A Tisza partján hosszú töltés nyulik Parittyás és Galambos között.
A töltés egyik oldalán messze, messze, a meddig szemmel látni, zöldellő
buzatáblák vannak; sehol sincs rajtuk még annyi dimb-domb sem, a milyen
magas a töltés.
A másik oldalon szeszélyesen kanyarog a Tisza, nagy vargabetüket ir,
csak tavaszi áradáskor egyenes a medre, mert ilyenkor kiönt s az
innenső, meg a tulsó parti töltés közt tengerré árad, a melyből csak a
füzesek látszanak ki, mint csupa Robinson-szigetjei.
A töltés alatt a szekérúton olyan sár van, hogy négy ló is alig birja
áthuzni az üres szekeret egyik faluból a másikba, de fent fúj a szél és
szépen megszáritotta az agyagos földet.
Három kis lány vigan tipeg előre a töltés tetején. Piros fejrevaló
kendőjük virit, mint a pipacs, fehér babos kék szoknyácskáik
libegnek-lobognak a friss szélben, mint a harangvirág a szárán.
Egy uriember ül azon a szekéren, a melyik a sárban eviczkél. Ugyis jól
esik a lovaknak, ha egyet fújnak, hát megállitja a szekeret és
megszólitja a kis lányokat:
– Hova, hova, lányok?
– Jövünk Galambosról, megyünk Parittyásra.
– Ugyan mi jóért?
– Tojásért.
– Miféle tojásért?
A kis lányok összenéznek és elnevetik magukat. Úgy kaczagnak, mint három
kis giliczemadár.
Hogyne kaczagnának. Hát nem furcsákat kérdez ez az úr? Még azt se tudja,
miféle tojásért.
Zsuzsika, a legcsintalanabb, megfelel neki.
– Megyünk tojásszedni. Hát nem tudja maga, hogy ma Nagypéntek van?
Az idegen úr mosolyogva rázza a fejét.
– Tudom, hogy Nagypéntek van, de nem tudom, mire nektek a tojás!
A kis lányok ujra kaczagnak, hangosan, jókedvűen, csufondárosan.
Zsuzsika megint nyelveskedik.
– Hát nem tudja maga, hogy:
Nagypénteken sokat sirtak,
Sok himes tojást megirtak?
– Tudom én.
– Na hát nálunk úgy szokás, hogy Nagypénteken összeszedődünk mink kis
iskolás lányok és elmegyünk csapatostól a fius házakhoz fehér tojást
szedni. A fehér tojásból himes tojást csinál nagyanyám, ha majd jönnek
Husvét másodnapján a fiuk locsolódni, abból adunk nekik.
– Ejha, hát ha én elmennék, tán még nekem is adnátok?
A lánykák még hangosabban kaczagtak ezen s integettek piroskendős
fejecskéikkel, hogy adnának.
– No még csak azt mondjátok meg, hogy csak a galambosi lányok járnak
Parittyásra tojásért? Onnan tihozzátok nem mennek tojást szedni?
– O be kicsit tud maga! – helytelenkedett Zsuzsika. – Hiszen mindenki
tudja, hogy Galamboson milyen sok a lyány, Parittyáson meg sok a fiú.
Ezér osztán Nagypénteken lyányok mennek Parittyásra, de Husvétba kell
megnézni a tőtést, csak úgy sorjázik a sok fiú Parittyásról mifelénk.
Az idegen úr megcsóválta a fejét, mosolygott s egy-egy fehérpénzt adott
a kis lányoknak, azzal elköszönt tőlük, elhajtatott, azaz, hogy tovább
eviczkélt szekere a sárban.
A leánykák pedig sietve tipegtek előre, piros kendőcskéik messze
viritottak a zöld vetések és zöld füzfaerdők között.
Mentek vigan, kaczározva, dalolászva Parittyás felé. Apró kosárkáikat
magasra lengették s ragyogott az arczuk, ha elgondolták, hogy tele
kosarakkal térnek meg déltájon.