lett. Azon meleget juttatá eszembe, melyet az olvasztó kemenczék
terjesztenek maguk körül müködésük idejében. Hans, bátyám és én
kénytelenek voltunk kabátainkat, utóbb mellényeinket is levetni; a
legcsekélyebb öltöny is alkalmatlanná vált, csaknem szenvedést okozott.
„De hát valami izzó tüzhely felé hajtatunk?“ kiálték egy pillanatban,
midőn a forróság megkettőződni látszott.
„Nem,“ válaszolt nagybátyám, „ez lehetetlen! egyáltalában lehetetlen!“
„És mégis,“ szóltam a falat érintve kezemmel, „e szikla tüzes!“
Azon pillanatban, midőn e szavakat ejtettem ki, kezem véletlenül
érintvén a vizet, hirtelen visszarántottam azt.
„E viz forr!“ kiálték.
A tanár most már nem válaszolt, csupán egy dühtelt mozdulattal.
Ekkor legyőzhetetlen rémület fogta el lelkemet és többé el nem hagyta.
Valami nagy esemény közeledtét éreztem előre, olyast, minőt a
legmerészebb képzelőtehetség sem, tudna teremteni. Egy gondolat
keletkezett bennem, eleinte határozatlan, bizonytalan volt, azután
meggyőződéssé változott. El akartam űzni agyamból, de makacsul tért
vissza; de kiejteni nem mertem azt. Néhány akaratlanul tett észlelet még
szilárditott e meggyőződésben; a szövétnek kétes világában szokatlan,
szabálytalan mozgalmat vettem észre a gránitrétegekben; nyilván valami
tünemény ment véghez, melyben az elektricitás nagy szerepet játszott; és
azután e rendkivüli meleg, e forró viz!… Megvizsgáltam a delejtüt.
A delejtü megőrült.
XLI.
Igen, megőrült! A tű egyik sarktól a másiknak szökkent; zavartan ide-oda
ugrott, átfutott az egész körön és forgott, mintha szédülés fogta volna
el.
Tudtam, hogy a legáltalánosabban elfogadott elméletek szerint a
földgömbnek ásványkérge soha sincs tökéletes nyugvás állapotában; a
belső anyagok bontakozása által előidézett módosulatok, a nagy hig
árakból származó mozgalmak, a delejesség befolyása folyvást
megrenditésére működnek, még akkor is, mikor a felszinén lakó lények e
forradalmat nem gyanitják. E tünemény tehát egyéb ijesztő hatással nem
lett volna reám, vagy legalább nem költötte volna fel bensőmben ama
borzasztó eszmét.
De egyéb tények, bizonyos rendkivüli jelenségek, nem engedték, hogy
csalódjam; a dörgések aggasztó erővel ismétlődtek és szaporodtak;
olyanforma zaj volt ez, a minőt számos szekér okozna, mely gyorsan robog
a kövezeten. Folytonos dörgés.
A delejtü őrült viselete, mely elektrikai tünemények által idéztetett
elő, szintén szilárditotta véleményemet; az ásványos kéreg, mintha
szélylyel akart volna szakadni, a gránittömegek, mintha egymásnak
akarnának rontani, mintha a repedés, melyben voltunk, betömetnék, az ür
megtelnék és mi, szegény parányok, e borzadalmas tömkelegben
összezuzatnánk.
„Bátyám, bátyám!“ kiálték, „elvesztünk!“
„Mitől félsz már megint?“ felelt ő meglepőleg nyugodtan. „Mi lelt?“
„Mi lelt! Nézze e falakat, mint remegnek, e nagy tömegek kimozdulnak
helyükből! E rémitő forróság, a viz forrása, a mindinkább sürüsödő gőz,
ez eszeveszett delejtü, mindezek a földrengés jelenségei!“
Nagybátyám csendesen rázta fejét.
„Földrengés?“
„Az!“
„Azt hiszem, hogy csalódol, édes öcsém.“
„Hogyan! Ön nem ismeri föl e jelenségeket?“
„Földrengés jelenségeit? Nem! Ennél valami különbet reméllek.“
„Hogyhogy?“
„Tüzhányati kitörést.“
„Kitörést!“ mondám; „müködésben levő vulkán kéményébe jutottunk tehát!“
„Ugy hiszem,“ szólt a tanár mosolyogva, „ennél nagyobb szerencsét nem is
kivánhatnánk!“
Ennél nagyobb szerencsét! Megőrült bátyám? Mit jelenthettek e szavak?
Mit jelentett e nyugalom és e mosoly?
„Hogyan!“ kiálték, „tüzhányó hegy kitörése hajt fel bennünket! A végzet
az izzó láva, a tüzes sziklák, a forró viz, minden tüzhányati anyagok
utjába vetett bennünket! Felhajtatunk, kivettetünk, kihányatunk, föl a
magasba, a légbe, szikladarabokkal, hamuzáporral, izzó kövekkel, lángok
özönével együtt! S ennél nagyobb szerencsét nem is kivánhatnánk!“
„Igen,“ szólt a tanár, szemüvegei fölött nézve el rám, „mert csupán és
egyedül ez uton juthatunk vissza a föld szinére!“
Nem irom le mindazon eszméket, melyek agyamban egymást üzték. Bátyámnak
csakugyan igaza volt; soha még őt ily merésznek, ily meggyőződésteltnek
nem láttam, mint e pillanatban, midőn tüzhányó hegy által való
kivettetés eredményében bizott.
Ezalatt folyvást emelkedtünk; az egész éj igy telt el; a dörgés folyton
növekedett; én meg voltam törve; ugy véltem, hogy utolsó órám közelit,
és mégis különcz képzelőtehetségem valóban gyermekes buvárlatokra
ösztönzött. De hiába, gondolataim uralma alatt állottam, nem én
uralkodtam fölöttük.
Világos volt, hogy kitörés által hajtatunk föl; a tutaj alatt forró viz
volt és e viz alatt egész lávaréteg és szikladarabok, melyek a tölcsér
csúcsán minden irányban szélylyel fognak szóratni. E szerint csakugyan
tüzhányó hegy kéményében voltunk. Erről már semmi kétség.
Ez azonban nem kiégett vulkán volt, mint a Sneffels, hanem teljes
müködésben levő hegy. Azon kérdés merült föl bennem, hogy mely hegy
lehet ez, és hogy a föld mely részében fogunk kihányatni.
Mindenesetre éjszaki vidéken, erről nem lehetett kétség. A delejtü,
minekelőtte megbolondult volna, e tekintetben mindig egyet mutatott. A
Saknussemm foktól kezdve egyenesen éjszaknak ragadtattunk volt, több
száz mértföldnyire. Valjon Izlandba tértünk-e vissza, talán a Hekla
tölcsére által fogunk kihányatni, vagy a sziget hét egyéb tüzhányó
hegyeinek egyike által? Nyugot felé ötszáz mértföldnyire e szélességü
fok alatt csupán éjszaknyugoti Amerika kevéssé ismert vulkánai léteznek.
Kelet felé egyetlen egy létezik a nyolczvanadik szélességi fok alatt, az
Esk, Mayen János szigetén, nem messze Spitzbergtől. Bizonyos, hogy
tüzhányó tölcsér van a földön elég, s közöttük oly tágasak, melyek akár
egy egész sereget kihányhatnának! De melyik szolgáland nekünk kijárásul?
Ezen törtem fejemet.
Reggel felé az emelkedési mozgás gyorsult. Hogy a meleg, mikor a
földgömb felszinéhez közeledtünk, nőtt, a helyett, hogy csökkent volna,
ez tisztán helyi okoknak, vulkanikus befolyásnak tulajdonitható.
Haladásunk módja ez iránt többé semmi kétséget nem engedett; roppant
erő, több száz légkörnyi erő, mely a föld méhében levő gőzök
megtolulásából származott, ellenállhatlanul hajtott bennünket. De mennyi
számtalan veszélynek tetettünk ki ez által!
Csakhamar fakó viszfény lett itt-ott láthatóvá a mindinkább szélesedő
függőleges aknában, jobbra-balra mély folyosókat vettem észre, melyek
roppant alagutakra hasonlitottak és honnan sűrű gőz tódult ki; a falakat
lángok nyaldosták és szikrák pattogtak bennök.
„Nézze, nézze bátyám!“ kiálték.
„Nos, mi van ebben! Kénkőlángok. Igen természetes, hogy kitörésben
effélével találkozik az ember.“
„De hát ha belénk kapnak?“
„Nem fognak belénk kapni.“
„De megfulunk!“
„Nem fulunk meg, az akna szélesedik és ha szükséges lesz, itt hagyjuk a
tutajt és valami hasadékban keresünk menhelyet.“
„De hát a viz, a felbugyogó viz?“
„Nincs itt többé viz, Axel; hanem valami lávatömegféle bugyog fel és fog
bennünket a tölcsér torkolatáig emelni.“
A vizoszlop csakugyan eltünt volt és elég sűrű, habár forró tüzhányati
anyagok foglalták el helyét. A hévmérsék kiállhatatlanná kezdett válni,
és a hévmérő a légkörben kétségkivül legalább hetven fokot mutatott
volna! Testemről verejték özönlött. Ha nem emelkedünk oly sebesen,
kétségkivül megfultunk volna.
A tanár azonban nem létesitette azon javaslatát, hogy a tutajt ott
hagyjuk és ezt jól tette. E néhány összetoldott gerenda elég szilárd
alapot képezett, és támpontul szolgált, mit egyebütt nem találhattunk
volna.
Reggeli nyolcz óra tájban tapasztaltunk legelőször egy ujnemü tüneményt.
Az emelkedés hirtelen megszünt, és a tutaj tökéletes mozdulatlanul
állott meg.
„Mi ez?“ kérdém e hirtelen megállapodás által megrenditve, mint valamely
lökés által.
„Megállapodás“, válaszolt nagybátyám.
„A kitörés szünik?“
„Reménylem, hogy nem.“
Fölállottam s körültekinteni igyekeztem. Talán valamely kiálló
sziklaorom akasztotta meg a tutajt, mely pillanatra ellentállhatott és
visszatarthatta a felbugyogó tömeget. Ez esetben minél hamarább ki
kellett azt szabaditani.
Azonban csalódtam. A hamuból, lávából és sziklatöredékekből álló tömeg
maga szünt meg emelkedni.
„Megszünik a kitörés!“ kiálték.
„Ah! öcsém“, szólt bátyám fogait összeszoritva, „te tartasz ettől;
azonban ne félj, a pillanatnyi nyugvás nem tarthat sokáig, már öt percze
hogy állunk és rövid idő alatt ismét a tölcsér torkolata felé fogunk
haladni.“
A tanár, mialatt igy beszélt, folyvást időmérőjén tartotta szemeit;
jóslatát most is igazolták az események. A tutaj csakhamar ismét
emelkedésnek indult; sebesen és egyenlőtlenül haladt fölfelé mintegy két
perczig, azután ismét megállott.
„Tiz percz mulva ismét meg fog indulni,“ szólt bátyám órájára tekintve.
„Tiz percz mulva?“
„Igen. Oly vulkánban vagyunk, melynek kitörése meg-meg szokott szakadni;
mintha pihenne, és ezalatt bennünket is pihentet.“
Bátyámnak igaza volt. Az általa kitüzött perczben rendkivüli
gyorsasággal hajtatánk ismét fölfelé; erősen a tutaj gerendáiba kellett
fogódznunk, hogy ki ne vettessünk. Ezután ismét megállott a tüzhányati
tömeg.
Azóta sokat gondolkodtam e különös tüneményen, de nem voltam képes azt
tökéletesen megmagyarázni. Mindamellett bizonyosnak vélem, miszerint a
tüzhányó hegynek nem főkéményében, hanem valamely mellékcsatornában
voltunk, mely a főkémény visszahatásának volt alávetve.
Nem tudhatom pontosan, hogy e tünemény hányszor ismétlődött; csak arra
emlékszem tisztán, hogy valahányszor ujra mozgásba helyeztettünk, a
hajtó erő mindannyiszor nagyobb volt, s ugy vitt fel bennünket, mintha
puskából lövetnénk ki. A szünetek perczeiben majd megfultunk; a
fölhajtatás ideje alatt pedig lélekzetünket vágta el a forró lég.
Eszembe jutott, hogy mily kéjes lesz, ha majd valamely éjszaki vidéken,
harmincz fokos hidegben, vettetünk ki; túlizgatott képzeletemben
Szibéria hófedte sikjain jártam, és forrón vágytam azon perczre, mikor a
sarknak jégtalaján fogok hencsereghetni! Lassanként azonban eszméletem,
az agyamat megrengető ismételt zökkenések következtében, megtört. Ha
Hans nem tartott volna, nem egyszer zúztam volna össze fejemet a
gránitfalazaton.
Arról tehát, mi a következő órákban történt, pontosan számot nem adhat
emlékezetem. Homályosan emlékezem a folytonos dörrenésekre, a
sziklatömegek rengésére és arra, hogy a tutaj egyszerre gyorsan forogni
kezdett; lávahullámokon inogott, hamuzápor közepette; mindenfelé zúgó
lángok környezték. Valamely orkán, melyről azt lehetett volna hinni,
hogy roppant szellentyüből ered, szította a földalatti tüzet. Még
egyszer pillantottam meg Hans arczát a tüznek piros viszfényében, s
azután minden eszméletem bizonyos kábult rémületre szoritkozott, milyet
az ágyu elé kötött elitéltek érezhetnek azon pillanatban, midőn az ágyu
elsül s tagjaikat a légbe szórja.
XLII.
Midőn szemeimet megnyitottam, a kalauz erős karja fogta körül derekamat;
másik keze bátyámat tartotta. Nem voltam veszélyesen megsebesülve, de
egész testem meg volt törve. Valamely hegynek lejtőjén feküdtem, alig
két lépésnyire a tátongó őrvénytől, melybe a legcsekélyebb mozdulat
következtében is belebukhattam volna. Hans megmentette volt életemet,
mialatt én a tölcsér lejtőjén hengeregtem.
„Hol vagyunk?“ kérdé bátyám, ki nagyon ingerültnek látszott, midőn
észrevette, hogy a föld felszinére jutottunk.
A vadász vállait vonta, annak jeléül, hogy azt nem tudja.
„Izlandban?“ kérdém.
„Nej“, válaszolt Hans.
„Hogyan! Nem?“ szólt a tanár felállva.
Utazásunk számlálhatatlan csodái után, még redkivüli meglepetés várt
reánk. Azt hittem volt, hogy örök hóval fedett hegyoromra fogunk jutni,
az éjszaki vidékek sivár pusztáinak közepette, a sarki nap
halványsugárai alatt, túl a legmagasabb szélességi fokokon, és
várakozásainkkal tökéletes ellentétben, bátyám, az izlandi és én a
tüzével tagjainkat emésztő nap forró sugárai által megüvegesitett
hegynek oldalában hevertünk.
Nem akartam hinni szemeimnek; de a roppant meleg, mely testemet sütötte,
nem engedett kétséget. Félmezitelenül jutottunk volt ki a tölcsérből, s
a ragyogó nap, melynek jótékonyságát két hónap óta önkényt nélkülöztük,
valóban pazarló bőkezüséget tanusitott most irányunkban, vakitó
sugarainak özönével, világossággal és meleggel öntve el bennünket.
Mikor szemeim hozzászoktak e fényhez, mely előttünk tökéletesen
szokatlanná vált, legelőbb is a képzeletem által elkövetett hibákról
győződtem meg. Azt hittem volt, hogy legalább is Spitzbergbe fogunk
jutni, és alig voltam képes e meggyőződést megváltoztatni.
A tanár legelőbb szakitotta meg a csendet és szólt:
„E környék csakugyan nem hasonlit Izlandra.“
„Talán Mayen János szigete?“ válaszoltam.
„Arra ép oly kevéssé hasonlit. Ez nem éjszaki vulkán, nincsenek
gránitdombjai, sem hófövege.“
„De…“
„Tekints körül, Axel.“
Fejünk fölött, alig ötszáz lépésnyire tőlünk tüzhányó hegy tölcsére volt
látható, melyből negyedóránként, nagy dörgéssel, magas lángoszlopok,
sziklatöredékek, hamu és láva omlottak. Érzém mint reng a hegy, mely
czethalak módjára lélekzett, és roppant kopotyákjából időrőlidőre tüzet
és gőzt lövellt. Alattunk a meglehetős meredek lejtőn, tüzhányati
anyagok rétegei terültek el, mintegy hét–nyolczszáz lábnyi mélységben; e
szerint a tüzhányó hegy magassága nem volt több háromszáz ölnél. A hegy
töve zöld fák tömött koszorújából látszott kiemelkedni, melyek között
olaj- és fügefákat pillantottam meg, valamint bibor fürtökkel terhelt
szőlőtőket.
Kénytelen voltam megvallani, hogy e táj nem látszik éjszaki vidéknek.
E zöldelő sövényen túl a tekintet csakhamar gyönyörü tenger vagy tó
tükrével találkozott, mely e bájos vidékből alig néhány mértföldnyi
körületü szigetet alakitott. Kelet felé kis kikötő látszott, melyet
néhány ház környezett és melyben néhány különös alaku hajó ingadozott a
hullámzó kék viztükrön. Távolabb apró szigetek csoportjai tüntek ki a
tengerből, oly nagy számmal, hogy valami nagy hangyabolyra
hasonlitottak. Nyugot felé távol partok körrajzai tüntek fel a
láthatáron; ezeknek némelyikén összhangzatos idomu kék hegylánczok
vonultak végig, másfelé pedig, távolabb parton, rendkivül magas hegyorom
emelkedett, melynek csúcsa gőzfelleggel volt koronázva. Éjszak felé nagy
terjedelmü viztükör csillámlott a nap sugaraiban, melyen itt-ott
árboczok csúcsai, vagy dagadó vitorlák voltak láthatók.
E látványnak váratlansága megszázszorozta annak csodás szépségeit.
„Hol vagyunk? Hol vagyunk?“ ismétlém alig hallhatón.
Hans közönyösen hunyta be szemeit, bátyám pedig vizsgálódva nézett
szélylyel, de nem értette a dolgot.
„Bármi legyen e hegy neve,“ szólt végre bátyám, „annyi bizonyos, hogy
nagyon meleg van rajta; a robbanások sem szünnek és csakugyan nem
érdemes tüzhányati kitörés által sértetlenül felhajtatni, ha azután
valami szikladarab üti agyon az embert. Menjünk le, és majd megtudjuk,
hogy hová jutottunk. Egyébiránt majd éhen-szomjan halok.“
Bátyám csakugyan nem volt szemlélődő természetü ember. Én részemről
felejtve a nélkülözéseket és fáradalmakat, itt maradtam volna e helyen
talán estig, de igy követni kellett társaimat.
A tüzhányó hegy oldala némely helyütt igen meredek volt; olykor
megkeményedett hamuból álló csatornákban csusztattuk alá magunkat,
kikerülve a lávapatakokat, melyek tüzes kigyókként vonultak végig a
hegyen. Ezalatt folyvást bőbeszédűn társalogtam, mert képzelőtehetségem
sokkal telibb volt, semhogy szavakban nem csordult volna túl.
„Ázsiában vagyunk,“ kiálték, „Ázsia partjain, a maláji szigeteken,
Oceániában! Áthatottunk a földgömbön, és Európa antipódjaihoz
jutottunk.“
„De hát a delejtü?“ kérdé bátyám.
„Hm! A delejtü?“ szóltam zavarba jőve. „A delejtü szerint éjszaknak
tartottunk volna.“
„Tehát hazudott?“
„Oh! hazudott?!“
„Hacsak nem ez az éjszaki sark!“
„Az éjszaki sark! Nem; de…“
A dolog magyarázhatlan volt. Nem tudtam mit képzeljek.
Ezalatt mindinkább közeledtünk a zöldelő virányhoz, melyen oly jól esett
szemeinket legeltetni. Éhség és szomjuság gyötörtek. De szerencsére két
órai járás után, gyönyörü ligetek közé értünk, hol olaj-, gránát-,
fügefák és venyigék diszelegtek, melyeknek gyümölcseit sem őr, sem
sövény nem védte. Helyzetünkben, kifosztva mindenből, kiéhezve, nem
vettük fontolóra a tulajdoni jogot. Mily felséges élvezet volt e zamatos
gyümölcsök levét színi, e biborszinü szőlőfürtökbe harapni! Nem nagy
távolban, a fűben, fáknak hüvös árnyában, üde vizü forrás csörgedezett,
melybe kéjesen mártottuk be arczunkat és kezeinket.
Mialatt ekként mindnyájan a nyugalom gyönyöreit élveztük, két olajfa
között gyermek jelent meg.
„Ah!“ kiálték, „itt e boldog vidék egy lakója!“
Valami kis koldus fiunak látszott, rongyos öltözetü, beteges külsejü
volt, és tőlünk nagyon megijedt; csakugyan igy félmezitelenül, bozontos
szakállainkkal nem épen bizalmat gerjesztő lehetett tekintetünk. És ha
csak ez ország lakói mind tolvajok nem voltak, meg kellett tőlünk
ijedniök.
Azon pillanatban, midőn a kis ficzkó el akart szaladni, Hans utána
futott és sikoltozása és rúgkapálása daczára erővel visszahozta.
Nagybátyám mindenekelőtt megnyugtatni igyekezett a gyermeket s azután
németül szólt hozzá:
„Hogy hivják e hegyet, kis barátom?“
A gyermek nem felelt.
„Ugy látszik, hogy nem vagyunk Németországban.“
Ugyanazon kérdést angolul ismétlé.
A gyermek most sem felelt. Kiváncsiságom tetőponjára hágott.
„Néma ez a gyerek?“ kiáltott a tanár, ki kevélykedve nyelvtudományával,
francziául ismétlé a kérdést.
A gyermek hallgatott.
„Ugy kiséreljük meg az olasz nyelvet,“ folytatá bátyám s e nyelven
szólott:
„Dove noi siamo?“
„Igen! Hol vagyunk?“ ismétlém türelmetlenül.
A gyermek konokul hallgatott.
„Eh! nem tudsz beszélni?“ kiáltott bátyám, ki dühbe kezdett jönni; a
gyermek fülét rángatva szólott:
„Come si noma questa isola?“
„Stromboli“, felelt a kis pásztorfiu, kiszökve Hans kezei közől, s az
olajfa-ligetben tünve el szemeink elől.
Nem vettük üzőbe; egyébbel voltunk elfoglalva; Stromboli! Mily benyomást
gyakorolt képzelőtehetségünkre e váratlan név! Itt voltunk tehát, a
földközi tengeren, a mithologiailag emlékezetes aeoli szigetcsoport
közepette, a régi Strongylosban, hol Aeolus tartotta zár alatt a
szeleket és viharokat. S ama kék hegyek, melyek amott kelet felé
emelkedtek, Calábria hegyei voltak! És ama vulkán, mely a déli
láthatáron meredt föl a magasba, az Aetna volt, a szilaj Aetna.
„Stromboli! Stromboli!“ ismétlém.
Nagybátyám ugyanazon mozdulatokat tette, és ugyanazon szavakat
ismételte, melyeket én. Azt lehetett volna hinni, hogy kardalt
énekelünk!
Mily utazás! Mily csodás utazás! Egyik vulkánban leszállottunk, és
másikon jöttünk föl, és e másik több mint ezerkétszáz mértföldnyire volt
a Sneffelstől, és Izland sivár, a világ véghatárára vetett földétől!
Vándorlatunkban, a véletlen által vezérelve, a föld legszebb vidékeire
jutottunk! Az örök hó vidékeit az örök virány büvös tájaival cseréltük
föl, és ott hagytuk fejünk fölött a fagyos égőv szürkés ködét, és
följöttünk Sicilia azur ege alá!
Gyümölcsből és fris vizből álló felséges lakoma után ismét utnak
indultunk Stromboli kikötője felé! Nem véltük tanácsosnak elmondani,
hogy mi uton érkeztünk e szigetre: e babonás szellemü olaszok aligha nem
a pokol által kiköpött démonokat láttak volna bennünk. Azt határoztuk
tehát, hogy hajótörést szenvedtünk. Ez ugyan nem oly rendkivüli és
dicsőséges, de a már emlitett okoknál fogva biztosabb volt.
Utközben hallám, mint mormog bátyám fogai között:
„De a delejtű! a delejtű, mely éjszakot mutatott! Mikép magyarázzuk meg
e tényt?“
„Sohse törjük rajta fejünket,“ szóltam én.
„Ugy ám! Az volna csak szép; Johanneumbeli tanár, ki egy kozmikus
tüneményt ne tudna megmagyarázni; hallatlan szégyen volna.“
Bátyám, mialatt félmezitelenül, erszényül szolgáló bőrövét viselve
dereka körül és pápaszemét órrára helyezve, ekként szólott, ismét a
mineralogia rettentő tanárává lett.
Egy óra multán, miután az olajerdőből kijutottunk, San-Vicenzóba,
Stromboli kikötőjébe érkeztünk, hol Hans tizenharmadik heti
szolgálatának bérét kérte, melyet nagybátyám forró kézszoritások között
adott át neki.
E perczben a kalauz, ha talán nem is osztotta könnyen magyarázható
elérzékenyülésünket, mégis oly küljelekkel tolmácsolta érzelmeit, melyek
őbenne rendkivülieknek voltak mondhatók.
Ujjhegygyel könnyedén megszoritotta kezeinket, és elmosolyodott.
XLIII.
Ime, ez befejezése azon elbeszélésnek, melyet azok sem fognak elhinni,
kik már semmin sem csodálkoznak. Azonban el vagyok készülve és
pánczélozva az emberi hitetlenség ellen.
A strombolii halászok hajótörést szenvedetteket megillető tekintettel
voltak irányunkban; elláttak bennünket ruhával és élelmiszerekkel.
Negyvennyolcz órai várakozás után augusztus 31-én egy kis speronare
Messinába vitt bennünket, hol néhány nap alatt kipihentük az ut
fáradalmait.
Pénteken, september 4-én egy franczia császári póstahajóra, a Volturnóra
szállottunk és három nappal később Marseillebe érkeztünk; ekkor már
minden aggodalomtól megmenekültünk volt, és tökéletesen nyugodtak
lettünk volna, ha a delejtüt illetőleg tapasztalt megmagyarázhatlan tény
nem gyötörte volna lelkemet. September 9-én este Hamburgba érkeztünk.
Mártha asszony meglepetését, Margit örömét leirni képtelen vagyok.
„Most, miután hős vagy, édes Axelem,“ szólt hozzám szeretett jegyesem,
„nem lesz szükséges, hogy többé elhagyj!“
Rá néztem. Margit mosolyogva sirt.
Képzelhetni, hogy Lidenbrock tanár hazaérkezte Hamburgban mily sensatiót
okozott. Mártha asszony csacskaságának következtében azon hir, hogy a
tanár a föld központjának indult, az egész világon elterjedt volt. Senki
nem akarta hinni, s visszatérte után ép oly kevéssé hitték.
Azonban Hans jelenléte és Izlandból érkezett különféle tudósitások
csakhamar megváltoztatták a közvéleményt.
Ekkor bátyám nagy emberré lett, én pedig a nagy ember unokaöcscse
voltam; ez pedig nem csekélység. Hamburg városa tiszteletünkre ünnepélyt
rendezett. A Johanneumban nyilvános ülés tartatott, melyen a tanár
elbeszélte utazását, és csupán a delejtűre vonatkozó tényeket hagyta el.
Ugyanaz nap tette le a város levéltárába Saknussemm okmányát és
kifejezte, hogy mennyire sajnálja, miszerint a körülmények nem engedték,
minden törekvései daczára, hogy az izlandi utas nyomdokait egész a föld
központjáig kövesse. Szerény volt dicsőségében, mi hirét még növelte.
Azonban ennyi megtiszteltetés természetesen irigységet támasztott.
Voltak, kik, miután határozott tényekre alapitott elmélete ellentmondott
a tudománynak, a föld központi melegére vonatkozó elméletnek, tagadták
azt; bátyám tollal és élő szóval harczolva, tartotta fel elméletét, és
nevezetes vitatkozásokat folytatott különböző országok tudósai ellen.
Én részemről most sem ismerhetem helyesnek nagybátyámnak a meghülésre
vonatkozó elméletét; daczára mindazoknak, miket saját szememmel láttam,
most is hiszem és mindig hinni is fogom a központi meleget; de
elismerem, hogy bizonyos, még meg nem határozható körülmények,
természeti tünemények befolyása alatt módosithatják e törvényt.
Azon időben, mikor e kérdések iránt legnagyobb volt az érdekeltség,
nagybátyámra nézve szomoritó esemény fordult elő. Hans, daczára
nagybátyám kéréseinek, otthagyta Hamburgot; ez ember, kinek életünkért
adósai voltunk, nem engedte, hogy tartozásunkat lerójuk. A honvágy fogta
el őt.
„Faerval,“ szólt egy nap s ez egyetlen szóval búcsuzva, utnak indult és
szerencsésen megérkezett Reykjawikban.
Nagyon megszerettük volt a derék dunnavadászt; mi, kiknek életét
mentette meg, soha nem fogjuk őt elfelejteni és halálom előtt egyszer
még minden esetre látni akarom őt.