Az öt magyar lovas ezalatt nagy szárnyasan szállt tovább a
konstantinápolyi országúton.
A robbanás az ő lovaikat is megvaditotta, de biz ők nem nagyon bánták.
Annál jobban repültek. Egyik a másikat előzgetve száguldott, s az
utonjárók már messziről kitértek nekik: el nem tudták gondolni, hogy
ezek a fiatal katonák versenyt futnak-e, vagy hogy üldözik őket?
De hogyan került közéjük Cecey Éva?
Azon az ünnepi estén, amint Gergelylyel találkozott, fölébredt benne az
első szerelem hatalma. Gergelyt mindig szerette ő, de hogy innen is
onnan is kényszeritették, nem tudott szabadulni. Gergelynek se birtoka,
se önállósága, ő maga is a Török család gyámsága alatt. Levelezniök
lehetetlen. Kezdte magát megadni a sorsának.
De a Gergely megjelenése minden más erőt lerontott. A nő csodálatos
alkotása az Istennek. Az érzésével gondolkozik. Évának azt mondta az
érzése: Ez a te párod! Ha az egész világ ellene beszél is, neki vagy
teremtve!
És ő kitépte magát az okosk odásokból, és követte azt a belső szót,
amely hatalmasabb volt, mint a királyné szava, és hatalmasabb, mint az
anya szava.
A gyalui havasokon mentek át, s a reggeli napfény már az Aranyos vize
mellett találta őket.
Az erdő új lombok halvány zöldjében pompázott. Mindenfelé az ibolya
nyilt, s a völgyben a gólyavirág, a pitypang és kikirics virága sárgált
mindenfelé. A levegő telt az erdő balzsamával.
– Most értem, miért nevezik ezt a patakot Aranyosnak, – mondotta
Gergely. Nézd Éva, mintha aranynyal volna behintve a partja mindenfelé.
De te gondolkozol: nem bántad meg úgy-e, hogy velem jöttél?
– Nem, – felelte Éva, – de valami bánt.
S fiatal üde arca bús volt. Szemei komolyak.
– Az, – folytatta, – hogy én mégis csak leány vagyok, és azt gondolom,
erkölcstelen az én cselekedetem. Te ma örülsz annak, hogy szivem
sugallatát követtem, de talán évek mulva, talán öregségünkben eszedbe
jut, hogy nem a templomból vezettél ki engem, hanem egy vacsorázó
szobából.
Mekcsey elől ment az oláh paraszttal, aki kalauzolta őket a hegyi úton.
Ők ketten egymás mellett lovagoltak.
– Te fiatal vagy, – folytatta Éva, – s nincs pap a világon, aki
bennünket összeesketne.
– Éva, – mondotta Gergely szemrehányó hangon. – Nem tartottál-e engem
mindig testvérednek? Nem úgy érzed-e magad most is mellettem? Idegen
vagyok én neked? És ha téged a pap hiányzása bánt, nem bízol-e bennem,
hogy addig, mig megesküdhetünk, úgy oltalmazlak, hogy édes anyád se
jobban. Ha te akarod, én a kezedet se fogom meg, én az arcodat se
csókolom meg, amig a pap el nem mondja ránk a szent áldást.
– Fogd meg a kezemet; a tiéd. Csókold meg az arcomat; a tiéd! – felelte
a leány. És ahogy ott lovagoltak egymás mellett, odanyujtotta a kezét,
és odanyujtotta az arcát.
– A katekizmus beszélt belőled az imént, – mondta Gergely
megkönnyebbülten. Látod én is pápista vagyok, de az én tanitómesterem
nem a katekizmusból tanitott engem az Istenre, hanem az ég csillagaiból.
– Gábor pap?
– Az. Lutheránus volt, de sohasem akart senkit lutheránussá tenni. Ő azt
mondta nekem: Nem az az igazi Isten, akiről a képek és irások beszélnek.
Nem az a szakállas, mindenkit fenyegető hiszterikus vén zsidó. Az igazi
Isten alakjáról nekünk gondolatunk nem lehet, csak az értelmét és a
szeretetét láthatjuk. Az igazi Isten velünk van, Éva. Az igazi Isten nem
haragszik senkire. Nincs haragja. Ha te fölemeled a tekintetedet az
égre, s azt mondod: Istenem Atyám, én ezt a Gergelyt élettársamnak
választom; és ha én is ezt mondom a te neveddel, akkor édes Évám, mi már
házastársak vagyunk.
Éva boldogan nézett Gergelyre, mig az halkan, félig magába merülten
beszélt. Oh az árvaságban nőtt gyermek korán érik komolylyá!
A fiu folytatta:
– A papi cerimonia Éva, az már csak a világ számára való. Dokumentálni
kell a világnak, hogy lelkünk és szivünk szándéka szerint keltünk egybe,
s nem ötletszerüen és nem időre, alkalomra, mint az állatok. A házasság
édes lelkem miköztünk már meg van kötve, azt hiszem.
Mekcsey egy gyepes dombra ért. Megállt és visszafordult. Megvárta őket.
– Egy kis pihenés nem ártana, – mondotta.
– Jól van, – felelte Gergely. Szálljunk le. Látom, amoda lent viz is
van. Az oláh itassa meg a lovakat.
Leugrott a lóról, és lesegitette Évát.
Leteritette a köpönyegét a fűre, s leheveredtek.
Mekcsey kibontotta az iszákot. Kenyeret és sót vett elő. Levágta a
kenyér szárazát, és odakinálta a kenyeret elsőben Évának.
– Várjunk egy kicsit, – mondotta Gergely.
És Évához fordult.
– Mielőtt egy kenyéren lennénk, – mondotta, – ne kössük-e meg Éva a mi
szövetségünket szóval is az Isten szine előtt?
Éva felállt.
Arca áhitatosan komoly volt, és üde és angyali. Odanyujtotta a kezét
Gergelynek.
És amint ott álltak egymás mellett, egymás kezét fogva, Gergely levette
a süvegét, és az égre nézve, szólt áhitattól remegő hangon:
– Istenünk, Atyánk. A te templomodban vagyunk; nem kőből rakott emberi
épületben, hanem a te eged alatt, a te fáid között. Az erdőből a te
leheleted árad felénk, a hegyekről a te napod süt reánk, és a magasból a
te szemed néz bennünket. Ez a leány kicsi koromtól fogva kedves volt
nekem, legkedvesebb a föld minden leányai között. Csak őt szerettem,
csak őt fogom szeretni, siromig, siromon túl is. Az emberek akarata nem
engedte, hogy a szokott módon keljünk össze, engedd, hogy legyen a
feleségem a te akaratoddal.
És a leányra forditva nedves szemeit, folytatta:
– Leány, én ezennel az Isten színe előtt feleségemnek nyilvánitalak!
Éva könnyes szemmel rebegte:
– A tied vagyok.
Gergely fölemelte az ujját:
– Esküszöm, hogy szeretlek! Esküszöm, hogy soha el nem hagylak, semmi
bajodban, semmi nyomorúságodban! Holtodig. Holtomig. Isten engem úgy
segéljen!
Éva is föltartotta a kezét:
– Esküszöm, amire te esküdtél. Holtodig. Holtomig. Isten úgy segéljen!
S azzal összeölelkeztek, és megcsókolták egymást olyan áhitattal, mintha
Isten áldó kezét éreznék a fejükön.
Mekcsey visszaült a kenyér mellé, és a szemeit törölgette.
– No, azt mondja, én ilyen házasságot még soh’se láttam; de azt érzem,
hogy ez szentebb és erősebb házasságkötés, mint az lett volna, amit
Gyaluban kötött volna kilenc pap előtt a tekintetes asszony.
Erre mindnyájan elmosolyodtak. Leültek, és hozzáláttak a falatozáshoz.
Este Hunyad várába érkeztek. Jancsi vacsorával várta őket. (Mindennap
várta őket, hol ebéddel, hol vacsorával.)
Az utasok átöltözködtek. Évának női ruhát szedtek össze. Azután
vacsorához ültek.
A vacsorán ott volt a vár papja is, egy beteges öreg úr, aki itt
vénhedett meg a vár csöndességében, mint a hársfák.
– A tisztelendő urat azért hivattam be, – mondotta Török Jancsi, – hogy
összeeskessen benneteket.
– Mi már azon túl vagyunk, – felelte Gergely. – Fölvettük a házasság
szentségét az Isten szine előtt.
– Micsoda szertartás szerint? – kérdezte a pap.
– Ugy, ahogy Ádám és Éva. Talán biz az nem volt törvényes házasság?
A pap a fejét rázta.
– Micsoda? – szólt Mekcsey felhörkenve. Az Istennek nincs szüksége
papra, ha valakit meg akar áldani!
A pap erre gúnyosan vállat vont.
– Lehet, – mondotta, – de az Isten nem ad ám házassági bizonyitványt.
– Tudjuk mi bizonyitvány nélkül is, hogy házasok vagyunk, – felelte
Gergely.
– Az is igaz, – dünnyögte a pap, – de majd az _unokáitok_ nem tudják.
Erre mindnyájan elhallgattak. Éva elpirult.
Egy kis csend támadt a teremben. Gergely Évára nézett, aztán a paphoz
fordult:
– Hát összeeskethet bennünket tisztelendő úr?
– Össze.
– Szülői engedelem nélkül?
– Anélkül is. Elvégre a bibliában nincs benne, hogy szülői engedelem
kell a házasságra.
– Hát akkor, – mondotta Gergely, – tegyük meg Éva a _bizonyitványért_.
– Amint akarod, – felelte Éva egyszerüen.
Átmentek a kápolnába, s egynehány perc alatt meg volt az esküvő. A pap
beirta a nevüket az egyházi könyvbe. Tanuknak odairatta a Török János
meg a Mekcsey nevét.
– A szülőknek megküldöm az irást, – mondotta aztán a pap, mikor
visszaültek az asztalhoz. – Ki kell békülni velök.
– Azt akarjuk is, – felelte Éva, – de kell egy-két hónap, hogy a
haragjuk megcsillapodjék.
És Gergelyhez fordult:
– Hol töltjük azt a két hónapot?
– Hát édes angyalom te itt Hunyadon, én meg valahol másutt.
Ezt mondva a társaira nézett.
– Megmondhatjuk neki, – szólott Török János, – elvégre is egyek vagytok
s nincs titok ezentúl köztetek. A papunk is jobb ha tudja, legalább ha
valami baj ér bennünket, hát hirül adja két hónap mulva édesanyám
asszonynak is.
– Hát akkor tudd meg édes ifjú párom, – szólott Gergely, – hogy mink már
indulóban voltunk Konstantinápolyba, mikor meghallottam, hogy te
menyasszony vagy. Mink hárman fogadást tettünk, hogy kiszabaditjuk
Bálint urat, ami nagyságos apánkat.
– Ha lehet, – tette hozzá Török Jancsi.
A menyasszony komolyan és figyelemmel hallgatta az urát, aztán igy
szólt:
– Bezzeg megjárta velem kegyelmed, édes uram. (Hol tegezte, hol magázta
Gergelyt, mióta megesküdtek.) Mert én ugyan szivesen elhűselnék itt két
hónapig is ebben a gyönyörü várban, de nem azt fogadtam-e ma két helyen
is, hogy soha kegyelmedet el nem hagyom?
– Csak nem akarsz tán velünk jönni?
– Nem tudok-e úgy lovagolni, mint akármelyikök?
– De ez nemcsak lovaglás lesz angyalom, hanem veszedelmek útja is.
– Vívni tudok. Olasz mestertől tanultam. Nyillal lelövöm a nyulat.
Puskával akár a fecskét is.
– Isteni asszony! – kiáltott Mekcsey a poharát felkapva. – Irigyed
vagyok Gergely.
– Jó jó, – szólt Gergely aggodalmasan, – dehát az ilyen asszonyféle
csipkés ágyban szokott ám aludni.
– Az úton nem leszek asszony, – felelte Éva. – Ide is férfiruhában
jöttem, oda is férfiruhában megyek. De hamar megbánta kegyelmed, hogy
elvett! Tisztelendő atyánk, válaszszon széjjel bennünket üstöllést, mert
bizony csúffá tesz ez az ember: elhagy mindjárt az első napon!
A pap azonban inkább a kappan-mellet iparkodott a csontról leválasztani.
– Dehát te törökül se tudsz, – szólt utolsó ellenvetésképpen Gergely.
– Majd megtanulok az úton.
– Igaza van, – szólt Jancsi. – Én is tanítom, meg aztán nem is olyan
nehéz az.
– Mondjon egy pár szót, – szólt az ujdonsült menyecske.
– Hát például: _elma_ annyit tesz, hogy _alma_; _benim, eynim; baba,
papa; pabucs, papucs; sarampo, sorompó; daduk, duda; csagana…_
– Csákány! – kiáltotta Éva tapsolva. – Nem is gondoltam, hogy én tudok
törökül is!
Az inas, aki felszolgált nekik, azt mondja halkan Mekcseynek, hogy egy
ember akar mindenáron bejönni.
– Micsoda ember?
– Azt mondja: Mátyás.
– Mátyás? Micsoda Mátyás?
– Más nevet nem mondott.
– Úr, vagy paraszt?
– Olyan szolgaféle.
Erre mindnyájan elnevették magukat.
– Matyi az, hogy az ördög vigye el, – szólt Mekcsey. – Hát csak ereszd
be: mit akar.
A megmátyásodott Matyi rákvörös képpel állitott be és Mekcseyre
pillantva szólott.
– Csak azt akarom mondani, hogy itt vagyok hadnagy uram.
– Azt látom; de hol voltál az este?
– Az este is rendben voltam én mindjárt, de olyan hamar el tetszett
jönni, hogy nem értem utól.
– De hiszen részeg voltál, mint a csap!
– Nem voltam nagyon, instálom.
– És hát hogyan jöttél el? Hiszen én elhoztam a lovadat.
Matyi egy kicsit megemelgette a vállát, szemöldökét, aztán dünnyögve
felelte:
– Volt ott ló elég.
– Eszerint loptál.
– Nem én. Csak ahogy az úrfi elment, feltétettem magamat egy lóra. A
lovásztársaim tettek fel, mert magam nem bírtam felülni. Hát tehetek én
arról, ha nem a magam lovára tettek.
Hogy a társaság ezen felvidámodott, Matyi teljes bocsánatban részesült,
s ez a részegen történt elszökése, éppen ez tetszett meg Gergelynek.
– Hova való vagy te Matyi? – kérdezte nevetve.
– Keresztesre, – felelte a legény.
– Hol a pokolban van az a Keresztes?
Milyen furcsa volna, ha most a kocsis igy felelne a kérdésre: Hej
szegény Gergely úrfi, majd megtudja egyszer te-kegyelmed, hogy hol van
az a Keresztes. Majd mikor szép szakállas ember lesz kegyelmed, majd
mikor nagyságos úr lesz te-kegyelmed, ott ejti tőrbe a gonosz török, ott
verik majd a vasat kezére lábára!
*
Három nap mulva útban voltak. Matyi volt a kocsis. Ők négyen felváltva
rabok és delik. A kocsi egyúttal Évának szolgált éjjeli alvóhelyül.