A mult esztendő nyarán egy reggel azzal köszöntötte Maylád Török
Bálintot, hogy az éjjel uj rabok érkeztek.
– Magyarok? – kérdezte Bálint megrezzenve, mint akit vizzel öntenek
végig.
– Nem tudom még, – felelte Maylád. Csak annyit hallottam, hogy reggel,
mikor kinyitották a kaput, végigcsörgött a lánca az udvaron. Ismerem
minden rabnak a lánca hangját. Mikor az ágyamban fekszem, mindig tudom
ki megy el az ajtóm előtt.
– Én is.
– Reggel új lánccsörgést hallottam. De nem egy ember jött. Kettő, három,
talán négy is. Végigmentek az udvaron, de talán csak nem a Tas-csukuruba
vezették őket!
Ez a Tas-csukura barlangféle börtön volt a Héttoronyban. Ez volt a
siralomház a vértorony alján. Aki idekerült, az hamar megismerkedett a
földöntúli élet titkaival.
Leballagtak a kertbe, ahol rendesen üldögélni szoktak. De ma nem
vizsgálták sem a bokrok növését, sem az égen járó felhőket. Nyugtalanul
várták, hogy az uj rabokat láthassák.
Lánc már nem volt a lábukon. Az a tömérdek arany, amit Törökné a
szultánnak és a basáknak küldött, nem nyitotta meg a kaput, de
megoldotta legalább a láncot.
A két ember különben is öreg volt már, s a várat kétszázötven családos
katona őrizte. Nem szökött még onnan meg soha senki.
A belső őrséget uj váltotta fel. Egy potrohos bég jelent meg az udvaron,
hogy a távozóknak parancsot adjon.
– Három a malomba menjen, – mondotta a homlokát törölgetve.
Mert mindig melege volt ennek a kövér embernek.
– Három a malomba menjen és követ vágjatok.
Megnevezte ki legyen az a három.
Aztán két alacsony emberkéhez fordult:
– Ti egy óra mulva visszajöttök. A fegyvertárt fogjuk takaritani.
Török Bálint alig várta, hogy a bég végezzen. Eléje sétált és
megszólitotta:
– Jó reggelt Veli bég! Hogy aludtál?
– Elég rosszul, felelte a török. Ma reggel korán felzavartak, három uj
rab jött Magyarországból.
– Csak nem a _barátot_ hozták tán ide?
– Nem a barát. Valami erőszakos ur ez. De nem is ur tán, hanem koldus.
Inge sincs becsületes. Azt irják, hogy megrabolta a budai basát. Vele
hozták a két fiát is.
– Mi a neve?
– Én bizony felirtam, de nem tudom. Nektek mind olyan különös nevetek
van, hogy az ördög se tudja észben tartani.
Azzal anélkül, hogy köszönt volna, megfordult és valószinüleg egyenesen
az ágyába sétált vissza.
Bálint ur megzavarodva ült le Maylád mellé.
– Megrabolta a budai basát? – szólt eltünődve. Ki lehet ez?
– Koldus? – folytatta a tünődést Maylád. Ha koldus volna, nem hozták
volna ide.
– Akárki, szólott Török Bálint, az első dolgom lesz, hogy ruhát adok
neki.
Az egész délelőtt tünődtek, töprenkedtek, elsorolván vagy ezer
magyarországi és erdélyi nevet, de egyikben sem tudtak megállapodni.
Végre délben megjelent az uj rab a közös asztalnál, amelyet a belső
udvar árnyékos felén teritettek.
Nézik mind a ketten. Nem ismerik. Látják rajta, hogy alacsony, kis ősz
barna ember, s felében kopasz is. Magyar vászonruhába van öltözve, s
rongyos. Mellette két ifju. Husz-huszonöt évesek. Látszik a vonásaikon,
hogy testvérek, s hogy az öregnek a fiai.
Az öreg lábaira ugyanazt a könnyü acél-láncot tették, amelyet Török
Bálint viselt vagy két esztendeig. Fényes volt az a lánc a viseléstől
mint az ezüst.
Maylád eléje sietett a rabnak. Nem tudta kicsoda, csak azt látta, hogy
magyar. Bálint is mély megindulással állt az asztalnál, s merően nézett
az öregre.
Maylád nem tudott szólni semmit, csak megölelte az öreget. Bálint
azonban az izgalomtól szinte reszketve kiáltott rája:
– Ki vagy?
– Móré László – felelte az öreg a fejét lehajtva.
Bálintot, mintha megütötték volna. Elfordult és leült.
Mayládnak is leestek az öregről a kezei.
A két ifju búsan állt az apja mögött.
– Itt esztek urak, – szólt a kövér Veli bég az asztal azon sarkára
mutatva, amelyik szemben volt a Török Bálint helyével.
– No ha azok ott esznek, akkor én meg nem eszek itten – mordult fel
Török Bálint.
És a háta mögött álló szolgához fordult:
– Hozd fel a tányéromat a szobámba.
Maylád egy darabig habozva állott, azután ő is odaszólt a szolgájának:
– Hozd az én tányéromat is.
És megindult Bálint úr után.
*
Veli bég vállat vont, de aztán mégsem állhatta meg szó nélkül. Azt
mondja Mórénak:
– Miért utálnak ezek tégedet?
Móré haragosan nézett a két úr után és igy felelt:
– Mert magyarok.
– Nem vagy-e te is magyar?
– Épen azért. Két magyar csak megfér együtt, de három soha.
*
Török Bálint két hétig nem mozdult ki a szobájából, nem ment le az
udvarra, s Maylád, aki árnyékává lett, szintén nem. Hallgatta a Bálint
úr prédikációit az uj hitről, amelyet ama hires Calvinus János és Luther
Márton terjesztett, s amely ugytetszik igazabban a régi Jézusi hit, mint
a latin nyelvü római. Meg is irta levélben az ő Gábor fiának, hogy ő ezt
a hitet vette fel a börtönben s hogy ő is ezt tartsa otthon.
Végtére is megunták a szoba négy falát, s Bálint úr egy napon igy
szólott:
– Ne menjünk-e le a kertbe?
– Ott van a haramia.
– Hátha nincs is ottan?
– De hátha ott van.
– Ha ott van, ne szóljunk hozzá. Csakannyi a jogunk ott sétálni, mint
neki.
– Csakannyi.
– Még több is. Mióta vagyunk mink rabok? Hiszen az csak két hete jött.
És lementek a kertbe.
Egy perzsa herceg volt ottan, az is régóta rab mint ők, meg egy másik
ázsiai fejedelem, aki zöldre penészedett már itt a búbánatban meg az
unalomban. Ezek sakkoztak. Reggeltől estig sakkoztak esztendők óta, és
soha nem szóltak egymáshoz semmit.
Bálinték úgy ismerték már ezt a két sakkozó alakot, mint akár a
márványkaput, amely a vértorony és az aranytorony között fal gyanánt
szolgál; vagy akár azt az óriás termetü vén kurd méltóságot, aki a
császár szidásáért a mázsás bilincset viselte, s a vas terhétől
lankadottan ült vagy feküdt egésznap a Vértorony rácsos tömlöcében. Csak
a szeme fordult arra, amerre a rabok sétáltak a bokrok között.
Hát a sakkozókra nem is néztek volna, hanem hogy egy uj alak ült
mögöttük, és nézte a játékukat, ez feltünt nekik.
Ki a manó lehet ez a sárgakaftános kis vénember?
A lépéseikre megfordult.
Móré volt.
Fölkelt és ott hagyta a sakkozókat. Arcáról eltünt már az a bágyadtság,
amely az első napon szinte betegnek mutatta. Apró fekete szemei élénkek
voltak, s a járása is erős.
Elébe ment a két főurnak, és kihivó hangon szóllott:
– Miért gyülöltök engem? Mivel vagytok különbek mint én? Gazdagabbak
vagytok? Itt nem gazdag senki. Nemesebbek vagytok? Van olyan régi a
nemességem, mint akármelyiteké.
– Rabló voltál, – mordult rá Török Bálint.
– Hát ti nem voltatok rablók? Nem ott szereztétek-e a vagyonotokat,
ahova a markotok elért? Nem harcoltatok-e egymás ellen is? Nem
fordultatok-e hetvenhétszer hol a Zápolya arca felé, hol a Ferdinándé
felé? Annak a nótáját fütyültétek, aki többet adott.
– Menjünk innen, – szólt Maylád kipirosodva, – hagyjuk itt ezt az
embert!
– Dehogy megyek, – felelte Török Bálint. Soha életemben nem hátráltam.
S leült a padra. Nyugalmat parancsolt a haragjára, mert látta, hogy a
kapu felől Veli bég jön egy török pappal, meg a két Móré fiuval. A két
fiu is török ruhába volt már öltözve, de a fejükön még nem volt turbán.
Hajadon fővel voltak, mint az apjok.
Maylád is leült Török Bálint mellé.
Móré szétvetett lábbal, egyik kezét csipőre téve állott előttük, és
tovább hetvenkedett:
– Én ott voltam abban a harcban, a hol Dózsa Györgyöt levertük. Én
voltam a mohácsi csatában, ahol huszonnégy ezer magyar vére ömlött ki a
hazáért.
– Én is ott voltam, – szólt Maylád a mellére csapva.
– Hát ha ott voltál abban a vérkeresztségben, tudnod kellene, hogy akik
onnan megmenekültek, testvéreknek nevezik egymást.
– Már engem pedig, az ilyen országuti haramia, nem fog nevezni
testvérének, – szólt a haragtól kivörösödve Maylád. Én tudom, hogy mért
rontották le Palota várát
– Azt lehet, hogy tudod, de azt nem tudod, hogy Nánát mért rontották le?
Azt nem tudod, hogy a budai basa lába előtt hasal az egész magyar
nemzet, és én Móré László, én voltam az egyedüli, aki azt kiáltottam
neki: Eb ura kontyos! Évekig harcoltam az én kis csapatommal a török
ellen. Nem Ferdinánd, se nem a magyar nemzet, hanem én Móré László, én
vertem szét tavaly is az ő Belgrádba menő seregét; én Móré László, akit
ti rablónak és haramiának neveztek.
Egyet fujt, aztán az öklével hadonászva folytatta:
– Lett volna annyi pénzem, mint Maylád Istvánnak valaha, lett volna
annyi birtokom, váram és cselédem, mint Török Bálintnak, vagy annyi
katonám, mint annak, aki a koronát csak ékességül hordja, akkor ma Móré
László nevét a nemzet felszabaditójaként ünnepelnék. De mert nem volt,
beszoritott a pogány Nánába, és földig lerontotta a váramat az átkozott.
Veli bég oda érkezett az imámmal, és igy szólt:
– Nem tudom miről vitatkoztok, de Szelimnek van igaza, mert ő közelebb
áll az igazsághoz, mint ti hitetlenek.
– Micsoda Szelimnek? – kérdezte Török Bálint.
– Szelimnek, – felelte Veli bég, – akit ezelőtt egynehány nappal Móré
Lászlónak neveztek a hitetlenek nyelvén.
Török Bálint keserűn fölkacagott:
– Szelim! És ez prédikál nekünk a hazafiságról! Coki pogány, az apád
dicsőségét!
Bizony megüti, ha Veli bég közibük nem veti magát.
– Hitetlen disznó! – bődült a bég Bálint úrra. Mindjárt láncba veretlek!
Bálint úr felkapta a fejét, mint az orron ütött paripa. A szeme lángot
vetett. Isten tudja mi történik, ha Maylád el nem vonszolja onnan!
A bég megvetően nézett utánok; bizonyára a zsebére is gondolt, hogy nem
folytatta a Bálint úr szidását. E helyett Móréhoz fordult és olyan
hangosan, hogy amazok is hallják, így szólott:
– A kegyelmes szultán örömmel értesült arról, hogy az igazhivők seregébe
lépsz. Elküldte ezt a tiszteletreméltó papot, hogy megismerd a
világosságot a prófétában, kinek áldott a neve mindörökké.
– Menjünk vissza a szobába, – mondotta Török Bálint. Menjünk vissza jó
Maylád barátom. Azt hiszem a hideg lel engem.
*
Néhány nap mulva kiszabadult a két Móré fiú. Valami tisztséget kapott
mind a kettő Konstantinápolyban.
Csak az öreg Móré maradt a falak között.
Törökék nem szóltak többé vele, de azt sokszor hallották, hogy ő is
sürgette a szabadságot.
Veli bég egyszer igy felelt neki:
– Jártam az ügyedben megint a fényes portán. Megjött már Magyarországból
a levél. A budai pasa szépen lepingált mondhatom. Azt irja többek
között, hogy mikor Nánát ostromolták, pénzt szórtál a törökök közé,
ezzel akartál elmenekülni.
És a fejét csóválva, nevetve folytatta:
– Öreg, öreg, te nagy róka vagy!
*
A töröké volt már Székesfejérvár és Esztergom is. A szultán maga járt
ide, hogy a Dunántúlnak ezt a két bástyáját ledöntse. Csak mikor
hazatért, télen értesült arról, hogy egy magyar úr a két fiával együtt
áttért a Héttoronyban.
Magához hivatta Török Bálintot.
Bálint úr diszruhába öltözött. Ugyanabba a virágos kék atlaszba,
amelyikben elfogták. Azóta se volt az a ruha rajta, de várta az
Istentől, hogy még egyszer magára veheti. Csak a kard hiányzott az
oldaláról.
Hintóban vitték. Mellette Veli bég ült. Mögötte két lándzsás őr
lovagolt. Bekanyarodtak a szeráj kapuján, s a janicsár-udvaron át gyalog
mentek a palotába.
Sok lépcső, de mind fehér márvány; sok délceg testőr, de mind szolga;
nagy márvány oszlopok, puha szőnyegek, aranyozások, a keleti művészet
minden filigran remeke lépten-nyomon. De Török Bálint mindebből nem
látott mást, csak az előtte menő fehér kaftános szolga háta közepét, meg
itt-ott egy vastag selyem-kárpittal beakasztott ajtót, amelyről azt
gyanitotta, hogy a szultán ajtaja.
Egy kis terembe vezették, ahol nem volt egyéb, mint egy szőnyeg, s azon
egy vánkos. A vánkos mellett meg óriás vizmedence, hasonlatos a budai
templom sárgarézből való keresztelő medencéjéhez, csakhogy nem volt
alatta oszlop, hanem egy márványlap, s benne víz helyett égő parázs.
Török Bálint ismerte már ezt a butort. Mangálnak hivják. Ez a kályha
télen a török földön.
A szobában nem volt senki, csak a három ajtón a három szerecsen
ajtónálló. Szoborként tartották a nagy fényes alabárdot. Mellettök Veli
bég.
Bálint az ablakra nézett. Lelátott a zölden-hullámzó tengerre, s a
tengeren túl Skutariba, mintha csak a budai palota ablakából nézne le
Pest városára.
Talán ötpercig állott igy, mikor az ajtó kárpitja föllebbent és belépett
rajta a szultán.
Kiséret sem előtte, sem utána, csak egy tizenhat éves, sovány, szerecsen
fiú, aki megállt az őr mellett az ajtónál.
A bég hasra borult a szőnyegen. Bálint összetette a bokáját és
meghajolt. Mikor fölemelte a fejét, a szultán ott állt a mangál mellett,
és föléje tartotta a két tenyerét. Egy percig igy álltak szótlanul. A
szultán akkor ránézett a bégre, és igy szólt:
– Menj!
A bég kiment.
– Régen nem láttalak, – kezdte a szultán. Nem változtál semmit.
Mindössze egy kicsit megőszültél.
Gondolta Bálint: Hiszen te se fiatalodtál Szolimán. Mert megsoványodott
a szultán, mióta nem látta, s nagy birkaszemei beljebb húzódtak, meg az
orra mintha meghosszabbodott volna. Az arca éktelenül ki volt pirositva.
De nem szólt Bálint semmit, csak várta, hogy mi lesz.
A szultán keresztbe fonta a karjait, és igy folytatta:
– Tudod talán, hogy Magyarország nincs többé. Az az egynehány akol, ami
még hátra van, csak időben van hátra. Ebben az évben az is meglesz. Hát
nekem Budára egy jóravaló pasa kell. Olyan pasa, aki nem idegen a
magyarnak, de nekem se. Te jeles ember vagy. A birtokaidat én
visszaadnám. Mindent.
Bálintnak megmozdult az ajka, de hogy még se mondott semmit, a szultán
folytatta:
– Érted mit beszélek? Hiszen te tudsz törökül.
– Evet, – felelt Bálint. Ami annyit tesz: igen.
– Hát én téged tennélek meg budai basának.
Bálinton alig észrevehető rezzenés. Arca komoly és bús marad. Tekintete
lesiklik a szultánról a mangálra, amelynek arabeszkjein átpiroslik a
parázs.
A szultán egy percre elhallgatott. Talán azt várta, hogy Bálint török
módra a lábaihoz borul; talán azt, hogy magyar módon kezet csókol, vagy
legalább is, hogy felel valamit.
De Bálint csak állott. S mintha nem is szultán előtt állott volna,
összefonta ő is a karjait.
A szultán elkomorodott. Fel és alá ment vagy kétszer a szobában. Aztán
megint megállt és türelmetlenül kérdezte:
– Hát nem akarsz szabad lenni?
Bálint fölocsudott.
Mert hol volt az ő lelke e szünet alatt. Bejárta az összes várait,
birtokait, erdőit, mezőit, ölelte az ő feleségét, gyermekeit, ült a
kedves paripáin, szivta a szabadság levegőjét.
Hát felocsudott a hangra, mint az álomból ébredő.
– Kegyelmes császár, – szólt mély megindulással, – ha jól értem a
szavadat, a Verbőczi helyére akarsz engem tenni.
– Nem. Verbőczi meghalt, még abban az évben, és a helyét nem töltjük be
többé. Én téged rendes pasának akarlak, a legnagyobb pasaságot adom
neked, és a legteljesebb szabadságot.
– És hogy törökké legyek?
– Természetes.
– És a nélkül nem lehet?
– Nem.
Török Bálint nagyot sóhajtott. Végig nézett a szultánon és igy felelt:
– Felséges úr. Tudom, hogy nem vagy hozzászokva az őszinte szóhoz, de
már én abban vénültem meg, hogy nem tudok mást mondani, mint amit
gondolok.
– Hát mit gondolsz? – szólt fagyosan a szultán.
Bálint úr sápadtan, de nyugodt, határozott hangon felelte:
– Azt, hogy ha az egész ország a tied is, meg ha minden magyarból török
lesz is, hát akkor én maradok egyedül, az utolsónak.