Délutáni templom végeztével igy szólt a tiszteletes úr a feleségéhez:
– Anyókám, én most szököm.
A tiszteletes asszony mosolyogva nézett rá.
– Gyere akkor közelebb öregem, hadd igazitsam meg a nyakkendődet; úgyis
tudom, hogy szép asszonyok után mégy, sose tagadd. Így ni, ne mondják
rád, hogy: jaj, be vén ember!
A pap nyájasan engedte, hogy a felesége gombolja be a kabátját is,
gyönyörködve nézte, milyen piros, milyen fiatal ez az ő kis felesége
harminczöt évi házasság után is. Az ajtóból visszaszólt még:
– De valamit lopok is…
– Ugyan mit?
– Azt majd csak akkor vallom be, ha utól is ér a hátulütő fa.
Ezzel betette háta mögött az ajtót s kiment derülten, jóleső érzéssel, a
boldog ember egészséges hangulatával.
A tiszteletes asszony egyedül maradt s várta nagy megnyugvással, hogy
valaki majd csak ajtót nyit rá egy kis délutáni tereferére.
Az öreg úr pedig óvatosan lépdelt az utczán az egy szál deszkapallón, a
mit a tiszaháti ész huzott végig a sártenger szinén. Vastag bottal
szurkálta a sarat, igy törekedett jó sikerre az egyenes lépésben. A
szembejövők sorra leléptek előtte, ki a kerités tövére, ki az itt-ott
még jeges földre s nagyokat köszöntek a tiszteletes úrnak.
Végre a Somorjai Gedeon kapuja előtt megáll az öreg úr. A kis ajtót
belöki s alaposan megméri: át tudná-e ugrani a küszöbön tul levő
tengert. Haj, régen volt debreczeni nagybotos diák, igy aztán csak
belegázol a pocsolyába.
A hogy keservesen feleviczkél a tornáczra, akkor látja, hogy egy másik
öreg úr, a házigazda kajánul nevetve nézi a kinlódást.
Végre szemtől-szemben állanak az ámbitus alatt s egy pillantásra
feltünik, a két ember közt micsoda különbség van. A pap gondosan nyirt
körszakállt, mocsoktalan, tiszta attillát visel; azok közül a tiszta,
csinos, kedves öreg urak közül való, a kik hetvenötesztendős korukban is
tultesznek udvariasságban a mai vánnyadt lelkü fiatal urakon. A másik
öreg bácsi is érdekes alak. Zsinóros magyarja még a hatvanas évek „uj“
divatját őrzi, de tele száz pecséttel; lobogó szakállát évtizedek óta
nem nyeste olló; vöröses, nedves szemei, bizonytalan karakterü
arczvonásai elárulják a korhely hajlamot; de még peczkes legény s
erőszakos, hányiveti mozdulatai a hajdani daliás erő nyomát jelzik.
– No, hál’ Istennek! – kiált le a vendég felé – csakhogy sár van az
udvaron. Már azt hittem, sohase merül meg a csizmám a disztóól előtt.
– No hallja, – mordult fel a pap, mikor végre teljesen felkapaszkodott
az eresz alá, – ötvenhárom esztendeje hallgatom, mi bolondot tud mondani
a paraszt, de még ezt nem hallottam.
– Hászen papnak nem kell sár. A katétrában mindig megterem a próvent,
meg a kongrua, akárhogy mutat az idő. De mi parasztok nem szántunk, ha
nincs sár. Látszik, hogy hiába tartjuk a nyakunkon ötvenhárom
esztendeje, hóttig sem tanulja meg a pap, mikor mit imádkozzon a
hiveinek.
– No, csak ne prédikáljon, az az én dolgom, – dörmögött a pap, – menjen
a disznókhoz, én meg megyek az asszonyokhoz. Ki-ki dolgára.
Kezet fogtak a pörölők. Lágy, remegő, erőtelen tenyerek illeszkedtek
egymásba, s élő bizonyságai lőnek, hogy az embernek tovább mozog
békebontó nyelve, mint rendcsináló ökle.
A házigazda el is ment a disznókhoz és gázolta a sarat, de bizony csak
csinyján, hogy el ne sikamodjék a pap szeme láttára.
Ez egy perczig csakugyan valami kis kárörömmel nézett utána,
bólintgatott, mintha mondaná:
– Vén ember kend, vén ember, mint jómagam.
Benyitott a pitvarba, onnan a baloldali szobába kopogtatott.
– Jó napot, szép asszony, jó napot, – köszönt be a „tessék“ után, –
mulat a menyecskék közt?
Öreg, megrokkant, kövér asszonyság próbált felállni egy kényelmes
karszékből. Körülötte két-három öreg asszony, a „menyecskék“, mert hisz
az egyik leánya, másik kettő menye. De a pap csak neki köszönt s csak ő
fogadta tulajdonképpen az öreg urat.
– Sose mozogjon, lelkem komámasszony, – mondta a tiszteletes, – ördög
vigye azt a széket, hogy nem akar magától mozogni.
– Nem akar az, komám uram, nem az, – szólt az öreg néni is mosolyogva, –
pedig nem köszvényes a lába, mint az enyém.
– Jaj, dehogy nem, – vágott közbe az egyik „menyecske“, – abba is
beleesett már a szú.
– Könnyü az ilyen fiataloknak, – hamiskodott a pap, – az én feleségem
sem érti meg, mi az a hetvenöt esztendő. No nem baj, mi is voltunk
valaha szépasszonynak kocsisa. Akkor még mi alattunk se volt szuvas a
szék, úgy-e komámasszony?
Nevettek rajta mindnyájan, jólelkü csendes nevetéssel, a mi be szokta
fejezni az évődést.
– Hát mit hoztam én magának, szép asszony? – kezdte ujra a pap a
beszédet, letevén gyászszalagos kalapját egy ágyra. Öreg ember
kalapjáról soh’se fogy le a gyászfátyol, tudja isten, hogy van, ezek a
mai fiatalok olyan könnyen, olyan sürün halnak.
Az öreg, fogatlan, kiapadt szemü, reszketős kezü asszonyság gyermekes
kiváncsisággal nézett a papra s úgy eltöprenkedett, vajjon mit is
hozott.
– Nem tudom én már kitalálni – motyogta kis vártatva; mintha még ennek
is a sok év volna az oka; ilyen hiuk az asszonyok, ha öregek.
– Óh persze, pedig nem adjuk ingyér. Ezt ki kell találni, lelkem
komámasszony.
– Nem vagyok én találós… sose is voltam.
A pap csipett a szemével:
– Tudjuk, a régit jól tudjuk… Nohát itt van, ezt hoztam. A feleségemtől
loptam. Ki is kapok érte, ha hazamegyek, de sebaj, harminczöt esztendeig
rászokott a hátam…
Mindenki nevetett a tréfán s ő hunyorgatva, mókázva szedett elő zsebéből
egy kis csomagot, belőle kitakart egy darab gyönyörűen sült halat.
Az öreg néni szóhoz sem tudott jönni a meglepetéstől. Nagy ritkaság a
hal mostanában, vagy tiz esztendeje, – mióta a tyukodiak nem hordják
szekérrel, mert az ecsedi lápon málé terem, nem csík. Kivált meg az
ilyen szálkátalan nagy hal, jól sült hal s még legnagyobb ritkaság az
ilyen prezentbe kapott hal.
Az öreg úr letévén a „szép asszony“ kezébe az ajándékot, maga is
leereszkedett egy szuhos lábu öreg karosszékbe s a termetes
boglyakemencze befütötte szobában jóleső, bizalmas lelki melegség
áradozott.
A pap elővette zsebéből a pipát, rátöltött, meggyujtotta, lenyomkodta s
apró, száraz szippantásokkal pöfékelte a nyirségi szűzdohányt. Az öreg
asszony remegő ujjaival ezalatt foszlányokra szedte szét a halat s nagy
kivánsággal, de kicsiny étvágygyal eszegette.
A másik szobából nagy zsivaj hallatszott s pár percz mulva két kis
dédunoka rontott be, az ötéves Birike, meg az oskolás Pista. A pap tett
igazságot a nagy pörben, mely köztük kitört, a dédanyó meg egy-egy
csipetet adott nekik a halból.
– Hát komám Estók! – intette elő a pap bácsi a pipaszárral az oskolás
fiut – azt mondta a tanitó úr, hogy hatszor fenekelt fel a héten.
Pista első az iskolában, ezért elevenen tiltakozik az „azt mondták“
ellen, a mivel mindennap ráijeszt a tiszteletes bácsi.
Birike is kap egy-egy meghökkentő:
– Bakk! – horkantást, a mire nem győz eleget kaczagni.
Igy játszik a pulyákkal az öreg úr. komolyan, mint a kinek semmi más
gondja dolga.
Végre hatalmas kopogás, csoszogás az előszobában, jön a házigazda.
– Hó! – kiáltja, mihelyt belép, – igy bizza az ember asszonyokra a
vendégét. Hát a kancsó hol van, papom?
– Hiszen nem mindenkinek a temploma a pincze, imádságos könyvecskéje az
iczcze, mint magának.
– Nono, többször láttam én már magát kótyagosan, mint maga engem.
– Hisz azt mondani se kell, maga nem is láthat senkit másképpen csak
kótyagosan – replikázott a pap.
A vén borivó nem vette rossz néven, sőt örült neki, mintha bókot kapott
volna. Szedte elő a butellát, meg a poharakat, még asszonysegitségre se
várt.
– Hallja, – szólt a pap, – már igazán nem várok tovább, elszeretem a
feleségét. Fogadom, hogy nem viszi aranylakodalomra. Pedig már csak egy
hónap van odáig…
Az asszonyok nevettek a tréfán, de a vén Somorjai Gedeon hátraszegte a
fejét, mint a vén csataló, ha ágyuszót hall messziről. De meggondolta a
dolgot, nem mondott gorombaságot, tovább töltötte a bort s igy tréfált
vissza:
– Én nem bánom, ha a feleségemet az egész világ szereti is, csak ő ne
szeressen mást, csak engem.
Az öreg néni csendes mosolygással nézte a versengőket. Hozzá volt már
szokva, félszázados patvarkodás ez.
A pap nekimordulva válaszolt ujra:
– Csak ne hetvenkedjék vén tömlő… azt még értem, hogy akkor el tudta
csavarni egy leány fejét. De az már tisztára lehetetlenség, hogy egy
asszony, a kinek benőtt a feje lágya, ki ne szeressen egy ilyen
tizenhárompróbás vén korhelyből.
Somorjai Gedeon letette a kancsót s vizes szemeivel gúnyosan nézte végig
a vaskos, nehézkes papot, azzal fölemelte poharát s élesen, kevélyen
felelt:
– Hát szent atyám, Lőrincz Áron, emlékszik-e, hogy ezt mondta nekem ma
ötven esztendeje is! Jól emlékszem, papom. Hát arra emlékszik-e, én mit
mondtam?… Azt, úgy-e, hogy: „maga fog megesketni Sátor Sárikával!…“ Na
hát papom, most se mondok mást, csak azt, hogy: maga fog megesketni az
aranylakodalmamon is Sátor Sárikával.
Nagy csönd lett a szóra.
A fiatalok elbámulva hallgattak s föltárult előttük egy hosszu élet sok
apróbb-nagyobb torzsalkodásának igaz oka. Régi szerelmi harczról lebbent
el a fátyol; a sejtelmes mult nagy emlékei támadtak föl a lelkekben.
Sátor Sárika ködös pillantását rávetette az urára s a szem tükrének
homályában elveszett az élet igaz képe, elmosódtak a ránczok, csak a
pillanatnyi tüzes magatartás daliássága tünt fel, s egy perczig őt
látta, leányszivének hajdani lángját… s megértette, a min ő maga is
annyit gondolkozott: miért ezt a könnyelmü, csapodár, mulatós embert
választotta a kettő közül, miért nem azt a másikat, a komoly, derék,
gondos, jólelkü papot…
A vén pap pedig összevont bozontos szemöldökei alól keményen szikrázott
vissza a támadásra… de aztán hüvösen, közönyösen ereszkedett le
pillantása a pipa szádáig s hidegvérrel kezdte el böködni a fekete
sziporkázó kis kráterben a hamut. Végre megszólalt, erősen szipákolva a
csutorát, minden szó után:
– Csak azt az egyet várom nagy lelki nyugalommal, nemes Somorjai komám
uram, hogy szívszaggató bucsuztatóval kisérhessem ki magát.
Az öreg korhely felnevetett:
– Ott is én leszek az úr, papom. Engem visznek, de maga kutyagol utánam.
– Ugyan, ugyan, – szólt közbe édesen, nyájasan, csillapitóan a
vénasszony – mit pörölnek már megint maguk rossz gyerekek.
– Nohát kocczintsunk! – szólt a házigazda.
A pap is felállt. Felemelte poharát szó nélkül, de visszatette:
– Hopp, hát a szép asszony?… No, komámasszony! úgyis átkozott a hal a
harmadik vizben…
– No, hol van hát az a pohár – szólt Sátor Sárika s fonnyadt, ránczos,
remegő kezeibe vette a poharat:
– A békességre!
És a három öreg lélek bágyadtan, energia nélkül mosolygott s reszkető
csengéssel kocczintotta össze a három poharat.