találkozott-e e viztükörrel? S átkelt-e rajta? Ama patak, melyet
kalauzul választottunk, valjon nem vitt-e bennünket tévutra?“
„Semmi esetre sincs okunk megbánni, hogy ide jöttünk. E látvány felséges
és…“
„Nem arról van szó, hogy mit látunk. Én kitüzött czélomat akarom elérni
s azért ne dicsérd nekem e látványt!“
Megfogadtam a tanár szavát s azontúl nem igyekeztem őt vigasztalni, hadd
rágja ajakát. Esteli hat órakor Hans bérét követelte, és bátyám
kifizette neki a három tallért.
_Vasárnap, aug. 16._ – Semmi ujat nem tapasztaltunk. Az idő nem
változott, csupán a szél lett alig észrevehetőleg hüvösebbé. Midőn
felébredtem, első gondom volt arról meggyőződni, hogy a világosság meg
nem szünt, mert folyvást attól tartottam, hogy az elektrikus fény
kialszik. De ennek semmi nyoma: a tutaj árnyéka éles körrajzokban
látható a viztükrön.
E tenger valóban határtalan! Nagysága egyenlő lehet a földközi, vagy
talán az atlanti tengerével is. Miért ne?
Bátyám többször megmérni igyekezett a viz mélységét; a legnehezebb
csákányok egyikét kötél végére kötötte, és azt kétszáz ölnyire
bocsátotta le a vizbe, de nem ért feneket. Nagynehezen tudtuk mérónunkat
visszahuzni.
Mikor a csákány ismét szemünk elé került, Hans annak felületén igen
észrevehető benyomatokat vett észre s mutatott nekem. Azt lehetett volna
hinni, hogy e vas erősen két kemény test közé volt szoritva.
A vadászra tekintettem.
„Taender!“ szólt ő.
Nem értém e szót. Bátyám felé fordultam, ki azonban tökéletesen el volt
merülve gondolataiba. Nem szerettem volna őt háboritani s ennélfogva
ismét az izlandira tekintettem. Ez többször egymásután feltátva és
betéve száját, érteté meg velem gondolatát.
„Fogak!“ szóltam meglepetve, s figyelmesebben vizsgálva a vasrudat.
Igen. Csakugyan fogak lenyomata volt az, mi a vason meglátszott! Azon
állkapcza, melyben e fogak gyökereztek, iszonyu erővel birhat! Talán a
letünt fajokhoz tartozó szörnyeteg, falánkabb a czápánál, hatalmasabb a
czethalnál, tanyázott amott lenn a mély vizréteg alatt? Nem voltam képes
tekintetem levenni e félig összerágott vasrudról! Ugy látszék, hogy mult
éjjeli álmom teljesedésnek indult.
E gondolatok egész nap izgatottságban tartottak, és képzelőtehetségemet
alig hüthette le a néhány órai álom.
_Hétfő, aug. 17._ – A másodkorszak vizözönelőtti állatainak sajátságai
fölött gondolkodtam; azon állatok fölött, melyek a puhányokat, kagylókat
és halakat követték, s a földgömbön az emlősök megjelenését előzték meg.
A világ ekkor a kétéltüeké volt. E szörnyek vetélytelenül uralkodtak a
jurai tengerekben. A természet a legtökéletesebb szervezettel
ajándékozta meg őket. Mily óriási termet! Mily iztózatos erő! A
jelenkori gyikfajok, alligatorok és krokodilok, a legnagyobbak és
legfélelmesebbek is csak jelentéktelen másai őskori eldődeiknek!
E szörnyetegek felidézése remegéssel töltött el. Soha emberi szem e
lényeket élve nem látta. Ezer századdal korábban mint az ember, jelentek
meg ezek a földön, de kövesült csontjaik, melyek azon agyagos mészkőben
találhatók, melyet az angolok liasnak neveznek, lehetségessé tették,
miszerint testük idomairól és roppant nagyságáról tökéletes fogalmat
szerezhessünk.
A hamburgi muzeumban láttam ez óriásgyikok egyikének csontvázát, mely
harmincz láb hosszú. Arra vagyok-e én, a föld lakója, kárhoztatva, hogy
ez özönvizelőtti faj valamelyik képviselőjével álljak szembe? Nem! Ez
lehetetlen. És mégis e vason tisztán meglátszik a rettenetes fogak
helye, s e nyom alakjáról felismerhetem, hogy a fogak kúpalakuak mint a
krokodiléi.
Rémülve szegeztem tekintetemet a tengerre, azt várva, hogy a hullámok
alól fölmerül a tenger alatti barlangok valamely lakója.
Ugy hiszem, hogy Lidenbrock tanár osztja sejtelmeimet, ha nem is
aggodalmaimat, mert, miután a csákányt megvizsgálta, tekintetét a
tengeren jártatá körül.
„Mi a manónak is akarta megmérni a tenger mélységét,“ gondolám magamban;
„bizonyosan valamely tengeri állatot háborgatott nyugalmában, és ha
megtámadtatunk…“
Egy tekintetet vetettem fegyvereinkre és meggyőződtem, hogy használható
állapotban vannak. Nagybátyám látva, hogy a fegyvereket vizsgálom,
helyeslőleg intett fejével.
A hullámok felszinén tapasztalható mozgás már is bizonyitotta, hogy a
mélyebb vizréteg felzavartatott. A veszély közeledik. Őrködnünk kell.
_Kedd aug. 18._ – Beesteledett, vagy helyesebben: elérkezett azon percz,
mikor szemhéjainkat álom nehezíti, mert e tengeren nem létezik éj és a
változatlan világosság mindegyre fárasztja a szemet, mintha a sarkköri
tenger napja alatt hajóznánk. Hans a kormányon van. Mialatt ő virraszt,
én elalszom.
Két órával később roppant rázkódás költött fel. A tutaj fölemeltetett a
hullámok közől és leirhatatlan erővel vettetett husz ölnyire.
„Mi az?“ kiáltott bátyám; „parthoz jutottunk?“
Hans ujjával egy kétszáz ölnyi távolban látható feketés tömegre
mutatott, mely hol fölemelkedett, hol lebukott. Odatekintettem és rögtön
fölkiálték:
„Oriási delphin!“
„Igen“, válaszolt most bátyám, „és amott egy rendkivüli nagyságu tengeri
gyík.“
„És távolabb egy iszonyu krokodil! Nézze roppant állkapczáit, minő
fogakkal van fölfegyverkezve. Ah! most eltünt!“
„Czethal, czethal!“ kiáltott most a tanár, „látom roppant uszószárnyait.
Látom a vizet és leget, mely orrlyukaiból lövell.“
Csakugyan két híg oszlop emelkedett jelentékeny magasságban a viz szine
fölé. Mi bámulva, rémülve néztük a tengeri szörnyek ez egész csordáját.
Nagyságuk természetfölötti, és közülök a legcsekélyebb is egy harapásra
semmisitené meg tutajunkat. Hans a vitorlát tökéletesen kibocsátani
akarta, hogy e veszélyes szomszédságból meneküljünk, midőn a másik
oldalon ép oly rémes ellenségeket pillantott meg: negyven lábnyi
tekenősbékát és harmincz láb hosszu kigyót, mely roppant fejét a
hullámok fölé emelte.
Lehetetlen volt menekülnünk. A szörnyetegek közeledtek; oly sebességgel
forogtak a tutaj körül, minőre a leggyorsabb gőzmozdony sem lenne képes;
mindinkább keskenyedő körvonalban forogtak körülöttünk. Felfogtam
fegyveremet. De mi hatást lehetett golyótól várni, mely ez állatok
testét fedő pikkelyeken meglapult volna?
A rémület elnémitott bennünket. Ime most közelednek! Egyfelől a
krokodil, másfelől a kigyó; a többi szörnyeteg eltünt. El akartam sütni
fegyveremet, de Hans meggátolta szándékomat. A két szörnyeteg a tutajtól
mintegy ötven ölnyire haladt el és egymásra rohant; dühökben bennünket
észre sem vettek.
A küzdelem a tutajtól mintegy száz ölnyire kezdődött. Tisztán
kivehettük, mint dulakodik egymással a két szörnyeteg.
De most ugy rémlett előttem, mintha a többi állat is részt venne a
harczban: a delphin, a czethal, a gyík és a tekenősbéka; hol egyiket,
hol másikat láttam feltünni. Mutattam őket Hansnak, de ő tagadólag rázta
fejét.
„Tva,“ szólt az izlandi.
„Hogyan! kettő? Hans azt állitja, hogy csupán két állat…“
„Igaza van,“ kiáltott bátyám, ki nem vette le szeméről a távcsövet.
„Hogyhogy!“
„Igen! E szörnyetegek egyike a delphin orrával, a gyík fejével, és a
krokodil fogaival bir és e körülmény csalt bennünket. Ez a vizözönelőtti
kétéltüek legszörnyübbike, az ichthyosaurus!“
„És a másik?“
„A másik tekenősbéka teknőjébe rejtett kigyó, az elébbinek irtózatos
ellene, a plesiosaurus!“
Hans csakugyan igazat szólott. Csupán két állat zavarta meg igy a tenger
felszinét; az őskori Oceanok két lakóját szemlélhetém. Láttam az
ichthyosaurus véres szemét, mely akkora mint egy ember feje. A természet
ez állat szemét rendkivüli erejü optikai készülékkel látta el, mely
képes volt ellentállani a vizréteg nyomásának, ama roppant mélységben
is, hol ez állat tanyázni szokott. Helyesen nevezik a gyíkok
czethalának, mert ez utóbbinak sebességével és gyorsaságával bir. Ez,
melyet itt látok, száz láb hosszu; nagyságát akkor itélhetem meg, mikor
a hullámok fölé emeli farkának függőleges uszószárnyait. Állkapczája
rémitő nagy és a természettudósok szerint száznyolczvankét fogat
tartalmaz.
A plesiosaurus teste hengeralaku, farka rövid, és lábai evezők alakjával
birnak. Egész testét teknő boritja, és nyaka, mely hajlékony mint a
hattyu, mintegy harmincz lábnyira emelkedik a hullámok fölé!
Ez állatok leirhatatlan dühvel támadták meg egymást. Egész vizhegyeket
támasztottak, melyek a tutajig terjedtek. Számtalanszor kellett attól
tartanunk, hogy jármüvünk elmerül.
A két szörnyeteg összeölelkezett. Többé nem tudtam megkülönböztetni
egyiket a másiktól! A győztes dühétől tartottunk.
Egy, azután két óra mult el igy. A tusa folyvást egyenlő dühvel folyt. A
küzdők hol közeledtek a tutajhoz, hol eltávoztak attól. Mi mozdulatlanul
állottunk, fegyvereinket lövésre fogva.
Egyszerre az ichthyosaurus és a plesiosaurus eltüntek, valódi örvényt
támasztva a viz hullámaiban. Néhány percz mult el. A tenger mélyében
fog-e befejeztetni a küzdelem?
De most egyszerre roppant fő merült fel a viz alól, a plesiosaurus feje.
A szörnyeteg halálosan meg volt sebesitve. Roppant teknőjét többé nem
láttam. Csupán hosszu nyaka emelkedett fel, hol lecsapódott, hol ismét
felemelkedett, meghajolt, a hullámokat verte mint valami óriási ostor,
hajlongott mint a ketté vágott féreg. A viz messzire szétfecscsent és
szemeinket elboritotta. De a szörnyeteg halálküzdelme végéhez közeledik,
mozdulatai gyengülnek, vonaglása csendesedik és most a hosszu kigyóalaku
csonk élettelenül terül el a lecsillapult hullámokon.
Nem tudtuk, hogy az ichthyosaurus visszatért-e földalatti barlangjába,
vagy ismét megjelenend a tenger felszinén.
XXXIV.
_Szerda, aug. 19._ – Szerencsére a szél erősen fujt, és igy gyorsan
távozhattunk e küzdelem szinhelyéről. Hans folyvást a kormányon van.
Nagybátyám, ki e tusa eseményei által felrázatott mély elmerültségéből,
most ismét hallgatva, türelmetlenül nézi a tengert.
Utazásunk ismét egyhanguvá lesz, de nem kivánom, hogy ez egyhanguság a
tegnapi veszélyek árán szakittassék meg.
_Csütörtök, aug. 20._ – Éjszak-keleti szél, változó. Hévmérsék meleg.
Óránként három és fél mértföldet haladunk.
Déltájban távoli zaj hallatszott. Feljegyzem e tényt, a nélkül, hogy azt
megmagyarázhatnám. E zaj folytonos bömbölésre hasonlit.
Valami távoli sziklán vagy szigeten törik meg a tenger.
Hans az árbocz csúcsára kúszott, de onnan sem látott semmit. A tenger
sima volt s a látkörig nem tünt föl rajta semmi szikla.
Három óra mult el. A távoli zaj valami vizeséstől látszik származni.
Ez észrevételt közöltem bátyámmal, ki tagadólag rázta fejét. Én pedig
meg vagyok győződve, hogy nem csalódom. Talán valamely zuhataghoz
közeledünk, mely magával ragad bennünket a mélységbe? Meglehet, hogy a
tanárnak az utazás ily módja tetszenék, mivel az függőleges irányban
történnék, de én részemről…
De minden esetre néhány mértföldnyi távolban valami zajos tüneménynek
kell véghezmennie, mert most a zúgás már nagyon erősen hallatszik.
Valjon a légből, vagy a tengerből származik-e az?
Most szemeimet a légkörben függő gőzökre emeltem, és vastagságukat
megitélni igyekeztem. Az ég csendes volt; a fellegek, melyek a
boltozatig, a legnagyobb magasságig emelkedtek volt, mozdulatlanoknak
látszottak, sőt az elektrikus fény látható sugárzása miatt csaknem
láthatatlanokká lettek.
Ezután a tiszta és minden ködtől ment látkört kezdtem vizsgálni.
Tekintete nem változott. De ha e zaj vizeséstől, zuhatagtól származik;
ha ez egész tenger valamely alantibb medenczébe ömlik; ha e zúgás
lerohanó viztömeg által idéztetik elő: ugy a viznek folynia kell, és
pedig minél inkább közeledünk a veszélyhez, annál sebesebben.
Megvizsgáltam, hogy a viz folyik-e és ugy tapasztaltam, hogy nem. Egy a
tengerbe vetett üres palaczk, elmaradt tőlünk.
Négy óra tájban Hans felkelt helyéről, az árboczba fogódzott és
felkúszott annak csúcsáig. Onnan tekintete befutotta ama körivet, melyet
a tenger szine a tutaj előtt képezett; a kalauz szemei egy ponton
akadtak meg. Arcza nem fejezett ki meglepetést, de szeme állandón egy
pontra szegeződött.
„Lát valamit,“ szólt nagybátyám.
„Én is ugy hiszem.“
Hans leszállott és karjait dél felé terjesztve szólott:
„Der nere!“
„Ott lenn?“ válaszolt bátyám.
Az utóbbi megragadta távcsövét s egy perczig, mely előttem századnak
tetszett, figyelmesen nézett azon keresztül.
„Igen, igen!“ kiáltott végre.
„Mit lát bátyám?“
„Roppant kévét, mely a hullámok fölé emelkedik.“
„Ismét valami tengeri állat?“
„Talán.“
„Ugy tartsunk inkább nyugot felé, mert most tudjuk, hogy mily veszélyes
az ily özönvizelőtti szörnyekkel való találkozás!“
„Csak tartsuk meg az eddigi irányt“, válaszolt nagybátyám.
Hans felé fordultam, ki kormányrudját hajthatatlanul, ridegen tartotta.
Azonban, ha ily távolságra, mely ama állattól még elválaszt bennünket,
és mely legalább tizenkét mértföldnyi, látni lehet az orrlyukaiból
lövellt vizsugárt, termete csakugyan természetfölötti lehet. A
legegyszerübb ész is beláthatná, hogy tőle menekülni kell. De ha
egyszerü eszünk volna, nem jöttünk volna ide.
Haladtunk tehát az eddigi irányban. Minél inkább közeledtünk, annál
inkább nőni látszott a vizsugár. Miféle szörnyeteg lehet az, mely ennyi
vizet képes beszíni, és igy szünet nélkül tudja azt kilövellni?
Esteli nyolcz órakor már alig két mértföldnyire voltunk tőle. Roppant
terjedelmü, feketés, domboru teste szigetként terül el a tengeren.
Képzelőtehetségemnek, vagy az ijedelemnek volt-e ily nagyitó hatása,
vagy helyesen láttam, hogy hosszasága valóban több ezer lábnál? Miféle
czetfaj lehet ez, melyről sem Cuviernek, sem Blumenbachnak nem volt
fogalma? A szörnyeteg mozdulatlan volt, mintha aludnék; ugy látszott,
mintha a tenger nem volna képes őt fölemelni, s a hullámok oldalán
törtek meg. A vizsugár, mely ötven láb magasra lövellt, eső alakjában,
kábitó zajjal hullott alá. És mi őrültek módjára közeledtünk ez iszonyu
tömeghez, melynek egynapi tápláléka ki nem kerülne száz czethalból.
Rémület fogott el. Nem akartam messzebb menni! Kész voltam a vitorlát
tartó kötélzetet átmetszeni! Lázongani kezdtem a tanár ellen, ki heves
szavaimra nem válaszolt.
Most egyszerre feláll Hans és ujjával a fenyegető tárgyra mutatva, szól:
„Holme!“
„Sziget!“ kiáltott bátyám.
„Sziget!“ ismétlém vállaimat vonogatva.
„Természetesen az,“ szólt a tanár hahotára fakadva.
„De hát ama vizsugár?“
„Geyser,“ szólt Hans.
„Persze hogy az,“ szólt nagybátyám, „geyser, épen olyan, mint az izlandi
geyserek.“[1]
Sokáig nem akartam hinni, hogy ennyire csalódtam, és egy szigetet
tengeri szörnyetegnek néztem volna! De végre kénytelen voltam erről
meggyőződni és tévedésemet bevallani. A mit láttunk, valóban nem egyéb
természeti tüneménynél.
Minél inkább közeledtünk, annál nagyszerübbnek látszott a légbe lövellt
vizsugár. A sziget meglepőleg hasonlitott valami roppant bálnára,
melynek feje tiz ölnyire emelkedik a hullámok fölé. A geyser (e szó
izlandi eredetü, s e nyelven geysir-nek mondatik, mi annyit jelent, mint
„düh“) méltóságteljesen emelkedett a sziget végén. Időről időre tompa
dörgés hallatszik, és a roppant sugár, mintha csakugyan haragudnék,
rémitőn megrázza gőzből álló fövegét és fellövel egész a fellegek alsó
rétegeig. A geyser magányos volt, sem gőzfellegecskék, sem meleg
források nem környezték, és az egész vulkáni erő benne összpontosult. Az
elektrikus világosság sugarai e vizkévébe merültek, melynek egyes
cseppjei a szivárvány minden szineiben csillogtak.
„Szálljunk ki,“ szólt a tanár.
De gondosan el kellett kerülnünk a lehulló viztömeget, mely egy pillanat
alatt lemeritette volna a tutajt. Hans ügyesen kormányozva, e sziget
tulsó végére juttatott bennünket.
Kiugrottam a sziklára; bátyám gyorsan követett, mig a vadász helyén
maradt, mint a kit semmi meg nem lep és semmi nem érdekel.
Kovás darázskővel vegyes grániton haladtunk, a talaj lábaink alatt
remegett, mint a gőzkatlan teteje, mely alatt forró gőz szorul össze; a
szikla csaknem izzó volt. Majd kis, központi medenczéhez értünk, melyből
a geyser emelkedett. E vizbe, mely forrva csorgott le, hajlott hévmérőt
mártottam, és a higany százhatvanhárom fokra emelkedett.
E viz tehát izzó mélységből emelkedett fel. Ez megczáfolni látszott
Lidenbrock tanár elméletét. Nem voltam képes e megjegyzést elhallgatni.
„Nos,“ mondá ő, „bizonyithat-e ez elméletem ellen?“
„Nem,“ válaszoltam szárazon, látván, hogy ily makacsság ellen hiába
küzdenék.
Mindamellett nem tagadhatom, hogy eddig a szerencse különösen kedvezett,
és hogy utazásunk eddig rendkivüli hévmérséki viszonyok között folyt; de
az világosnak látszik, sőt bizonyosnak, hogy elébb-utóbb eljutunk azon
rétegekbe, melyekben a központi forróság tetőpontját éri el, és a
hévmérő fokozatán túl emelkedik.
Majd meglátjuk.
Ezt szokta mondani a tanár, ki, miután e vulkáni szigetet öcscse nevére
keresztelte, a tutajra szállott, hová én követtem.
Még néhány perczig szemlélhettem a geysert és észrevettem, hogy
szökkenése és ereje nem mindig egyenlő; hol veszit erejéből, hol ismét
megujul, mit én a belsejében levő gőzök változó nyomásának
tulajdonitottam.
Végre ismét utnak indultunk, a sziklának igen meredek déli oldalát
kerülve meg. Hans ez idő alatt a tutajon némi javitásokat tett. De
minekelőtte ott hagynánk a partot, az áthaladott távolság kiszámitására
néhány észleletet tettem, és ezeket naplómba jegyzem. Mióta Margit
kikötőjét elhagytuk, kétszáz hetven mértföldet tettünk a tengeren;
Izlandtól pedig hatszáz mértföldnyire, következőleg Angolország alatt
vagyunk.
XXXV.
_Péntek, aug. 21._ – Másnap a nagyszerü geyser eltünt szem elől. A szél
valamivel erősebb, és gyorsan távoztat el bennünket Axel szigetétől. A
zúgás lassanként megszünt.
Az idő, szabad legyen ekként kifejeznem magamat, rövid időn változni
fog. A légkör gőzökkel telik meg, melyek magukba zárják a sós viz
kigőzölgése által keletkezett elektricitást; a fellegek mindinkákb
mélyebbre ereszkednek, és olajszin árnyalatot öltenek; az elektrikus
sugarak alig képesek áthatolni e sűrű függönyön, mely leereszkedik a
szinpadra, hol csakhamar a viharok drámája fog eljátszatni.
Kedélyem különösen nyomott volt, mint a földön minden élő lényé szokott
lenni nagy viharok közeledtekor. A dél felé tornyosuló kerekded fellegek
aggasztó tekintetüek; ama „kérlelhetetlen“ kifejezéssel birnak, melyet
gyakran tapasztaltam szélvész közeledtekor. A lég nehéz, a tenger
csendes.
A távoli felhők nagy gyapotcsomagokra hasonlitottak, melyek festői
rendetlenségben vannak összehalmozva; lassanként feldagadnak és több
kisebb felhő egy roppant nagygyá olvad össze; oly nehezek, hogy nem
képesek a látkörtől elválni; de most erősebb szél kezd fujni, s a felhők
lassanként felvonulnak, setétebbé válnak és csakhamar az egész látkört
elboritják, rémes látványt képezve; olykor egyes, még világos gőzréteg
tünik fel e szürkés függönyön, de csakhamar ez is eltünik a setét
tömegben.
A légkör nyilván elektricitással van tele; testemet is betölté az és
hajam égnek mered, mint az elektrikus gépezet érintésekor. Ugy vélem,
hogy ha társaim most érintenének, erős rázkodást tapasztalnának.
Reggeli tiz órakor a vihar jelenségei még határozottabbakká váltak; azt
lehetett volna hinni, miszerint a szél megpihen, hogy azután annál
nagyobb erővel dúlhasson; a felhő roppant tömlőhez hasonlitott, melyben
a szélvészek gyülnek.
Még nem akartam hinni a fenyegető előjeleknek és még sem állhattam
ellent, hogy ne szóljak:
„Az időjárás kedvezőtlen fordulatot vesz.“
A tanár nem felelt. Azon körülmény, hogy a tenger végtelenül terült el
szemei előtt, irtózatos roszkedvüvé tette. Szavaimra csak vállait vonva
felelt.
„Vihar támad,“ mondám kezemet a láthatár felé nyujtva; „e fellegek
leereszkednek a tengerre, mintha összezuzni akarnák azt!“
Csend uralkodott. A szél elhallgatott. A természet hullára hasonlitott
és többé nem lélegzett. Az árboczon, melynek csúcsán már a Szent-Elm
tüzét láttam, nagy redőkben hull alá a vitorla. A tutaj mozdulatlanul
áll a sima, hullámot nem vető tenger közepette.
De ha már nem haladunk, minek tartogatjuk e vitorlát, mely a vihar első
rohamára vesztünket okozhatja?
„Vágjuk le az árboczot,“ mondám én; „ez tanácsosnak látszik.“
„Nem, ördög és pokol!“ kiáltott nagybátyám. „Százszor nem! Hadd ragadjon
meg bennünket a szél, hadd hordjon el a vihar! Csak megláthassam végre
valamely part szikláit, bárha tutajunk ezer darabra törne is rajtuk!“
Alig mondta ki bátyám e szavakat, midőn a déli láthatár tekintete
egyszerre megváltozott; a megtolult gőz egyszerre vizzé változott, s a
lég, mely az ekként támadt, ürt betölteni sietett, szélvészt képezett. A
lég a barlang legtávolabb részeiből rohant elő. A setétség mindinkább
növekedett. Már alig voltam képes néhány tökéletlen jegyzetet irni
naplómba.
A tutaj felemelkedik és olykor nagyokat szökik. Nagybátyám a rázkodás
következtében a tutaj deszkáira vettetett. Én térdeimen hozzácsusztam.
Bátyám erősen fogódzott egy kötél végébe, és gyönyörüséggel látszott
szemlélni a duló elemek által nyujtott látványt.
Hans nem moczczant. Hosszú hajzata, melyet a szélvész kuszált, és
változatlanul rideg arczára borzalt, különös kifejezést kölcsönöz
vonásainak, mert minden szálon egy-egy apró láng égett. Arcza valóban
ijesztő volt és valamely vizözönelőtti emberének lehetett volna azt
hinni, ki az ichthyosaurus és megatheriumnak kortársa volt.
Az árbocz ellentállott. A vitorla megdagadt mint valamely hólyag és
csakhogy ki nem csattant. A tutaj kiszámithatatlan gyorsasággal halad,
de mégsem oly gyorsan, mint ama vizcseppek, melyek alatta helyüket
változtatják, és melyekből a gyorsaság szabályos, egyenes vonalakat
alakit.
„A vitorlát, a vitorlát!“ szóltam jelekkel mutatva, hogy bocsássuk le.
„Nem!“ válaszolt bátyám.
„Nej!“ mondá Hans csendesen rázva fejét.
Az eső orditó zuhatagot képezett, mely elfedte szemeink elől ama
láthatárt, melynek irányában őrültekként rohantunk. De még minekelőtte
az eső hozzánk érkezett volna, a felhő meghasadt, a tenger felforrott és
a felsőbb rétegekben véghezmenő vegyészeti tünemény által előidézett
elektricitás hatalmas szerepet kezd játszani. Irtózatos dörgés
hallatszik s a boltozat lángba borul; számtalan villámsugár vegyül össze
és metszi egymást, rettentő dörgés között; a gőztömeg mintha
megtüzesednék; az eszközeink vagy fegyvereink vasára hulló jégdarabok
szintén fényt lövellnek; a magasra emelkedő hullámok mindannyian
tüzhányó hegyeknek látszanak, melyek alatt benső tüz lobog, és melyek
csúcsán lángcsokrok jelennek meg.
Szemeim kápráznak a vakitó fénytől, és a dörgés irtózatos zaja csaknem
megsiketit; az árboczba fogódzóm, melyet nádként hajtogat a dühös orkán.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Itt utijegyzeteim nagyon tökéletlenekké válnak. Csupán néhány futólagos
és ugyszólván gépiesen leirt észrevételt találtam naplómban. De
rövidségük, sőt homályosságuk is tökéletesen vázolja az izgatottságot és
felindulást, mely rajtam erőt vett, és inkább mint emlékezetem adhat
számot arról, mit ama helyzetben éreztem.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Vasárnap aug. 23._ – Hol vagyunk? Leirhatatlan sebességgel hajtatunk
tova. Az éj borzasztó volt. A vihar nem csillapult. Folytonos zaj
közepette, folytonos dörgés közt élünk. Füleinkbe vér szivárog. Egy szót
nem válthatunk.
A villámok nem szünnek. Egynémelyik, miután ide-oda czikázva villant
lefelé, hirtelen megfordul és irányt változtatva a gránitboltozatba
csap. Ha e bolt leszakadna! Más villámok két ágra szakadnak, ismét mások
tüzgömb alakját öltik és mint a bomba robbannak szét. Ez azonban nem
növeli az általános dörgést; a zaj ereje tulhaladta azon határt, melyen
innen az emberi fül képes a zaj erejének fokát megitélni, és habár a
világ minden puskapora itt robbanna fel, „ennél többet hallani képesek
nem volnánk.“