különben oly könnyen el hagyta magát ragadni, ajánlott türelmet és hideg
vért.
„Térjünk vissza elébb Hanshoz és vonjuk be a tutajt helyére.“
Önmegtagadásba került részemről, hogy bátyámnak engedelmeskedjem;
gyorsan haladtam végig a part szikláin.
„Tudja-e bátyám, hogy a véletlen eddig különösen kedvezett nekünk!“
„Azt találod Axel?“
„Minden bizonynyal. Még viharnak is kellett keletkeznie, mely
visszatéritett bennünket a czélunkhoz vezető utra. Áldott legyen e
vihar, mely visszahajtott bennünket e partra, honnan a szép idő
távoztatott el! Tegye fel bátyám, hogy hajónk orra, vagy helyesebben
tutajunk orra, érintette volna a Lidenbrock-tenger déli partjait, mi
lett volna belőlünk? Saknussemm neve nem jelent volna meg szemeink előtt
és most elhagyatva lennénk ama parton, honnan ut nem vezet tova.“
„Ugy van, Axel, a gondviselés keze működött; ez hajtott vissza bennünket
éjszak felé, Saknussemm fokához, mikor mi délnek tartottunk. E dologban
van valami, mi csodásnál is több; oly tény, melyet megmagyarázni
egyáltalában nem vagyok képes.“
„Ne gondoljunk vele! Ne magyarázgassuk, hanem használjuk fel a
tényeket.“
„Minden esetre, de…“
„De most ismét éjszaknak vezető uton indulunk meg, és Europa éjszaki
részei, Svéd-, Oroszország, Sziberia alatt fogunk elhaladni, a helyett,
hogy Afrika sivatagai, vagy az Ocean hullámai alá hatolnánk! Elég ennyit
tudnunk!“
„Igazad van, Axel, minden rendén van, miután e vizirányos tengert itt
hagyjuk, melyen meg nem közelithettük volna czélunkat. Most lefelé
fogunk haladni, lefelé, szüntelenül lefelé. Tudod e, hogy már csupán
ezer ötszáz mértföld választ el bennünket a föld központjától!“
„Ah!“ kiáltám, „ez valóban szót sem érdemlő csekélység! Előre!
Induljunk!“
Ez őrjöngő beszélgetést folytatva, érkeztünk vissza a vadászhoz. Minden
elő volt készitve a rögtöni indulásra; a legcsekélyebb csomag is a
tutajra volt már téve, melyen most mi is helyet foglaltunk, mire a
vitorla kibocsáttatott, és Hans a Saknussemm foknak tartva, kormányzott.
A szél nem volt kedvező, főleg ily esetlen alaku járműre nézve. Sokszor
vasas botjaink és rudak segélyével kellett előre tolni a hajót. Gyakran
a vizbe messzire benyuló sziklákat kellett megkerülnünk. Végre három
órai hajózás után, azaz esteli hat órakor, a kikötésre nézve kedvező
helyre érkeztünk.
Én nagybátyámtól és az izlanditól követve, a partra ugrottam. E vizi ut
nem csillapitott volt le. Sőt ellenkezőleg. Még azt is javaslatba
hoztam, hogy tutajunkat égessük meg, a visszafordulást lehetetlenné
teendők. De ezt nagybátyám nem engedte, miért én őt lanyhasággal
vádoltam.
„De legalább,“ szóltam, „induljunk meg rögtön.“
„Rögtön indulunk, fiam; csupán megvizsgáljuk előbb e folyosót,
megtudandók, hogy lesz-e benne szükségünk a hágcsókra.“
Bátyám müködésbe helyezte a Ruhmkorff-féle készüléket; a tutajt parthoz
kötöttük és ott hagytuk; egyébiránt az alagut nyilása alig husz
lépésnyire volt és mi késedelem nélkül oda indultunk, én legelől.
A bejárás, mely csaknem köralaku volt, mintegy öt lábnyi félmérővel
birt; a homályos alagut szikla közt haladt, és oldalai tüzhányati
anyagokkal voltak mintegy kárpitozva, melyek egykor e csővön át löveltek
föl; alsó része épen a tutaj magasságában volt, minélfogva minden
akadály nélkül be lehetett az üregbe lépni.
Az alagut talaja csaknem vizirányos volt; azonban alig hat lépést
haladtunk, midőn roppant szikla akasztotta meg lépteinket.
„Átkozott szikla!“ kiáltám dühösen, midőn ez áthághatatlan akadály
egyszerre megállitott haladásomban. Hiába kerestünk nyilást
jobbra-balra, alul-fölül, sehol nem mutatkozott átjáró. A csalódás
kellemetlen volt és sehogy sem akartam elhinni, hogy az akadály
áthághatatlan. Lehajoltam és a sziklatömeg alá néztem; ott sem volt
nyilás. Fölötte is a gránit domborodott. Hans a lámpa sugarait végig
jártatta a fal minden részein; de ez mindenütt egyenlő tömörnek
látszott. Le kellett mondanunk minden reményről.
Leültem volt a talajra, mig bátyám nagy léptekkel járt fel s alá az
alagutban.
„De hát Saknussemm?“ kiálték.
„Igen,“ szólt nagybátyám, „őt is megakasztotta-e e bezárt sziklakapu?“
„Nem, nem!“ válaszoltam hevesen. „E sziklatömeg valamely rázkodtatás,
vagy a földkérget meg-megingató delejtünemények következtében zárta el
az utat. Sok év telt el Saknussem visszatérte és e tömeg leszakadása
között. Világos, hogy e folyosó egykor a lávának szolgált átjáróul, és
akkor a tüzhányati anyagok akadály nélkül bugyogtak fel belőle. Ama
repedéseken, ott fenn az alagut boltozatán, meglátszik, hogy ujak; e
boltozat összehalmozott roppant kövekből áll, mintha valamely óriás keze
rakta volna össze azokat. Egyszer azonban, rendkivüli rázkodás
alkalmával, e szikla, mely a boltozat kiegészitő részének látszik,
lehullott a talajra és elzárta az utat. E véletlen akadálylyal
Saknussemm nem találkozott, és ha el nem tudjuk azt háritani, nem
vagyunk méltók arra, hogy a világ központjáig jussunk!“
Ekként szóltam e perczben! A tanár lelke mintha belém szállott volna. A
fölfedezési szenvedély ihlettsége töltötte el lelkemet. Elfelejtettem a
multat, nem gondoltam a jövővel. Számomra többé semmi nem létezett ama
bolygó hátán, melynek mélyébe merültem, sem a városok, sem a mezők, sem
Hamburg, sem a király-utcza, sem szegény Margitom, ki ekkor talán már
azt hitte, hogy elvesztem a föld üregeiben.
„Jól van tehát!“ szólt nagybátyám, „ásókkal és csákányokkal utat
törhetünk, és megdönthetjük ez akadályt!“
„Keményebb ez, semhogy ásó birhatna vele,“ kiáltottam.
„Ugy hát a csákány!“
„Vastagabb, semhogy csákánynyal lehetne megfúrni!“
„De…“
„Puskaporral dönthetjük meg egyedül, ássunk alá tüzaknát és repitsük a
légbe.“
„Puskaporral!“
„Igen, hiszen csupán egy szikladarabot kell szélylyelzuznunk.“
„Hans, fogj munkához!“ kiáltott bátyám.
Az izlandi visszatért a tutajhoz, honnan csakhamar megjött, csákányt
hozva magával, melynek segélyével aknát kezdett ásni. Nem csekély
feladat volt ez. Akkora lyukat kellett furni, hogy ötven font lőgyapot
férjen el benne, melynek robbantó ereje négyszer annyi, mint a lőporé.
Rendkivüli lélekizgatottságban voltam. Mialatt Hans dolgozott, én
bátyámmal együtt nagy serényen készitettem egy hosszú kanóczot, mely
vászonbélbe töltött nedves lőporból állott.
„Keresztüljutunk!“ szóltam.
„Keresztüljutunk,“ válaszolt nagybátyám.
Éjfélkor a munka tökéletesen be volt fejezve. A sziklába vájt üreg
lőgyapottal volt tömve, és a kanócz, az alaguton végig vonulva, annak
nyilásáig ért.
Egyetlen szikra képes volt most e borzadalmas készüléket tevékenységbe
hozni.
„Holnap,“ szólt a tanár.
Meg kellett nyugodnom és még hat óráig várnom.
XXXIX.
A következő nap, csötörtök augusztus huszonhetedike, földalatti
utazásunkban emlékezetes nap volt. Nem gondolhatok e napra a nélkül,
hogy szivem most is meg ne rendüljön rémületében. E percztől kezdve
eszünk, saját tevékenységünk többé nem birt befolyással sorsunkra; e
percztől kezdve a föld tüneményei és erői labdáztak velünk.
Reggeli hat órakor talpon voltunk. Közeledett a pillanat, melyben lőpor
által voltunk utat törendők a gránitkérgen át.
Személyesen kivántam meggyujtani a kanóczot. Ennek megtörténte után,
tervünk szerint, visszatérendő voltam társaimhoz a tutajra, melynek
tartalma még nem tétetett ki a partra; ezután lehető leggyorsabban el
fogunk vitorlázni a parttól, hogy elkerüljük a robbanás veszélyeit,
melynek hatása talán nem csupán a sziklatömeg belsejében lesz
tapasztalható.
A kanócznak, számitásunk szerint, tiz perczig kellett égnie, minekelőtte
a lőgyapot-tömeget felrobbantaná. Ez időköz tökéletesen elég volt arra,
hogy a tutajhoz visszatérhessek.
Nem minden izgatottság nélkül készültem szerepem betöltésére.
Miután reggelinket hirtelen elköltöttük, bátyám és a vadász a tutajra
szállottak, mig én a parton maradtam. Égő lámpával voltam ellátva,
melylyel a kanóczot voltam meggyujtandó.
„Menj fiam,“ szólt bátyám, „és azután rögtön térj vissza hozzánk.“
„Ne féljen bátyám,“ feleltem, „nem fogok utközben vesztegelni.“
Erre rögtön az alagut bejárása felé indultam. Felnyitottam a lámpát, és
kezembe vettem a kanócz végét.
A tanár chronometrumját tartotta kézben.
„Kész vagy?“ kiáltott ő.
„Kész vagyok.“
„Ugy tehát, tüz!“
Hirtelen a lángba dugtam a kanócz végét, mely erre sziporkázni kezdett,
azután futva tértem vissza a parthoz.
„Szállj be,“ szólt bátyám; „s azután hagyjuk itt a partot.“
Hans rudját a partnak feszitve, belóditotta tutajunkat a tengerbe.
Mintegy husz ölnyire lehettünk a parttól.
A következő perczeket a legnagyobb izgatottságban töltöttük. A tanár az
időmérő mutatóján tartotta szemét.
„Még öt percz,“ szólott. „Még négy. Még három.“
Ütereim rémitő gyorsan lüktettek.
„Még kettő. Egy!… Omoljatok össze gránitbérczek!“
Mi történt ekkor! A robbanás zaját, ugy vélem, nem is hallottam. De a
sziklák alakja szemem láttára egyszerre megváltozott; szélylyelnyiltak
mint valamely függöny. Feneketlen mélységet pillantottam meg, mely a
partban támadt. A tenger, legmélyében felbolygatva, roppant hullámot
képezett, melynek hátán a tutaj függőlegesen emelkedett föl.
Mindhárman a tutaj fenekére omoltunk. Egy pillanat alatt a világosságot
a legmélyebb setétség váltotta föl. Ezután ugy tetszett, mintha nem
ugyan lábaim alól, hanem a tutaj alól minden szilárd alap elveszne. Azt
hittem hogy a jármü elmerül. De csalódtam. Szólni akartam bátyámhoz, de
a viz iszonyu zúgása miatt nem érthetett volna meg.
Daczára a setétségnek, a zajnak, a meglepetésnek, a fölindulásnak
megfoghattam, hogy mi történik.
A légbe röpitett sziklán túl nagy terjedelmü mély üreg létezett, a
felrobbanás hatása valami földrengésformát idézett elő e repedésektől
átszeldelt talajban; az üreg megnyilt és a tenger, zuhataggá változva,
ragadott oda bennünket magával.
Azt hittem, hogy elvesztem.
Egy óra, két óra, isten tudja mennyi idő telt el igy. Egymáshoz
szorultunk; kezen fogtuk egymást, hogy a tutajból ki ne vettessünk;
rémitő erős lökéseket tapasztaltunk, mikor a tutaj a falhoz verődött. Ez
azonban ritkán történt, miből azt következtettem, hogy az üreg
szélesedett. Semmi kétség, hogy ez Saknussemm utja volt; de a helyett,
hogy magunkban szálltunk volna le, vigyázatlanságunk következtében egész
tenger rohant le velünk együtt.
Ez eszmék természetesen homályosan és határozatlan alakban tüntek fel
elmémben ily körülmények között. Nehéz volt azokat észszerüen
összefüzni, mialatt ily széditő sebesen ragadtatám tova. Az arczomat
suroló lég után itélve, haladásunk felülmulhatta a leggyorsabb vasuti
vonatok sebességét. Ily körülmények között szövétneket meggyujtani
lehetetlen volt, utolsó elektrikai készülékünk pedig a felrobbanás
perczében tört volt el.
Nagyon meg voltam tehát lepetve, midőn egyszerre világosságot
tapasztaltam magam mellett. A fény Hans nyugodt arczára özönlött. Az
ügyes vadásznak sikerült a lámpát meggyujtani, és habár a láng erősen
lobogott s majd elaludt, mégis felderité némileg az éji homályt.
Az alagut széles volt. Nem csalódtam tehát, mikor ilyennek gyanitottam.
A lámpa halványan derengő világában nem voltunk képesek a két oldalfalt
egyszerre megpillantani. A bennünket villámsebesen tovaragadó viz
lejtője felülmulta meredekségre nézve Amerika hajózhatatlan ragadó
folyamaiét; a viz felszine egy csomó, hig anyagból készült nyilhoz
hasonlitott, mely rendkivüli erő által hajtatik. Nem találok ennél
helyesebb hasonlitást, a rám tett benyomás kifejezésére. A tutaj, olykor
örvények fölébe érve, gyorsan forogva sikamlott tovább. Mikor az alagut
oldalfalához közeledett, rá vetettem erre a lámpa világát, és ilyenkor
haladásunk sebességét megitélhettem arról, hogy a szikla kidomborodásai
vonalokká látszottak változni és azt lehetett volna hinni, hogy mozgó
vonalak hálózatába vagyunk zárva. Hozzávetőleg óránként harmincz
mértföldre számitottam haladásunk sebességét.
Nagybátyám és én meredt szemekkel bámultunk magunk elé és az árbocz
csonkjához támaszkodtunk, mely a robbanás pillanatában eltört volt.
Hátat forditottunk a légnek, hogy meg ne fuljunk e mozgás gyorsaságának
következtében, melyet emberi hatalom nem lett volna képes megakasztani.
Az órák multak. Helyzetünk nem változott, egy esemény azonban még
bonyolultabbá tette azt.
Némileg rendbe hozni igyekezvén podgyászunkat, azt vettem észre, hogy a
velünk volt tárgyak legnagyobb része eltünt a robbanás perczében, midőn
a tenger oly rémitő erővel kapott el bennünket. Tudni akartam tisztán,
hogy miből áll még készletünk, és a lámpát kezemben tartva, keresgélni
kezdtem a tutajban. Műszereink közől csupán a delejtü és a chronometrum
maradtak birtokunkban. Hágcsóink és köteleink közől egyetlen darab
maradt meg, mely az árbocz csonkja közé volt tekerve. Sem ásó, sem
csákány, sem kalapács, és mi legszomorubb, egy napra való élelmünk is
alig volt!
Összekutattam a tutajt képező gerendák közeit, a legcsekélyebb
nyilásokat, melyek a deszkák közt maradtak. De sehol semmit nem
találtam. Nem volt egyéb élelmiszerünk egy darab száritott husnál és
néhány darab kétszersültnél.
Bárgyuan tekintettem körül. Nem akartam helyzetünket megérteni! És mégis
hogy gondolhattam most ezen veszélylyel? Ha hónapokra, évekre való
élelmiszereink lettek volna is, de miként juthattunk volna ki ez
örvényből, hová ellenállhatatlanul ragadott e zuhatag? Minek tartsunk az
éhség gyötrelmeitől, mikor a halál annyi más alakban fenyeget? Hiszen rá
sem érünk az éhenhalásra!
Képzelőtehetségem magyarázhatatlan különczségénél fogva, megfelejtkeztem
a jelen percz veszélyeiről, és csupán a fenyegető jövővel voltam
elfoglalva, mely rémesen tünt fel előttem. Egyébiránt talán
megmenekülhetünk a zuhatag dühétől és visszatérhetünk a föld felszinére.
Mikép? Nem tudom. Hol? Mit bánom! Ezerszer valószinübb, hogy e
zuhatagban elveszünk, mint hogy kimenekedjünk; de ez még sem tökéletesen
lehetetlen; mig ellenben az éhenhalás legkisebb, legparányibb reményt
sem engedett.
Eleinte mindent meg akartam mondani bátyámnak, meg akartam neki mondani,
hogy mennyire ki vagyunk fosztva mindenből, és pontosan ki akartam
számitani, hogy még mennyi ideig élhetünk. De ellentállottam és
leküzdöttem a beszéd ösztönét. Nem akartam a tanárt megfosztani
hidegvérüségétől.
E perczben a lámpa lángja hirtelen fogyni kezdett és végre tökéletesen
kialudt. A bél elégett volt benne. Ismét mély homály környezett
bennünket. Nem remélhettük többé, hogy ez áthathatatlan setétséget
felderitsük. Volt ugyan még egy szövétnekünk, de ezt a léghuzam rögtön
eloltotta volna. Ekkor, mint a gyermek, behunytam szememet, hogy ne
lássam a setétséget.
Bizonyos idő multán rohanásunk sebessége megkétszereződött. Ezt az
arczomat korbácsoló lég erejéről vettem észre. A viz rémitő meredeken
sietett alá. Valóban azt hiszem, hogy a tutaj már nem is sikamlott,
hanem hullott, nekem legalább ugy rémlett, mintha csaknem függőlegesen
buknánk le. Nágybátyám és Hans kezei, jobbról balról, erősen fogták
karjaimat és benntartottak a tutajban.
Egyszerre, nem tudom mennyi idő eltelte után, erős lökést éreztem. A
tutaj nem ütődött ugyan kemény testbe, hanem hirtelen megállott
bukásában. Roppant hullám boritotta el a tutajt. Azt hittem, hogy a
vizbe fulok.
E hirtelen történt elmerülés, vagy elöntetés azonban nem sokáig tartott.
Néhány pillanat mulva ismét a viz szinén voltunk és teli torokkal
szíhattam be a levegőt. Nagybátyám és Hans ugy szoritották karomat, hogy
az majd összetört; még mind a hárman a tutajon voltunk.
XL.
Ugy hiszem, hogy ekkor esteli tiz óra lehetett. Ez utóbbi kábitó esemény
után érzékeim közől legelébb a hallás ébredt fel. Alig hogy feljutottam
a viz szinére, hallottam, mint áll helyre lassanként a csend, és mint
szünik meg lassanként a zúgás, mely órák óta töltötte be füleimet. Végre
bátyám e szavait érthetém meg:
„Emelkedünk!“
„Mit akar ezzel mondani?“ kiáltám.
„Igen, emelkedünk! emelkedünk!“
Kinyujtottam karomat és a falat érintettem; kezem vérig zsuroltatott.
Iszonyu sebesen emelkedtünk.
„A szövétneket meg kell gyujtani!“ kiáltott a tanár.
Hansnak nem minden nehézség nélkül sikerült azt meggyujtania, és habár a
láng nem fölfelé égett, hanem emelkedésünk gyorsaságának következtében
tökéletesen lecsapódott, világa mégis képes volt az egész környezetet
földeriteni.
„Ugy van, a hogy gondoltam,“ szólt bátyám; „keskeny kutban vagyunk,
melynek félmérője legfeljebb négy öl. A viz, miután az üreg fenekét
elérte, most visszaemelkedik a szinvonalra s bennünket magával emel
föl.“
„Hová?“
„Nem tudom, de mindenre készeknek kell lennünk. Rendkivül gyorsan
emelkedik, ha nem csalódom másodperczenként két ölnyit, azaz perczenként
százhusz ölnyit, vagyis óránként negyedfél mértföldet. Ekként haladva,
hirtelen utazik az ember.“
„Igen, ha semmi utunkat nem állja, ha ez aknának fölül nyilása van; de
ha nem volna, ha a lég a vizoszlop nyomása alatt lassanként
összesajtolódnék, ha összezuzatnánk!“
„Axel“, szólt a tanár igen nyugodtan, „helyzetünk csaknem
kétségbeesettnek mondható, de mégis van némi kilátás a megmenekülésre,
és épen ezen gondolkodom. Igaz, hogy minden perczben elveszhetünk, de
minden perczben menekülésre is nyilhat alkalom. Ennélfogva oly
állapotban kell lennünk, hogy a legcsekélyebb körülményt is
felhasználhassuk.“
„De mit tegyünk hát?“
„Együnk erőnknek helyreállitása végett.“
E szavak hallatára bárgyun tekintettem bátyámra. Mit eddig elhallgattam,
most végre meg kellett vallanom:
„Együnk?“ ismétlém.
„Együnk, rögtön.“
A tanár még néhány szót mondott dánul, mire Hans fejét rázta.
„Mit!“ kiáltott bátyám, „élelmiszereink elvesztek?“
„Igen, csupán ez maradt meg belőle! Darabka száritott hus, hármunk
számára!“
Nagybátyám rám tekintett, mintha szavaimat érteni nem akarná.
„Nos“, mondám, „hiszi-e még, hogy megmenekülhetünk?“
Nem nyertem választ.
Egy óra telt el. Rendkivüli éhséget kezdtem érezni. Társaim szintén
szenvedtek és egyik sem merte érinteni ama nyomoru élelemmaradványokat.
Ezalatt folyvást sebesen emelkedtünk; olykor a lég sürüségének
következtében lélekzetünk elállott, mint a léghajósoké, mikor túlsebesen
emelkednek. Ezek azonban, minél magasabbra emelkednek a légkör felsőbb
rétegei közé, annál nagyobb hideget éreznek, mi pedig épen ellenkező
hatást tapasztaltunk. A meleg nyugtalanitólag növekedett s e perczben
bizonyosan volt már negyven foknyi.
Mit jelenthetett e változás? Mindeddig a tények igazolták Davy és
Lidenbrock elméleteit, mindeddig a meleget visszatartó sziklák különös
helyzete, az elektricitás, a delejesség, módositották a természet
általános törvényeit, és mérsékelt temperaturát idéztek elő; mert én
előttem a központi tüz elmélete még most is czáfolatlanul állott. Valjon
oly környezetbe jutottunk most, melyben ama törvény teljes erőben van
fenntartva és hol a forróság tökéletes olvadás állapotában tartja a
sziklákat? Ettől tartottam, és ezt közöltem is a tanárral.
„Ha vizbe nem fulunk vagy össze nem zuzatunk, ha éhen nem halunk, ugy
valószinüleg elevenen égünk meg.“
A tanár nem felelt, csupán vállait vonta és ismét visszamerült
gondolataiba.
Egy óra telt el és leszámitva a hévmérsékben tapasztalható csekély
emelkedést, semmi nem változott helyzetünkben. Végre bátyám
megszakitotta a csendet.
„Határoznunk kell valamit,“ szólt ő.
„Mit határozhatunk mi?“ válaszoltam.
„Erőnket helyre kell állitanunk. Ha ez utolsó maradékokat kimélve,
megkiséreljük életünknek néhány órával való meghosszabbitását, mindvégig
elgyengült állapotban leszünk.“
„Igen, mindvégig, s ez már nincs messze.“
„Feltéve, hogy valami menekvési mód kinálkozik, mikor tevékenységre lesz
szükség, nem lesz erőnk a cselekvésre, ha az éhség által elgyengittetni
hagyjuk magunkat?“
„De bátyám, ha e darab hust megettük, nem marad semmink.“
„Semmink, az igaz; de azt hiszed, hogy szemeiddel, ha mindig ránézel is,
több táperőt szíhatsz belőle? Ugy okoskodol, mint a kiben nincs akarat,
nincs erély!“
„Hát bátyám még nem vesztett el minden reményt?“ kiálték ingerülten.
„Nem!“ válaszolt a tanár szilárdan.
„Hogyan! ön még lehetségesnek hiszi, hogy megmeneküljünk!“
„Igen! öntudattal és akarattal biró lénynek nem szabad kétségbe esnie
addig, mig szive ver, erei lüktetnek, idegei éreznek!“
Mily szavak! Azon ember, ki hasonló körülmények között ekként tudott
szólani, csakugyan nem mindennapi jellemü.
„De hát,“ szóltam, „mit tegyünk?“
„Együk meg élelmiszereink e maradványát az utolsó morzsáig és állitsuk
helyre erőnket. Meglehet, hogy utoljára eszünk életünkben, de legalább a
helyett, hogy végkép ki lennénk merülve, ismét férfiakká leszünk.“
„Együnk tehát!“ kiáltottam.
Nagybátyám előkereste a hajótörésből megmentett darab hust és
kétszersülteket és azt három egyenlő adagban osztotta el közöttünk.
Egynek-egynek körülbelül egy fontnyi tápszer jutott. A tanár gyorsan
evett, mondhatni lázas szenvedéylyel; nekem éhségem daczára sem esett
jól az étel és csaknem undorodva ettem; Hans pedig nyugodtan,
mértékletesen apró falatokat vágott, és jóizüen rágta meg azokat, mint a
kit a jövő aggályai nem nyugtalanitanak. A vadász tüzetes kutatás után
talált volt egy fenyünedvvel még félig telt kulacsot; megkinált
bennünket s e jótékony ital némileg elevenitő hatást gyakorolt reám.
„Forträfflig!“ szólt Hans, miután ivott.
„Felséges!“ válaszolt nagybátyám.
Ismét némi remény ébredt bennem. Azonban utolsó ebédünk el volt költve.
Ekkor reggeli öt óra volt.
Az emberi természet sajátságai közé tartozik, hogy az egészséget csupán
annak hiányából ismeri; mikor jóllaktunk, alig vagyunk képesek az éhség
gyötrelmeit megérteni; hogy felfoghassuk, tapasztalnunk kell azokat.
Most is e hosszas koplalás után néhány falat kétszersült és hus
diadalmaskodott elmult fájdalmaink fölött.
Ez ebéd után mindegyikünk gondolataiba merült. Mire gondolt Hans, a
legszélső nyugot fia, kinek hideg elszántsága fölülmulta a végzethivő
keletiekét? Mi engem illet, gondolataim csak emlékekből állottak, melyek
lelkemet visszavitték a földgömb szinére, melyet bár ott ne hagytam
volna soha sem! A königs-strassei ház, szegény Margitom, a jó Mártha
asszony, mint megannyi vizio vonultak el szemeim előtt és a baljóslatu
dörgést, mely körülöttünk e sziklaüregben tombolt, ábrándaimban a föld
városai zajának véltem.
Bátyám pedig most is szakmájába vágó dolgokkal volt elfoglalva; kezében
tartva a szövétneket, figyelmesen vizsgálta a földréteg jellegét;
helyzetünket az egymás fölé emelkedő telepek állásából felismerni
igyekezett. E számitás, vagy helyesebben e hozzávetés csupán megközelitő
lehetett; de a tudós mindig tudós, azaz addig, a mig hidegvérü marad,
hidegvérüség pedig Lidenbrock tanárban nyilván rendkivül sok lakott.
Hallottam, amint geologiai tudományos szavakat mormolt magában;
megértettem e szavakat s önkénytelenül érdek ébredt bennem e
végtanulmány iránt.
„Tüzhányati gránit,“ szólt ő; „még mindig az ős rétegben vagyunk;
azonban emelkedünk! Nagyon emelkedünk! Ki tudja?“
Ki tudja? Ő még mindig remélt. Kezével tapogatta a függőleges
oldalfalakat és néhány pillanat mulva ekként folytatá:
„Ime a csillám! És itt a palacsillám! Helyes! Csakhamar az átmeneti
korszakba érünk és akkor…“
Mit akart a tanár? Képes volt-e megmérni a fölöttünk levő rétegek
vastagságát? Lehetett-e módszere, mely által ezt kiszámithatta? Nem. A
sürüségmérő hiányzott és ezt semmi becsü nem pótolhatja.