A fáklyák új fekete csoportot világitanak meg, amely egy zöld lepedővel
leboritott tevét környez. A teve hátán egy kis zöld sátor, s abban egy
gyermek, akinek csak az arca látható, meg olykor a keze, amint a sátor
nyilásán egy-egy marok fürészporfélét vet ki a gyászruhás emberekre.
De e csoport után valami különös zörgés és csörömpölés hallatszik
időnkint.
Egy-két perc mulva feltünik a menet folytatása. Ezek is oldalt lépkedve
jönnek, s gyászingbe vannak öltözve. De ezeknél az ing a hátukon van
nyitva. A kezökben ujjnyi vastag láncokból való korbács. Oly nehéz, hogy
két kézre fogják. Az éneksorok végződésénél hol a jobb vállukon át, hol
a bal vállukon át a meztelen hátukra csapnak vele.
– Elájulok! – szólt Éva, mikor meglátta, hogy az emberek háta véres és
hólyagos.
– Pedig még ennél rettenetesebb is következik, – felelte Gergely. Egy
török rab beszélt nekem erről a gyászünnepről, de én nem hittem el, hogy
az emberek véresre verjék magukat, mikor nem szükséges.
– Azt a gyermeket csak nem ölik meg tán?
– Dehogy ölik. Az a két galamb meg az a gyermek az mind csak jelkép.
Éjfélkor a két galamb lábáról levágják a zsineget. A két galamb Hasszan
és Husszein lelke. Nagy orditás kiséri az égbeszállásukat.
– És a gyermek?
– Az az árván maradt perzsa népet jelképezi.
– Mi következik még?
– Kardos emberek, akik a fejöket vagdalják.
És csakugyan egy véres menet következett, egy kép, aminőt csak a
pokol-rémes álom fordithat az ember szeme elé.
Ezek már fehérbe voltak öltözve. A feje valamennyinek leborotvált. A
jobb kezökben handsár. Balkézzel mindegyik a másiknak az övébe
ragaszkodik, hogy részint magát tartsa, részint a mellette levő társát.
És ezek is oldalt lépkedve jönnek. A litánia-szerü ének itt már
üvöltéssé erősödik, és az éneksorok végén minden handsár megvillan a
fáklyafénynél, és megérinti mindenki a saját kopasz fejét.
Ezek már fürdenek a vérben.
Némelyiknek az orra és füle mellett patakban csurog a vér, és pirosra
festi a rajta lévő lepedőt. A fáklyák sercegve égnek a szellő fuvásától,
s olykor esőnkint hull a szikra a véres fejekre.
És a levegőt a vér párája neheziti meg.
Éva behúnyta a szemét, és Gergely mellére borult.
– Bajod van? – kérdezte Gergely aggodalmasan.
– Iszonyodom, – felelte Eva.
– Mondtam úgy-e, hogy maradj otthon. Nem nőnek való az ilyen út. Húnyd
be a szemedet báránykám!
Éva megrázta a fejét, és kinyitotta a szemét:
– Hát csak azért is nézem!
És bár sápadtan, de keményen nézte végig az iszonyú menetet.
*
Gergely nyugodtabb volt. Ő még gyermek korában megszokta a vér látását.
Nem fáj az valami nagyon. Inkább az itt a megdöbbentő, hogy ezek az
emberek nem sajnálják a véröket. És ilyen emberek ellen küzd a magyar
több mint száz esztendeje szakadatlanul!
Eközben átpillant a véres tömegen az utca tulsó felére. Milyen különös
az, hogy az ember észreveszi, ha valahonnan erősen nézik!
És őt nézte valaki.
A fáklyák fényénél látta, hogy két ember szeme mered reá.
Az egyik egy örmény, a hollófekete aga volt az, akinek a katonáit a
levegőbe röpitette.
A másik Jumurdsák.