– Mi volt ez? – bődült fel az aga az országút porában, ahova a lova
levetette.
A dervis le akart szállni a lováról, azonban az ő lova is meg volt
zavarodva. Hátrafelé táncolt, s két lábra állt.
Majd őrült iramodással vágtatott neki a mezőnek, s a dervist a levegőbe
dobálva ugrott árkon bokron át, miközben fehér tajtékot szórt a
szájából.
Az aga feltápászkodott. Kiköpte a port, és pogány káromkodásban adott
szárnyat a mérgének.
Körülnézett. Az országút mint a csatatér: vonagló lovak és heverő
szipáhik; a kocsi helyén egy nagy semmi; az égen egy nagy trágya szinü
felhő, amely az imént a kocsi volt.
Az aga lova is elszaladt. A hollóképü úr azt se tudta mihez kapjon.
Végre is megindult sántikálva a katonáihoz.
Hát biz azokat szétvetette a robbanás. Kinek a feje, kinek a lába hevert
a porban; aki meg egészben maradt, arra se volt jó ránézni.
Az aga látta, hogy egyik se mozdul, hát leült az árokpartra, és nézett
bután maga elé. Talán azt hallgatta, hogy hol és miért harangoznak olyan
nagy zúgással; pedighát nem harangoztak sehol, csak a füle zúgott.
Ebben az állapotban találta őt egy óra mulva is a dervis, aki a maga vad
paripáját csurgó vizesre nyargalva visszatért.
Odakötötte a reszkető paripát egy bükkfához; és az agához sietett.
– Nem esett bajod uram?
Az aga a fejét rázta:
– Nem.
– De valamidet csak megütötted!
– A tomporomat.
– Áldott legyen Allah, aki megszabaditott ebből a veszedelemből.
– Legyen áldott, – ismételte az aga.
A dervis sorra járta az úton és út mellett heverő lovakat, hogy nem
lehetne-e még valamelyiket lábra állitani? No nem. Amelyik élt is, úgy
meg volt nyomorodva, hogy csak a hollók becsülhették még valamire.
Visszatért az agához.
– Uram, mondotta. Vissza tudsz-e jönni a magad lábán, vagy feltegyelek
erre a lóra!
– Ezt meg kell boszulni, – felelte az aga a lábaszárát dörzsölve. De
honnan vegyek lovat és katonát?
És bután nézett a dervisre, mint az ázott tyuk.
– Azok az átkozottak bizonyosan Sztambulba mentek. Ott megtalálhatjuk
őket – felelte a dervis.
– Hát jer, – szólt nyögve az aga, – segits föl a lóra, és vezess vissza
a fogadóba. Szegődj mellém szolgának, mert te kitünő lovas is vagy.
– Szolgának? – kérdezte megütődve a dervis.
De aztán alázatosan lehajtotta a fejét és igy szólt:
– Amint parancsolod.
– Mi a neved?
– Jumurdsák, – felelte a dervis.