Szabados Zsuzsika volt a vezető.
Ez a bogárszemű csöppség olyan volt, mint a csík. Eleven, mozgékony,
szemes, ügyes, csinos, aranyos.
Ő már a mult esztendőben is volt Parittyáson, az igaz, hogy még akkor
csak a nénje mellett döczögött, de azért jól megnézett mindent s most
csak úgy ömlött belőle a szó, mikor magyarázott:
– Azt mondom nektek, lányok, hogy sehonnan sem kérünk tojást, csak a
hova maguktól híjnak be.
Marcsa, Tót Marcsa, egy irigyszemű szeplős kis lány, a kit az anyja
varrt a Zsuzsika nyakába, nyávogó hangon szólalt meg:
– De hát ha sehova se híjnak be?
– Azt csak bizzátok rám.
Borcza, a kis Kávás Borcza, a ki a másik oldalon ment Zsuzsika mellett,
szelid arczú szép kis lányka, bizalommal s csillogó szemmel nézett rá
Zsuzsára. Ő is volt már tavaly Parittyáson és tele kosárral ment haza.
Hamar odaértek a falu alá. A kopasz fák közül messze csillogott a
parittyási torony aranyos bádogteteje.
A hogy beértek a falu nagy utczájára, Zsuzsika hirtelen rázenditett a
tojásszedőnótára:
Tyukom, tyukom, kendermagos,
Hány a tojás, káráld ki most.
Tizenkettő, három hijján,
Jaj be kevés a ház hijján.
Kukuriku, tollas kakas,
Minek olyan üres a kas?
Ha hónapra több nem akad,
Kitekerem a nyakadat.
Úgy visított a Zsuzsika hangja, mint a szél.
A keritéseken belül mindenfelé kiszaladtak a gyerekek s kiabálták:
– Jönnek a galambosi lányok tojásszedni!
Innen is, onnan is kiszólt a gazdasszony:
– Hej lányok, kis lányok. Tán nem akartok bejönni?
– Ha híjnak! – vágott rá Zsuzsika.
– Hászen híjlak!
Arra bementek.
– Ki lyánya vagytok te? Ni hisz ez a Szabados Gábor lyánya, a Zsuzsi. Hé
be megnőttél te pulya. Hát te danoltál? Be jó torkod van. Te kis jércze,
nesze három tojás. Három fiam van nekem, az mind meg fog öntözni… Hát ez
kicsoda?
Borcza szemérmesen felelt:
– Kávás Borcza.
– Csak nem a Kávás Péter lyánya?
– De.
– Cz. Cz. Be a nyakunkra nőttök, csöppségek. Nesze neked is egy pár
tojás… Hát ez a kis jószág kinek a cselédje?
Tót Marcsa irigyen, sanda szemmel nézett már. Dünnyögve mondta:
– Tót Pál uram lyánya vagyok.
– Úgy? A Tót Pál uramé? No, téged nem híjtalak, de azért nesze itt egy
tojás.
Kiválasztotta a szakajtóból a legkisebbet, odaadta neki. Persze, Marcsa
szegény nem tudhatta, hogy az ő apja rosszban van Korczosékkal, a hol
most vannak.
Három pirosképű fiú csintalanul leskelődött a lyányokra. A
legnagyobbiknak már csipkésszélű kis kendő volt a lajbija zsebében, ez
tavaly került ki az iskolából. Nagyon megakadt a szeme Zsuzsikán.
Oda is szólt neki:
– Hé, be megöntelek Husvétba.
Zsuzsika kaczkiásan szólt vissza:
– Elfelejted te akkorra, mék vagyok én.
A fiúnak szinte felakadt a szeme, úgy meglepte a kis lány kaczér vágása
s úgy megnézte rá Zsuzsát, hogy soha életébe nem fogja elfelejteni.
A kis lányok elköszöntek, siettek ki az utczára.
Ott Zsuzsika rázenditett a tojás-nóta többijére:
Libám, libám, őke, őke,
Van-e tojás az ülőbe.
Van bizony ott akár száz is,
A nyakadba nincs több kláris.
Ludam, ludam, jó gunárom,
Hány tojás volt a mult nyáron,
Jaj ki győzné számba venni,
Alig értem vámot szedni.
A Zsuzsika hangja csak úgy hasított.
Az apró fiuk mind az anyjuk szoknyáját czibálták, hogy ezeket híjják be,
ezt a lyányt szeretnék ők megöntözni.
No, híjták is.
Mire a templomig értek, annyi volt a tojás, hogy Zsuzsika nem tudta már
hova tenni.
Inditványozta, hogy térjenek haza.
Borczának is elég volt s a jó kis lány szivesen ráállott, hogy
hazaforduljanak.
De Marcsa azt mondta, hogy ő neki biz ez nem elég. Igaz is, hogy az ő
kosarába még akárhány elfért volna; de az is igaz, hogy a kis kapzsi jó
nagy kosarat hozott.
Elvált hát a másik két lánytól, hogy ő még tovább megy az alvég felé.
– Erigy, – mondta Zsuzsika, – kár is volt velünk jönni.
Ezzel sarkon fordult s Borczával ketten hazaindultak.
Minden kapuban kint álltak a fiuk s kaczagva kiabáltak utána, hogy igy
meg úgy, vederrel fogják meglocsolni.
Zsuzsika mindenkinek tudott valami tréfásat, csipőset mondani.
Igy ért ki a faluból.
Hanem Marcsa alig ment túl a templomon, nagyot gondolt s rákezdett a
„Tyukom, tyukom“ nótára. Csakhogy valami fura, suta hangon. Nem tudott
dalolni szegény feje, nem jól állott neki.
Még a kutyák is kiállottak a kapuba s egyik ugatott, másik vonított.
A fiuk meg hamarosan csapatba verődtek s kaczagva bámulták a kis lányt.
Ez igen megijedt, szégyenlette is magát nagyon.
– Hé, te is galambosi lyány vagy? – kérdezte egy nagy kamasz.
– Ühüm.
– Hát te pulykatojást akarsz, úgy-e?
– Nem.
– Nem bizony! Hiszen a képed épp olyan, mint a pulykatojás.
A kölykök nevettek a gonosz tréfán. Marcsa sápadt, vörösödött
rémületében.
– Nem is kell neked tyuktojás, – mondta az akasztófáravaló.
Azzal megfogta a kosarat és elkezdte rázni. A többi vásott fattyak
nevetése közben addig zötykölte, mig csak össze nem tört minden, minden
tojás a kosárban.
Szegény Marcsa orditott, a hogy csak birt.
Bezzeg ez jobban hallatszott, mint az előbb a nótája.
Egyre-másra gyültek is kifelé az emberek a házakból. Valamelyik botot
kapott, azzal kergette szét a fiukat.
Ezek messzire elfutottak, de onnan is oda kiabáltak az árva kis lánynak:
– Na lám, milyen jó dolga van a szeplősnek. Mingyán himes tojást visz
haza.
Másik azt mondta:
– Ne félj szeplős, úgy se locsol meg téged senki.
Marcsa keservesen sirva ment vissza az alvégről az egész falu
szemeláttára, a szomoru tojásos kosárral.