válik el parányaitól; a lég és a gázok rettentő forradalmon mennek át;
számtalan vizoszlop szökell a magasba és tajtékozva hull vissza.
Merre visz utunk?… Nagybátyám a tutaj végén kiterülve fekszik.
A melegség nőttön nő. A hévmérőre tekintek, mely… (a fokok száma ki van
törülve.)
_Hétfő aug. 24._ – Ennek soha nem lesz vége! E sürü légkör állapota,
miután e változáson ment keresztül, talán mindig ez állapotban fog
maradni.
A fáradság megtört bennünket. Hans nyugodt, mint rendesen. A tutaj
folyvást délkeletnek tart. Mióta Axel szigetét elhagytuk, kétszáz
mértföldet haladtunk dél felé.
Az orkán dühe megkétszereződött; a tutajon levő tárgyakat tartani kell,
hogy a vizbe ne hulljanak. Magunk is árboczba, kötelekbe fogódzunk. A
hullámok fejünk fölött rohannak el.
Három nap óta lehetetlen egy szót váltanunk. Szánk megnyilik, ajkaink
mozognak, de hangot nem veszünk észre. Még ha egymás fülébe kiáltunk sem
hallunk semmit.
Bátyám hozzám közeledett. Néhány szót szólott. Ugy rémlik, ezt mondta:
„elvesztünk.“ De nem tudom bizonyosan.
Lehetetlen lévén szólni, e szavakat irtam és mutatám neki: „huzzuk be a
vitorlát.“
Bátyám intett, hogy beleegyezik.
De még rá sem ért, hogy fejét, melyet igenlőleg meghajtott volt,
felemelje, midőn a tutaj fölött tüzes karika jelent meg. Az árbocz és a
vitorla egy pillanat alatt tüntek el; láttam, mint emelkednek föl
szédítő magasba, mint valamely pterodactylus, ez őskori phantastikus
madár.
Rémület fagylalta vérünket; a tüzgolyó, mely félig fehér, félig
azurszinü, és egy tiz hüvelyknyi bomba nagyságával birt, lassan lengedez
ide-oda, mialatt a szélvésztől ostorozva meglepő sebességgel forog saját
tengelye körül. Most hozzánk közelit, már a tutajon van, az
élelmiszereket tartalmazó zsákra szökken, erről legurul, megugrik, a
puskaporos ládát érinti. Iszonyat! Légbe repülünk! De nem. A ragyogó
gömb tovább szökken; most Hanshoz közeledik, ki mereven rátekint; majd
bátyámhoz, ki térdre bukik, hogy azt elkerülhesse; és végre hozzám, ki
sápadozom és reszketek iszonyu ragyogásának és melegének hatása alatt;
lábam mellett kezd forogni; fel akarom emelni lábamat, de erre képes nem
vagyok.
Salétromos gázszag tölti be a levegőt és az ember gégéjébe, tüdejébe
hatol. Majd megfulunk.
De miért nem tudom felemelni lábamat? Mintha oda volna szegezve a
tutajhoz! Ez elektrikus tüzgömb tutajunkra szökkenvén, minden rajta lévő
vasat megdelejesitett; a műszerek, az eszközök, a fegyverek egymásnak
szöknek és csörömpölve surlódnak össze; a csizmámban lévő szegek erősen
a tutaj gerendáit összefoglaló vaskapocshoz tapadtak; ezért nem tudom
felemelni lábamat!
Végre, minden erőmet megfeszitve, visszarántom lábamat, épen azon
pillanatban, midőn a forgó tüzgömb megragadta volna és engem is magával
rántott volna, ha…
Ah! Mily iszonyu fény! A tűzgömb szétpattan! Lángok özönébe merülünk!
Azután kialszik a tüz. Még ráértem, hogy bátyámat a tutajon elterülve
lássam. Hans folyvást a kormányt fogja és a testét átható delejességnek
befolyása alatt tüzet szórni látszik mindenfelé!
Hová jutunk? Hová jutunk?
– – – – – – – –
_Kedd, aug. 21._ – Hosszas ájulásból ébredek; a vihar folyvást tart; a
villámok kigyók seregeként rohannak végig az egész látkörön.
Még mindig tengeren vagyunk? Igen, és mérhetetlen sebességgel hajtatunk
tova. Elhaladtunk Angolország, a Manche csatorna, Francziaország, talán
egész Európa alatt!
– – – – – – – –
Ismét ujnemü zaj hallatszik! Nyilván a tenger törik meg sziklákon!… De
ez esetben…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
XXXVI.
Itt végződik az, mit uti naplónak neveztem, és mit hajótörésünkből
szerencsésen megmentettem. Folytatom elbeszélésemet, mint elébb.
Nem mondhatom meg, hogy mi történt, mikor a tutaj a part szirtjeihez
csapódott. Csak azt éreztem, hogy a hullámok közé merülök; hogy a halált
elkerültem, hogy testemet az éles sziklák szélylyel nem szagkatták,
tisztán csak Hans erős karjának köszönöm, mely kiragadott az örvényből.
A bátor izlandi kivitt a hullámok közül, és letett a forró fövényre, hol
bátyám mellett terültem el. Hans azután visszatért ama sziklákhoz,
melyeken a dühödt hullámok törtek meg, és hajótörésünkből, mit lehetett,
megmentett. Beszélni nem tudtam; az indulatok és fáradalmak minden
erőmet megtörték; egy óráig tartott, mig némileg magamhoz tértem.
Az eső azonban folyvást esett, de épen abból, hogy e zápor mily sürün,
sürübben mint elébb hullott, lehetett következtetni, hogy a szélvész
végéhez közeledik. Néhány fölöttünk domboruló szikla megótt bennünket az
égről hulló zuhatagtól. Hans élelmiszerekkel kinált meg, melyeket
azonban nem is érintettem és csakhamar mindnyájan, ki lévén merülve e
háromnapi virrasztástól, kinos álomba merültünk.
Másnap az idő gyönyörü szép volt. Az ég és a tenger mintegy közös
megegyezéssel csillapultak le. A viharnak semmi nyoma nem maradt. A
tanár vidor szavakkal üdvözölt felébredésemkor. Bátyám jó kedve valóban
irtózatos volt.
„Nos öcsém!“ kiáltott ő, „hogy aludtál?“
Azt lehetett volna vélni, hogy a király-utczai házban vagyunk, hogy
nyugodtan ülünk a reggelihez, és hogy szegény Margitommal való
egybekelésem e napra van kitűzve.
Ah! ha a vihar tutajunkat kissé keletnek hajtotta, ugy talán Németország
alatt, az én kedves szülővárosom Hamburg és azon utcza alatt, azon ház
alatt, mely magában foglal mindent, mit e világon szeretek, haladtunk
el. Akkor csak negyven mértföldnyire voltam tőle! De negyven mértföld,
függőleges irányban, gránitfalon keresztül, ez több mint ezer mértföld a
föld szinén!
Mind e fájdalmas gondolatok egy pillanat alatt ébredtek fel agyamban,
minekelőtte bátyám kérdésére feleltem volna.
„Hogyan!“ ismétlé bátyám, „nem válaszolsz? Nem mondod még, hogy
aludtál?“
„Igen jól,“ feleltem én; „még meg vagyok törve a fáradságtól, de ez el
fog mulni.“
„El fog mulni, csekélység az egész.“
„De bátyám ma reggel igen jókedvünek látszik.“
„Boldog vagyok, édes öcsém! Tökéletesen boldog! Megérkeztünk.“
„Utazásunk czélján?“
„Nem, hanem e tengernek, mely végtelennek látszott, tulsó partján. Most
ismét száraz földön fogunk utazni, és a földgömb valódi mélyébe fogunk
hatolni.“
„Szabad egy kérdést koczkáztatnom?“
„Tessék.“
„Hogy térünk vissza?“
„Vissza! Te már a visszatérésre gondolsz, még minekelőtte utunk czélját
elértük volna?“
„Nem; csupán tudni szeretném, hogy mikép fogunk visszatérni.“
„Nagyon egyszerüen. A földgömb központjához érkezvén, vagy találunk más
utat, melyen visszatérhetünk a föld szinére, vagy pedig arra térünk
vissza, a merre jöttünk. Kötve hiszem, hogy ez ut elzárassék mögöttünk.“
„Ez esetben a tutajt annak idejében ki kell javitani.“
„De hát élelmiszerünk marad-e annyi, hogy e hosszu utra elegendő
legyen?“
„Minden bizonynyal. Hans nagyon ügyes fiu és meg vagyok győződve, hogy
hajónk tartalmának legnagyobb részét megmentette. Erről egyébiránt
rögtön biztos tudomást szerezhetünk.“
Ott hagytuk ama tágas nyilásu barlangot, melyen a szél keresztül járt.
Volt még egy reményem, mely azonban egyszersmind aggodalom is volt;
lehetetlennek véltem, miszerint azon rémitő erő, mely tutajunkat a
parthoz csapta, azt a rajta levő tárgyakkal együtt meg ne semmisitette
volna. Csalódtam. A partra érve, ott láttam Hansot és körülötte számos,
rendbe rakott tárgyat. Nagybátyám forrón, hálásan szoritotta meg a
kalauz kezét. Ez ember, kinek emberfölötti elszántsága valóban
példátlan, dolgozott volt, mialatt mi aludtunk és életét koczkáztatva
mentette meg a ránk nézve legbecsesebb tárgyakat.
Mindamellett nem mondhatnám, hogy elég érzékeny veszteséget ne
szenvedtünk volna; többi közt fegyvereink is hiányoztak, de ezeket
könnyen nélkülözhettük. A puskaporkészlet azonban megvolt, miután a
viharban kicsi hija, hogy fel nem robbant.
„Ha nincs puskánk, nem vadászunk,“ kiáltott a tanár.
„De hát a műszerek?“
„Itt a sűrűségmérő, a legbecsesebb, melyért a többit mind odaadtam
volna! Ezzel kiszámithatom a mélységet és tudni fogom, hogy mikor jutunk
a központra. Ha ez birtokunkban nem lenne, megtörténhetnék, hogy túl
mennénk a czélon és Ausztráliában bukkannánk fel a földből!“
Bátyám szilaj jó kedvében volt.
„De hát a delejtü?“ kérdém.
„Itt van, e sziklán, és pedig tökéletes jó állapotban, valamint az
időmérő és a hévmérők is. Hans valóban megbecsülhetetlen ember!“
Kénytelen voltam megvallani, hogy a műszerek közől nem hiányzik semmi
sem. Mi az eszközöket illeti, ezeket is ott láttam a fövényen, ott
hevertek a hágcsók, kötelek, csákányok, stb.
Azonban még az élelmiszereket illetőleg nem voltunk tisztában.
„Hát az élelmiszerek?“ mondám.
„Lássuk az élelmi szereket“, válaszolt bátyám.
Az élelmiszereket tartalmazó ládák ott állottak sorban a parton,
tökéletes sértetlen állapotban; a tenger legnagyobb részüket megkimélte,
és mindent összevéve, kétszersülttel, besózott hussal, fenyőnedvvel és
száraz hallal, szóval szokott élelmiszereinkkel még négy hóra voltunk
ellátva.
„Négy hóra!“ kiáltott a tanár, „ennyi idő alatt oda és vissza
kényelmesen eljutunk és még marad is élelmiszereinkből annyi, hogy
belőlök nagy ebédet adhatok, melyre minden Johanneumbeli kollegáimat
meghivom!“
Régen hozzászokhattam volna bátyám különös kedélyéhez, és mégis ez ember
most is csodálkozást költött bennem.
„Most pedig“, szólt a tanár, „vizkészletünket megujitjuk az esővizből,
mely mind e gránitmedenczékben megállott; következőleg nem tarthatunk a
szomjuságtól. Mi a tutajt illeti, meg fogom mondani Hansnak, hogy azt
javitsa ki a mennyire lehet, habár azt hiszem, hogy többé nem lesz rá
szükségünk.“
„Hogyhogy?“ kiálték.
„Az jutott eszembe, öcsém uram, hogy talán nem arra megyünk ki, a merről
lementünk.“
Kétkedve tekintettem a tanárra, azon kérdés merült fel bennem, valjon
nem őrült-e meg.
„Reggelizzünk“, válaszolt ő.
Követtem bátyámat, ki a tenger felé emelkedő sziklaoromra ment, miután a
vadásznak néhány szót mondott. Ott igen jó étvágygyal ettünk száritott
hust, kétszersültet és theát; talán soha életemben ebéd nekem ily jól
nem esett. Az éhség, a szabad lég, annyi izgalom után végre nyugalom,
mindez együtt rendkivüli étvágyat gerjesztett volt bennem.
Reggelizés közben azon kérdést intéztem bátyámhoz, hogy valjon
megtudhatnánk-e, hogy jelenleg hol vagyunk.
„Ezt ugy hiszem bajos lesz kiszámitani“, mondám.
„Pontosan kiszámitani bajos“, válaszolt nagybátyám, „miután e háromnapi
szélvész alatt nem jegyezhettem meg haladásunk gyorsaságát, sem utunk
irányát, de mindamellett hozzávetőleg szerezhetünk némi fogalmat
hollétünkről.“
„Az utolsó észleleteket a Geyser szigetén jegyeztük volt fel…“
„Axel szigetén, fiam. Ne utasitsd vissza azon megtiszteltetést, mely
szerint a föld belsejében fölfedezett legelső sziget nevedet viseli.“
„Legyen! Mikor az Axelszigethez értünk, tengeren mintegy kétszáz hetven
mértföldet haladtunk volt, és több mint hatszáz mértföldnyire voltunk
Izlandtól.“
„Jól van. Vegyük tehát e pontot számitásunk alapjául; a négy napig tartó
szélvész alatt aligha huszonnégy óra alatt kevesebbet haladtunk
nyolczvan mértföldnél.“
„Én is ugy hiszem? E szerint a szélvész tartama alatt háromszáz
mértföldet haladtunk.“
„Ugy van s a Lidenbrocktenger partjait egymástól e szerint hatszáz
mértföld választja el! Tudod-e Axel, hogy e tenger nagyságára nézve
versenyezhet a földközivel?“
„Igen, főleg ha szélességében metszettük át!“
„Mi nagyon könnyen meglehet!“
„És az a legfurcsább,“ vetém utána, „miszerint ha számitásaink nem
csalnak, a földközi tenger most fejünk fölött van.“
„Igaz!“
„Igaz, mert Reykjawicktól kilenczszáz mértföldnyire vagyunk!“
„Jó darab, valóban szép utazás; de azt, hogy a földközi tenger, és nem
Törökország vagy az atlanti tenger alatt vagyunk, csak ugy állithatjuk
biztosan, ha utunk iránya nem változott.“
„Nem változott, a szél állandónak látszott; azt hiszem tehát, hogy e
part Margit kikötőjétől délkeletre esik.“
„Erről könnyü lesz meggyőződnünk, csupán a delejtüre kell tekintenünk.
Lássuk a delejtüt!“
A tanár azon sziklához sietett, melyre Hans a műszereket rakta volt.
Nagybátyám jókedvű, vidor volt; kezeit dörzsölgette, fejét magasra
emelte és egészen megifjodott! Szemeim követték és kiváncsian vártam
visszajöttét, mert tudni akartam, hogy gyanitásom nem csal-e.
A sziklához érve, bátyám fölemelte a delejtüt, vizirányosan helyezé el,
és azután a tüt nézte, mely, miután sokáig ide-oda ingadozott, végre
megállott a delejes befolyás alatt.
Nagybátyám reá bámult, azután szemeit dörzsölte, és ismét a türe nézett.
Végre csodálkozást eláruló arczát felém forditá.
„Mi az?“ kérdém.
Bátyám intett és a műszerre mutatott. Meglepetve kiáltottam fel. A
delejtü azon irányban mutatta az éjszakot, merre mi delet gondoltunk. A
tü hegye a part felé fordult, a helyett, hogy a tengerre lett volna
irányozva.
Megmozgatám a delejtüt, és sokáig vizsgáltam. Bármely irányba
forditottuk is azt, mindig visszatért előbbi váratlan helyzetébe.
E szerint tehát többé semmi kétség, hogy a vihar alatt a szél
megfordult, a nélkül, hogy észrevettük volna, és a tutajt visszahajtotta
azon partra, melyet bátyám hite szerint messzire hagytunk volt.
XXXVII.
Nem vagyok képes leirni azon érzelmeket, melyek Lidenbrock tanár
belsejében egymást követve dúltak: meglepetés, hitetlenség, és végre
düh. Soha nem láttam embert sodrából ennyire kihozva, és ily
ingerültségben. Az átkelés fáradalmainak, a kiállott veszélynek, mind
ennek meg kellett volna ujulnia! Hátra mentünk volt, a helyett, hogy
haladtunk volna.
De bátyám csakhamar ismét neki bátorodott.
„Ah! a végzet ily játékot üz velem!“ kiáltott; „az elemek esküsznek
össze ellenem! A lég, a tüz és a viz egyesitik törekvéseiket, hogy
haladásomnak gátot vessenek! Jól van tehát, ki fog tünni, hogy mennyi
nyomatékkal bir az én akaratom. Nem engedek, nem hátrálok egy tapodtat
sem és meglássuk, ki lesz a győztes: a természet vagy én!“
Ott állott Lidenbrock Otto az orom tetején, haragosan, fenyegetődzve,
mint a dühödt Ajax, mintha az isteneket híná csatára. De én szükségesnek
véltem közbeszólni és bátyám őrjöngő felindulását zabolázni.
„Hallgasson meg bátyám,“ szóltam szilárd hangon. „E földön minden
nagyravágyás számára határ van kitüzve; nem küzdhetünk a lehetetlenség
ellen; készülékeink nincsenek oly állapotban, hogy tengeri utra
indulhatnánk; ötszáz mértföldnyire nem ily gerendákból összeütött
rozzant tutajon, takaróból készült vitorlával, nem ilyen árboczczal
indul az ember, főleg a hol ily viharok szoktak dúlni. Nem is
kormányozhatunk, a szélvész csak ugy játszik velünk s ennélfogva
őrültség lenne e lehetetlen átkelést még egyszer megkisérteni.“
E megczáfolhatatlan okadatolások hosszu sorozatát mintegy tiz perczig
sororolhatám elő, a nélkül, hogy félbeszakittatnék; de ezt csak annak
köszönhettem, miszerint a tanár nem hallgatott reám, és egész
okoskodásomból egy szót sem értett meg.
„A tutajra!“ kiáltott végre.
Ez volt válasza. Hiába kértem, könyörögtem, indulatoskodtam; rémitő
makacsságát nem tudtam megingatni.
Hans épen e perczben fejezte be a tutajon szükségessé vált
kijavitásokat. Azt lehetett volna hinni, hogy e különös lény mindig
előre találta ki bátyám szándokait. Néhány darab sourdarbrandurral
toldotta meg a tutajt, visszaadva annak előbbi szilárdságát. Fölötte már
ismét vitorla emelkedett, melylyel a szél játszott.
A tanár néhány szót szólt a kalauzhoz, mire ez rögtön a tutajra
szállitotta podgyászunkat és mindent előkészitett az indulásra. A lég
elég tiszta volt és a szél folyvást éjszak-nyugotról fujt.
Mit tehettem? Ellentállhattam volna-e kettőjöknek? Lehetetlen. Mégis, ha
Hans hozzám csatlakozott volna. De ezt nem cselekedte. Ugy látszott,
mintha ez izlandi minden egyéni akaratról lemondott és önmegtagadási
fogadást tett volna. Semmi befolyással nem birtam ez emberre, ki csak
bátyám akaratát ismerte. Haladnom kellett velök.
Már elfoglalni készültem tehát a tutajon szokott helyemet, midőn
nagybátyám kezemet megragadva tartóztatott vissza.
„Csak holnap indulunk,“ szólt ő.
Megállottam, mint a ki már semmivel nem gondol.
„Nem szabad elhanyagolnom semmit,“ folytatá bátyám, „és miután a végzet
a part e részére vetett ki bennünket, nem fogok innen távozni,
minekelőtte a vidéket meg ne vizsgáltam volna.“
E felelet megmagyarázható, ha tekintjük, hogy bár az éjszaki partra
jutottunk vissza, de nem épen kiindulásunk pontjára. Margit kikötője
inkább nyugot felé lehetett. Ennélfogva természetes volt, hogy bátyám e
partokat megvizsgálni kivánta.
„Jerünk tehát!“ mondám.
Hansot foglalatosságai közt hagyva, elindultunk. A sziklafal és a tenger
széle között levő tér igen széles volt; egy félórai haladásba került,
mig ama sziklákat elérhettük. Lábaink alatt számtalan különböző alaku és
nagyságu csigahéjat zuztunk össze, melyekben a legelső korszakok állatai
éltek volt. Roppant nagy teknőket, melyeknek átmérője olykor tizenöt
lábnál több volt, láttam itt. Ezek a pliocenus korszak óriási
glypthodonjának teknői voltak, melyeknek a jelenkori teknősbéka csupán
apró másolata. Ezenkivül számtalan töredékkel volt a talaj boritva;
éles, lapos, rendes vonalokban elhelyezett parti kavicsok voltak ezek. E
körülmények azon meggyőződést költötték bennem, hogy e tért egykor a
tenger boritotta. E szélylyelszórt és most száraz sziklákon, a hullámok
félreismerhetlen nyomokat hagytak hátra.
Ez némileg megmagyarázhatta, hogy mint létezhet tenger itt negyven
mértföldnyire a föld szine alatt. De az én véleményem szerint e viztömeg
lassanként a föld mélyebb üregeibe folyt le, és nyilván az Ocean vizéből
származott, mely valami hasadékon keresztül csorgott ide. Azt azonban el
kellett ismernem, hogy ama repedés most be van tömve, mert különben e
barlang, vagy helyesebben e roppant medencze igen rövid idő alatt
egészen megtelt volna. Sőt talán e viz a földalatti tüzzel való
küzdelmében részben el is párolgott. Innen voltak megmagyarázhatók a
fejünk fölött függő fellegek, és a nagy mérvü delejesség, mely viharokat
költött a földgömb belsejében. A látott tüneményeket ez elmélet elég
világosan megmagyarázni látszott; bármily rendkivüliek legyenek is a
természet csodái, physikai szabályok által mégis mindig
megmagyarázhatók.
Most tehát a viz által alakitott televénytalajon haladtunk, melyet, mint
e korszaknak a földön oly nagy mennyiségben található minden rétegeit, a
viz alakitott volt. A tanár figyelmesen vizsgálta a sziklák közeit. Ha
nyilás létezett valahol, szükséges volt, miszerint annak mélysége
megméressék. Habár meg voltam győződve, hogy tökéletesen szűz talajon
járok, mégis ugy rémlett olykor, mintha egynémely szikla a Margit
kikötője környékén levőkre hasonlitana. A hasonlatosság olykor meglepő
volt. A sziklákról száz meg száz patak és forrás hullott alá. Ugy
tetszett, mintha ugyanazon sourdarbrandurokat látnám, valamint hű
Hans-bachunkat, és a barlangot, melyben egészségemet visszanyertem;
néhány lépéssel távolabb a sziklafal alakja, egy-egy patak megjelenése,
vagy valamely különös alaku orom ismét kételyt költöttek bennem.
A tanár osztotta határozatlanságomat; nem tudta elhatározni, hogy ez
egyhangu vidéket látta-e már valaha, ezt néhány szavából sejtettem.
„Világos,“ mondám, „hogy nem épen kiindulásunk pontján kötöttünk ki; de
ha a parton haladunk, kétségkivül megközelitjük Margit kikötőjét.“
„Ez esetben,“ válaszolt bátyám, „fölösleges, hogy e vidéket közelebbről
vizsgáljuk, és legjobb, ha visszatérünk a tutajra. De valjon nem
csalódol-e Axel?“
„Bajos itt biztosan itélni, mert e sziklák mind nagyon hasonlitanak
egymásra. Mégis ugy vélem, mintha felismerném azon előfokot, melynek
tövében Hans tutajunkat készitette. Ugy hiszem, hogy közel vagyunk kis
kikötőnkhez, ha ugyan nem épen ez az,“ szóltam egy kis öblöt vizsgálva,
melyet felismerni véltem.
„Nem lehet. Legalább saját nyomainkkal kellene találkoznunk, és én nem
látok semmit.“
„De látok én!“ kiáltottam egy a fövényen ragyogó tárgyra rohanva.
„Mi az?“
„Ime!“ válaszoltam, bátyámnak a földről felkapott tőrt mutatva.
„Hogyan!“ szólt a tanár, „te e fegyvert magaddal vitted volt hazulról?“
„Én nem, de valószinüleg ön!“
„Tudtommal nem; e tárgy soha nem volt enyém.“
„Valamint enyém sem.“
„Ez csakugyan különös.“
„Dehogy különös, sőt igen természetes; az izlandiak gyakran tartanak
efféle fegyvert, és Hans, mert semmi kétség hogy övé e tőr, itt
vesztette el…“
„Hans!“ kiáltott bátyám fejét rázva.
Azután ismét a kérdéses fegyvert vizsgálta.
„Axel,“ szólt a tanár komoly hangon, „e tőr tizenhatodik századbeli
fegyver, valódi gyilok, milyet akkoriban a nemesek viseltek övükben és
melylyel a kegyelemdöfést szokták megadni; e fegyver spanyol eredetü; se
nem tied, se nem enyém, se nem a vadászé!“
„Bátyám azt állitja…“
„Nézd, pengéje nem sebeket ütve csorbult ki ennyire; vastag rozsda fedi
azt, mely se nem egynapos, se nem egyéves, se nem egyszázados!“
A tanár szokása szerint lelkesedésbe jött és képzelőtehetsége által
elragadtatni engedte magát.
„Axel,“ szólt bátyám, „nagy felfedezés nyomán vagyunk. E tőr itt hever a
homokon száz, kétszáz, háromszáz év óta, és e földalatti tenger szikláin
csorbult ki!“
„De e tőr nem magában jött ide!“ kiáltottam; „és nem magától görbült el
igy! Előttünk már járt itt valaki!…“
„Igen, egy ember.“
„És ez ember?“
„Ez ember nevét e tőrrel véste a sziklára. Ez ember még egyszer jelezni
akarta kezével a központ utját. Keressünk, nézzünk szét!“
Lázas érdekkel jártuk össze a sziklákat, megvizsgálva a legcsekélyebb
hasadékokat, melyek alaguttá tágulhattak volna ki.
Végre oly helyre jutottunk, hol a part igen keskenynyé vált. A tenger
csaknem a boltozatot viselő sziklafal tövét mosta, legfeljebb is egy
ölnyi szélességü tért hagyva. A sziklának két kidomborodása között setét
alagut bejárása volt észrevehető.
Ott gránitlapon két félig eltörölt rejtélyes betü tünt fel előttünk, a
bátor és phantastikus utazó nevének kezdőbetüi:
„A. S.!“ kiáltott nagybátyám. „Arne Saknussemm! Mindig Arne Saknussemm!“
XXXVIII.
Utazásunk kezdete óta sok rendkivüli bámulatot tapasztaltam; ugy véltem,
hogy többé nem lephet meg semmi és csodadolgokra nézve többé nem birok
fogékonysággal. Mindamellett e háromszáz év előtt ide bevésett két
betünek tekintetére eszem elállott. Nem csupán a tudós alchymista
nevének kezdőbetüi voltak olvashatók a sziklán, hanem még a tőrt is,
melylyel bevésettek, kezemben tartám. Valóban makacs hitetlenség lett
volna, ha még most is kétségbe vontam volna, miszerint ez utazó létezett
s ez utazást valóban megtette.
Mialatt fejemben ez elmélkedések váltották egymást, Lidenbrock tanár
valóban költői rajongással dicsőitette Arne Saknussemm emlékét.
„Csodás lángész!“ kiáltott fel, „te nem feledtél ki semmit abból, mi más
halandók számára megnyithatja a földkéreg utjait, és lábad nyomdokait
három század eltelte után is feltalálhatjuk itt e sötét alagut fenekén!
Te e csodadolgok szemléletét lehetségessé tetted mások számára is! Neved
állomástól állomásra bevésve egyenesen czéljához vezeti az utast, ki
elég merész arra, hogy kövessen, és a bolygónak központján is ott lesz a
név, melyet kezed vésett be. Igen! én is be fogom vésni nevemet ez
utolsó gránitlapra! E naptól kezdve ez általad látott előfok, itt az
általad fölfedezett tenger mellett, örökké nevedet fogja viselni, legyen
neve Saknussemm foka!“
E szavakat, vagy körülbelül ilyeneket, mondott bátyám, és a lelkesedés,
mely szavaiban égett, rám is átterjedt. Lelkemben benső tüz kezdett
lobogni! Mindent elfelejtettem, az utazás veszélyeit, és a visszatérés
akadályait. A mit más megtett, azt én is meg akartam tenni, s nem
akartam hinni, hogy mi ember számára lehetséges, rám nézve lehetetlen
legyen!
„Előre, előre!“ kiáltám.