A fiatal tanitó bekattantotta zsebkését, befejezte magános ebédjét üres,
rideg, hideg szobájában, a mely olyan volt, mint a kollégiumi coetus,
vagy valami tömlöcz. Jó az neki igy is; majd bebutorozza az asszony.
Igy is nagyon kapós az asszonyoknál, a kik két esztendő alatt a suta,
gyámoltalan kis prepából nyegle, hányi-veti ripők rektort neveltek. De
hiába, kevés a fiatalember, becses a sánta, meg a félszemű is.
A tanitó eleinte roppant örült a nagy sikernek; el is hitte magát, hisz
a legelső kisasszonytól az utolsó parasztlányig mind bomlik utána; élt
is a szabadságával. Sehol sem szaladt el a gyümölcs elől, nem félt, hogy
ha a nyakába hull az érett körte, kárt tesz benne. Csak olyankor hökkent
meg, ha valahol baj volt. Még eddig szerencsésen kimászott a csávából
mindig, de ma nagy aggodalomban van. A kovács lánya az este kutba akart
ugrani miatta, a hogy a vén gazdasszonyától tudja. Ez pedig nagy baj,
mert a lány apja igen tisztességes ember, olyan, a ki férjhez akarja
adni a lányát, s nem is paraszt, hanem valami lezüllött uricsalád sarja.
Kellemetlen eset.
Czigárót sodort a hetesből s felváltva töprengett, lesz-é valamely
komoly következménye a komédiának, s hogy vajjon adna-e még egy liter
bort az aláirására a korcsmáros.
Az öreg gazdasszony leszedte az asztalt s ő az ablak elé állott. Kint
szép téli nap volt. A szemközti nagy parasztházból óriási fürtös gubában
kijött a gazda, a kurátor. Ez most ő hozzá indul délutáni templom előtt
egy kis beszélgetésre. Vasárnap van, ráér.
– Mit jön ide, – mordult fel bosszusan a tanitó – láthatta, hogy nem
hozattam bort.
Jól ismerte már a parasztjait; a kurátor meg szokta figyelni, hozat-e
bort a tanitó ebédre, olyankor mindjárt befordul egy pár szóra, de ha
nem hozat, akkor neki is másutt van dolga. Könnyű neki, szemben lakik,
de a távolabbi nagy gazdáknak csak a szimatjukra kell bizni magukat s az
mostanában már nem mindig vág be, nem úgy mint régen, mig kezdő volt a
kis rektor.
– Hát hogy vagyunk, tanitó úr! – köszönt be a nagy paraszt.
– Köszönöm… hát kurátor úr?
– Mondok, benézek egy kicsit mán a tanitó úrhoz.
– Jól tette, kurátor úr.
Leült a lóczára, a gubát le sem tette, hogy mutassa, nem soká lesz itt,
meg a koldus tanitónál nincs is olyan meleg, hogy el ne birja. Persze
hogy nincs; a kurátor az oka. Meg kellene csinálni a rosz kályhát, de ne
adj isten, „nem telik az eklézsiának“, meg osztán „a rektornak jó igy
is.“ Szembe ültek egymással s nézték a padlót. Egyik sem szólt, délelőtt
látták egymást, azóta nem sok megbeszélni való történt.
– Hát mi lesz, tanitó úr!
– Mi lenne. Eső után sár – mondta tréfálva a tanitó, a ki még otthonról
értett a népies stilushoz. Parasztfiú ő maga is.
– Hehe. De úgy látom, ma nem ázunk el – czélozgatott tapintatosan a
kurátor.
– Hát bizony ma száraz lábbal gázolunk át a veres tengeren.
– A petákba! Csak nem leszünk zsidók.
– Ránk férne egy kicsit.
– Hamar még. Ráér, ha megházasodik.
Új vendég jött. Vak Áron, a bibliás, papos. A kurátor tréfacsináló
társa. Ez a két ember hires volt arról, hogy ha összekerülnek s
nekiakaszkodnak, a világból is ki tudnának kergetni akárkit, mikor
kedvük van a tréfára.
Jöttek többen is, hárman, négyen, mind nagy gubában, vagy vaskos
ködmönben, mint a medvék. Paroláznak, köszöngetnek s letelepednek sorban
a lóczára, székekre, ágyra, kinek hová jut hely.
– Hát itt csak igy őrnek? – vette fel a szót Vak Áron.
– Hogy? – bökte ki a kurátor.
– A hogy látom, szárazon.
– Hehe, ma igy.
– Rossz szokás, mer a kenetlen szekér is csikorog, de a locsolatlan
gégén meg nem jön ki a bőlcs ige.
Nevettek az emberek, a tanitó is nevetett fanyalogva. Régente csak
egy-két ilyen mondást kellett megereszteni, már szalajtott a borér, de
két esztendő alatt rájött, mért van tele ezeknél a hambár. Nem hozatna a
tiz pár ökrös gazda sem egy pint bort, ha a lelke kiugrana érte, mert
garas kell azért. Hát ő lesz a bolondjuk?
Igy aztán, mikor bizonyossá lett, hogy ma falra hányják a borsót,
forditottak egyet a beszéden a vendégek. Ha már nincs haszon, legyen meg
a gyönyörűség. Minek gyül ennyi ember egy bokorba, ha nem azért, hogy
felfaljanak maguk közül valakit. Háta mögött kárálni valakire:
asszonyoknak való; férfiember szemtől-szembe rágja le a hust a
csontjáról, a kire kitette a czélt.
Papos Vak Áron bólogatott a fejével, mint a ki nagyon elgondolkozott
valamin, aztán megrázta magán a gubát s megszólalt:
– Hallottátok mán, hogy a Mukics lyány majd a kutba esett az este?
– Nem esett a, ugrott! – szólt valaki a sarokból.
– Ne beszélj mán!… Csak nem!… Kifordult a világ szekere!… – mondogatták
sorban s úgy tettek, mint a ki semmit se tud a dologról. Pedig ma egész
nap ezen rágódnak, hogy a lyányt „úgy kellett megfogni“. Kár volt
megfogni, mondta a közvélemény, ha mán egyszer elszánta magát. Ugyis mit
akar? Tanitóné lenni? Jó is volna, mikor a nagy gazda lyánya se kell
neki. Meg aztán mit van olyan nagyra a csufságával, járt ugy mán különb
lyány is, még se dicsekedett vele.
A tanitó vörös volt, mint a rák, s igen örült, hogy senki sem nézett rá.
– Osztán miért a bóldogtalan? – kérdezte a kurátor.
– A jó ég tudja. Csak rájött, hogy neki kedve van kutba ugrani.
– Firidni akart.
– Februárba nagyon alkalmatos.
– No, kinek hogy. Nekem még gubába se esne jól.
– Mindenkinek más a természetje.
Nevettek, kajánul, a bajusz alatt. Vak Áron a szemével vágott a
kurátornak.
– Más oka vólt annak – vélte ez.
– Csak tán nem.
– Legény van a dologban, a hogy hallottam.
– Legény?
– Olyanformán.
– Ha legény, jó gusztusa van, formás lyány.
– Csak fiatalabb vónék harmincz-negyven esztendővel, magam se inaltam
vón el elüle.
– A poczok bujjék kendbe, vén kutya.
– Vén a nagyapám, a ki száz esztendeje hótt meg. Nem vén az ember, mig a
lábát lógatja, – nevetett Vak Áron.
Mindnyájan göczögtek, kaczagtak.
– De koma, – szólt a kurátor, s odébb vitte a hajtást – kétszer is
meggondoltad vón te, hogy jobbra lógjon-e a lábod, vagy balra.
– Én-e?
– Te a! Kovács a lyány apja.
– Hát osztán?
– Biz annak igen a kezeügyébe a kalapács! Pedig az rosszabb a liliomnál,
ha simogat vele.
– Nem megy az odáig!
– Nem? Dejsz ahogy én tudom, a vén Mukics megesküdött a szentháromságra,
hogy megtanitja a lánya megrontóját, merre mennek semerre!
Ez ugyan nem volt igaz, bár nagyon valószinű, de a tanitó halálosan
belesáppadt s a keze remegni kezdett. Körülrebbent a szeme ezeken a
pogányokon, a kik igy turkálnak a lelkében, s örült, hogy másfelé néz
valamennyi, mintha ő róla nem is tudnának. Mintha nem látná az ember, a
mit nem néz! Nagyot dobbant a szive, eszébe jutott a revolver, a amit a
párnája alatt őriz.
Valamelyik embernek megesett a szive a tanitón.
– Nem igaz az! Nem olyan ember a Mukics.
– Én nem a szájából hallottam – mentegetőzött a kurátor.
– Onnan nem is hallhattad – tóditotta álnok jámborsággal Vak Áron –
Csendes vér az öreg. Szántani lehet rajta. Nem nagy istória az egész,
legfeljebb megitélik a tartást, akkor még meg is csókolgatja a
jótevőjét.
A tanitó felállott, kinézett az ablakon, feltünés nélkül az ágyhoz ment,
kivette és zsebre tette a revolvert. Senkise vette észre.
Nagyon megkönnyebbült, mintha pánczélba öltözött volna. Még bele is
szólt a társalgásba, nyers, köszörületlen hangon, de hetvenkedve.
– No, nem is megy az olyan könnyen! Valakit könnyü fenyegetni, de nem
lehet csak ugy agyoncsapni. Nem élünk Tatárországban. Kulturállamban
élünk. Van törvény.
– Persze, persze.
– Mit! – kiáltott a tanitó. – Emberére is akadhat, a ki megpróbálná!
Ebben a perczben nyilt az ajtó és belépett rajta Mukics Mihály, a
kovács.
A vékony, ideges tanitó ott állott az asztala mellett, szemben az
ajtóval. A torkára fagyott a szó, s ugy bámult a belépőre, mintha
kisértetet látna.
– Jónapot kivánok, – szólt csendesen, szomoruan a kovács. Erős, vaskos
ember, vastag posztóruhába öltözve; valami urias van benne, az ősi
önérzet uriassága, a mit generácziók szegénysége sem tud lekoptatni, a
hagyomány táplálja.
– Mit akar itt kend? – orditott rá a tanitó, a ki rögtön elvesztette a
fejét.
– Nem vagyok kend, tanitó ur. Kend nem vagyok.
– Semmi közöm az úrhoz!
A kovács nagyot sóhajtott.
– Bár nekem se volna az úrhoz.
– Mit akar itt, Mukics úr? – szólt a kurátor békitően.
– Én? Uramjézus, mit? Rosszat nem akarok. Nyiltan, becsületesen meg
akarom kérdezni ezt az urat a falu előtt… ugyis mindenki jobban tud
mindent, mint én…
– Semmi dolgom magával – kapkodott idegeskedve a tanitó. A zsebébe tette
a kezét, meg ujra kirántotta, az ujja megijedt a hideg aczéltól.
– Velem nem, – a lyányommal…
– Menjen a dolgára!
– Majd csak azután.
– Menjen a dolgára! – orditott a tanitó.
– Uram! Bántom én az urat? Nekem hat gyermekem van, azoknak szükségük
van én rám… Uram! Egy barátságos ajánlatot teszek! Vegye el a lyányom.
Vegye el a lyányom!
A hangja egyszerre rideg és parancsoló lett, s mindenki megdöbbenve
nézett rá.
– Vegye el, tanitó ur, – folytatta enyhébben, – nem bánja meg. Szép
lyány, azt tudja. Jó lyány, azt én mondom. Munkás, jólelkü, takarékos,
okos. Bizony kincs! Nem is utolsó. A fajtám még most is úr; nagyurak
vannak közte, az anyja után meg éppen nagy család. Hogy én csak igy
élek? Mi az? Becsületesen élek, gépész-kovács vagyok… A sógorom pap.
– Mukics úr is elmehetett vón annak – szólt közbe Vak Áron, a kinek már
forralta az epéjét, hogy itt mindjárt jó vége lesz a dolognak. Neki
magának is volt eladó lánya, de jóformán eszébe se jutott, hogy
tanitónét csinálhatna belőle. Ez a rongyos meg idejön, földicséri magát
és még kicsinálja…
– Papnak? – lélegzett fel a kurátor a komája szavára. – El is menne,
csak parókiát kapna!
– Van neki most is katedrája, pedig szépen szól; még beszélni sem kell
belőle, mégis beprédikálja a jó kenyeret.
A kovács mámoros szemmel nézett körül, mint a bika a kutyák közt. A
tanitó kurtán fölnevetett; megkönnyebbült, hogy a község igy a pártjára
kelt.
– Menjen csak, Mukics úr, dolgára. Eddig se volt közünk egymáshoz,
ezután se legyen.
– Bár ne vóna, bár ne lett vón. Elfértünk vón ezen a világon… Ejhaj, sok
bitang van a földön – s legyintett a kezével.
– Micsoda! – kiáltott fel hetvenkedve a tanitó.
– Bitang! – mormogott a kovács s elfordult.
A tanitóban, a parasztfiuból lett urban fölpezsdült az úri önérzet.
– Fogja meg kend a nyelvét, mert kidobom.
– Kit dob ki az úr? – lángolt fel a vén ember szeme a hamuhodó pillák
alól.
– Az ilyen részeg disznót.
– Disznó vagy ebadta! Részeg!… – s lebirta magát. – Hogy fáj a szó. De
majd még megtanálom a neved mondani magyarosabban!
A tanitó elfehéredett. Minden ize reszketett, görcsösen markolt a
zsebére.
– Ilyen emberhez a lányomat! Piha! Leköpni való! Taknyos!
– Hahá! – röhögött fel a tanitó elmeredő arczczal. – Igy kell férjhez
adni a lányt! Csak hadd játszszanak vele, ha meglesz a baj, teszünk
róla… Mi! Czudar paraszt!
– Paraszt az apád! – üvöltötte a kovács és a mellére csapott. – Az enyém
mindenkor nemes Mukics volt.
Egy lépést tett előre fenyegető mozdulattal.
A tanitó a zsebére kapott s kiczibálta onnan a revolvert. Ráfogta az
emberre.
– Egy lépést. Meghalsz! – rikácsolta.
– Mit! Rám fegyvert!… – mordult a vén ember.
A szemét vér futotta el s rávetette magát az asztalon át a tanitóra,
vakon, szemben a fegyverrel.
Egy csattanás és egy ökölcsapás.
A golyó a falba furódott, de a tanitó hanyatt bukott a földön.
Irtózatosan leütött fejét még a fal sarkába is belevágta s elterült.
Holtan.
A parasztok ott ültek a lóczán, a székeken, az ágyon. Gubákban,
bundákban. Egy se mozdult. Álmélkodva, elszörnyedve nézték, a mi
történt.
Odakint megkondult a harangszó. A kovács őrülten bámult, bámult s nem
értette, mi volt ez.
Végre hangot adott a kurátor.
– No, Mukics úr, maga megmondta a magáét magyarosan.
Felczihelődtek. Papos Vak Áron igy szólt:
– Nincs Istene magának, Mukics úr, méltán rothad meg a teste a tömlöcz
szalmáján. Még templom utánig se várhatott…
Egy harmadik paraszt is megböffent:
– Hát bizony máskép kellett volna ezt, mester úr. Most mán járhatunk a
törvényre, tanúskodni; üsse meg a guta…