy nem sír utána se kicsi, se nagy, pedig öt
esztendős asszony.
A negyedik verssornál feláll, ő az első az asszonyok között. Kilép s
ruganyos termete reng-ring a szárán; szoknyája ezer ráncza közt piros és
lila virágok tüzeltek s ahogy ráesett a kerek ablak szines fénye, olyan
volt, mintha tündelevény jelent volna meg.
Káprázott utána a tanitó úr szeme s kóválygó szivárványos fellegekkel
tölt el a lelke.
Nem is volt kedve diskurálni ma a templom ajtajában a falu fejeivel. Még
az se bántotta, hogy a predikáczióból senki sem ismételt semmit.
Meglátta, hogy amott a nagy eperfánál beszélgetve ácsorog Csipkés
Komárominé. Úgy látszik, a kertek alatt akar menni s akkor a tanitó
utján megy haza.
Megdobbant a szive. Ez őreá vár. Hamar elparolázott és utána sietett.
Gyönyörű nap volt. Kemény, buja, vakító szinek. Vadzöld a fű, a falomb,
élesen fehér a meszes út; szemszuróan csillog a tócsák vize.
– Jaj de szalad szép asszony!
Az asszony megállott, bevárta. Már csakugyan be is fordult a
gyalogösvényre.
– Szalad a szél, tanitó úr.
A férfi ránevetett. Gonoszul, ahogy az asszonyéhes férfiak szoktak
nevetni.
– Hogy van gyöngyöm, be szépül.
Az asszony csintalanul elmosolyodott s a szemébe kacsintott, mint egy
kis lány.
– Tudja is tanitó úr, mi a szép, ha engem is úgy csufol.
– Hogyne tudnám. Hisz az minden tudományom.
– Jól erisztették el a kollégyiumbúl.
– Jól hát, azért biztak rám dupla hivatalt.
– Na, sokat ér, ha se egyik, se másik, – kötekedett az éles nyelvü
menyecske.
– Még maga beszél?
– Azér van nyelvem.
– Mi szüksége magának papra, tanitóra?
Az asszony belenézett a fiatal ember szemébe s kunczogva mondta:
– Kinek van, ha nekem sincs.
– Nono, maga se nem keresztel, se iskolába nem járat.
– ’Sz… épp a…
A tanitó meghökkent. Úgy meghökkent, hogy nem mert ránézni az asszonyra.
Mintha hirtelen nagy fényesség lobbant volna fel előtte s megpillantotta
volna az igazságot.
Csaknem futva mentek egymás mellett. Egyik sem szólott.
Végre a férfi nekidurálta magát, egyet köszörült a torkán s száradt
hangon szólott.
– Mért nem veszi elő az urát miatta?
– Van is kit…
Az asszony nevetgélt, de az arcza piros volt, mint a pipacs.
A tanitó megállott s rámeredt. Nem merte hinni, hogy érti ezt az
asszonyt.
Egy-két lépés után az is megállt s visszanézett. Puha batiszt kendője
gyönyörűen köritette piros arczát, homlokán a kontycsipke, mint ezüst
köd reszketett.
A fiatal férfi merészen nézett be a szemébe. Az asszony pillantása
állotta.
– Hát minek ment az urához? Ahoz a kiszáradt fához. A száraz tőke utolsó
ágához. Tudhatta, hogy arra nem rakna fészket a madár se, mert letörne
alatta…
Az asszony kissé fölemelte a fejét. Valami kevélység, gőg volt a
hangjában.
– Azér, tanitó úr, mert szép név. Nagy név. Első familia. Nagy vagyon.
– Mit ér az! – legyintett a kezével a férfi.
– Mit? Nohiszen jó tőkébe lehet ojtani.
Mintha bunkóval vágtak volna a fiatal ember homlokára. Zöld, meg vörös
karikák szikráztak a szeme előtt. Lehunyta a pilláját s mikor ujra
fölnyitotta, majd rárohant az asszonyra. Most már ott volt az arczán a
tudás.
Olyan veszett, vad sóvárgás ült ki az arczára, hogy az asszony szinte
visszaszökött előle.
– Hát csak rajta! – mondta durván, lihegve, – az is mesterségem!…
Az asszony egyszerre olyan hideg lett, gőgös, felfuvalkodott, a milyen
csak az igazi módos parasztasszony tud lenni. Végig nézte a szeme
szögletéből a tanitót és igy szólt:
– Még nem ismerem a fajtáját!…
Azzal azt sem mondta: agyisten, elment.
A tanitónak eszébe jutott, hogy az apja zsellérember az alföld másik
végén s az ő neve Vak Jankó. Ott maradt leforrázva s hideg vizzel
leöntve. Csak bámult az elsiető szép asszony után.
Valaki ráköszönt. Oda se pillantott. Körülnézett, hol van, hát a
tulajdon hátulsó kiskapuja előtt állott.
Kinyitotta, belépett s bevágta maga után.
Üres volt a ház, mint mindig. Az ajtó be volt zárva. Megrázta a
kilincset, nem nyilt s ingerültségében olyat vágott öklével az ajtóra,
hogy beszakadt az egyik táblája. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen a
zsebében a kulcs.
Egész meg volt dühödve. Mikor végre bejutott, bezárta maga után az ajtót
s ujra zsebrevágta a kulcsot.
Bement a szobába, a mely tele volt dohányfüsttel. Ugy dobta az asztalra
a két vaskos könyvet, hogy azok tovább ugrottak s az ágy alá repültek.
Akkor elkezdett káromkodni.
– … annak a czédának! Mit akar velem! Orromnál vezet? De megemleget, ha
egyszer a markomba kerül a serénye.
Dobogva járt le s fel, ömlött a szájából a szitok, jobban, mint ma a
prédikáczió.
Egyszer keményen megrugott valamit, hogy belefájdult a lába. A sulyzója
volt.
Eszébe jutott, hogy hisz ő a „vasprepa“, a hogy a kollégiumban hivták.
Hamar lehányt magáról kabátot, inget, felkapta a két sulyzót s a derék
huszonöt kilóval ugy megdolgozott, hogy szakadt róla a tajték.
Épen jó, hogy hozták az ebédjét. Farkaséhesen ült neki.
A legjobb falatnál földhöz vágott kést, villát:
– Mit akar velem ez az asszony?
Egész nap ki se mozdult, csak hevert diákosan a deszkaágyán és füstölt
keményen. A segédjegyzőt, a ki meglátogatta, be se eresztette s hogy
sokat okoskodott, majd megverte.
Éjfélkor is ruhástól feküdt még, de elaludt.
Hirtelen felugrott. Megérezett valamit. A következő pillanatban
megverték az ablakát.
– Tanitó úr! Tanitó úr! Ölik az uramat! Gyilkolják az uramat!
Csipkés Komárominé volt.
A tanitó felkapta az asztalról kurta vasbunkóját s ki akart rohanni a
házból. Az ajtó nem nyilt; nekiesett, megrázta, kiszakitotta sarkából.
– Jőjjön tanitó úr. Azóta vége.
Rohantak a korcsma felé.
Bent rémes jelenet. Egy ember az asztalra borulva s öten-hatan ütik,
vágják ököllel, bottal, széklábbal. A vér patakokban ömlik.
A tanitó beront. Két-három ütés jobbra-balra s véresen, szédelegve
dülnek a legények. Vagy kettőt leteper, mint a medve, mint a veszett
farkas és pár percz mulva mindnyájukat kihányja a korcsmaajtón. Akkor
azt bezárja riglivel s hozzáfog, hogy az aszonynyal felélessze a
félholtra vert embert.
A sovány Csipkés Komáromi támolyogva áll talpra.
– Megölöm! – orditja és a zsebében kutat. – Parasztok! Gatyások!
Bikkfagatyás parasztok! A falamiámba tapostak!
Kimosták a részeg ember fejét. Akkorára az előkeresett a zsebéből egy
nagy peneczilust, kinyitotta az araszos pengét s esküdözött, hogy utánok
megy.
– Megölöm, – rikoltozta folyvást. – Ha én vagyok, én vagyok az utolsó
Csipkés Komáromi! De mind leölöm, valahol egy bikkfagatyás paraszt…
Ott volt a részeg alakban a nagy familiából minden gőg, – egyéb
lelkitulajdonság már nem maradt rá.
Lefogták, lefegyverezték, haza czipelték az ágyába, a hol aztán el is
aludt békével.
A tanitó, mint a ki jól végezte dolgát, elköszönt; eszébe sem jutott a
déli jelenet, csak otthon, a hol tárva-nyitva, kitörve várta az ajtó…
Magával megelégedve mosolyodott el:
– No legalább megmutattam, milyen a vasprepa.
Harmadnap délben csak beállit hozzá, kiöltözve szépen, a Csipkés
Komáromi pár.
– Azër gyöttünk tanëtó úr, – mondta az ember, a ki uri fajta parasztok
szokása szerint, parasztosabban beszélt, mint a zsellérnép, – hogy
mekköszönnyem, hogy nem ërisztett el akkor iëcczaka. A mien kutyagyerek
vagyok, mind lebicskáztam vón az istenadta parasztokat.
A tanitó nevetve látta a száraz embert, a kiben józanon se volt kevesebb
a fajgőg, mint részegen.
Eldiskuráltak, mi volt, hogy is volt.
Aztán indultak a vendégek.
– Menjen csak kend haza, – szólt az asszony az urához, – nekem még
mondanivalóm van a tanitó urnak.
– Hászen mongyad.
– Majd az orrodra kötöm, – s tréfásan kitolta az ajtón.
Az ember elkoczogott, hallatszott, hogy a kis kapút is behuzta maga
után.
Az asszony ekkor nézett fel. Zavarodott volt, pirult, a szeme égett.
– No… szólt a tanitó, a kit lángok lobogtak körül, mintha a pokolban
perzselődött volna.
– Tanitó úr, – szólt az asszony, s a kendője csücskét babrálta
szemérmesen.
– No.
– Hát, hát…
– No hát.
– Hát mán láttam a fajtáját!…
A férfinak leesett a karja, le az álla, le a nagy hősége. Most már
mindent megértett. Ez a szemérmetlen czélzás, ez olyan volt, mintha
jeges zuhanyt bocsátottak volna a nyaka közé.
– Ugy? – kiáltotta berekedt hangon. – Hát osztán jó a fajtám? Czéda!
Érdemes beoltani vele a hires fát?!
Felemelte az öklét s vadul, dühöngve nézett rá.
Az asszony előbb megijed, elsápadt. Hátrált is egy lépést.
Aztán magához jött és lobogó szemmel, kedvtelve nézett a tüzes legényre.
Csak ugy áradt körülötte a világosság, a fényesség.
Kevélykedve, de meleg pillantással hajtotta félre a fejét.
– Hát iszen én nem a Komáromiaknak kerestem a fajtát. Azoknak akármilyen
jó vón, – de nekem nem!…
S az arczán tüzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők.
Hirtelen lesütötte a szemét, kecsesen megrántotta a vállát:
– Hát iszen semmi na… – s mozdulatot tett, hogy elmegy.
A fiatal férfi tisztára megőrült. Odaugrott az ajtóhoz, ráforditotta a
kulcsot.
És egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe a predikáczióból, a
vasárnapi predikáczióból.