Reggel, mikor a nap éppen kelőben volt, az aga kilépett az ajtón, és egy
óriási ásitásban eresztette ki a maradék álmot a fejéből.
– Bandsal, – szólt az előtte hajlongó szolgának, – hol az a két deli?
A szolga kereső pillantással fordult az udvar felé.
Az ajtó mellett ott guggolt a dervis. Az aga szavára fölállott a
helyről, és igy szólt:
– Elmentek uram.
– Elmentek? – hördült fel az aga. Elmentek? – ismételte csodálkozva.
– El.
– Hogy mertek elmenni?
– Éppen azért várlak uram, – szólt a dervis, mert ez a két deli nem
rendes járatu ember.
– Honnan tudod?
– Az éjjel kihallgattam őket.
– Mit beszéltek?
– Mindent össze-vissza, de főképen azt, hogy a magadfajta emberrel nem
jó találkozni.
– Akkor el kell venni tőlük a lovakat, a rabokat, a kocsit, mindent.
És ahogy ezt mondta, hangja minden szónál emelkedett. Az utolsó szót már
orditotta.
– Azt hiszem pénzök is van, folytatta a dervis. Az egyik rab azt mondta,
hogy az aranyat nem birja cipelni.
– Arany? Hé szipáhik! Lóra valamennyien! Utána a két delinek! Ide
hozzátok akár holtan, akár elevenen! De főképpen a kocsijokat.
A következő öt percben huszonkét lovas szipáhi vágtatott ki a szeráj
kapuján.
Az aga utánuk nézett, és igy szólt a dervisnek:
– Mit beszélt még?
– Nem értettem mindent, mert halkan beszéltek. Annyi bizonyos, hogy
magyarul beszéltek, és hogy az egyik rab nő.
– Nő? Azt nem is láttam.
– Férfi ruhába öltöztették, hogy fel ne tünjön.
– És szép!
– Bübájos.
Az aga szeme forgásnak indult.
– A zsákmányból megkapod a magad részét, – mondotta.
S befelé indult.
– Uram, kiáltotta utána a dervis, én janicsár voltam. Nem engednéd-e
meg, hogy lóra üljek?
– De magam is megyek, – szólt a feltüzesedett aga. Hát csak nyergelj
nekem is.
S azzal befutott a kardjáért, és lóra pattant.
A konstantinápolyi országúton csakhamar utolérték a huszonkét fegyveres
szolgát. Azok észrevették, hogy az urok utánok vágtat.
Visszatekintgettek. Az aga intett nekik, hogy csak menjenek tovább.
És porzott az országút a lovak patkója alatt.
Két óra nem telt belé, a csapat ujjongó orditása jelezte az agának, hogy
a szolgái látják már a kocsit.
A szolgák ekkor magaslaton voltak, s hogy az országút lejtőre hajlott,
eltüntek az aga szeme elől.
Az aga alig várta, hogy ő is felérjen az országút púpjára.
Megsarkantyuzta a lovát, és a dús zsákmány érzetétől lobogva vágtatott.
Mögötte a dervis, mint valami szőrös ördög ült a lovon. Szoritotta és
verte. A haja kibomlott a csomóból és kócos pemetté változtatta a fejét.
Az agától a hirtelenében kapott kardot nem is volt még ideje felkötni,
csak a kezében tartotta, s azzal ütötte a lovat hol elől, hol hátul.
A magaslaton aztán látta az aga, hogy az üldözöttek még jó távol vannak,
de már észrevették a veszedelmet.
Ime a két rab is lóra pattan, s fegyvert kap elő a saroglyából. A kocsis
holmi apróságot kapkod ki a kocsiból: szétosztja a lovasok között. Azok
a nyeregkápába és elejébe rakodnak. Azután lekutyorodik a kocsis a kocsi
alá. A kocsi alól fehér füst száll fel. Akkor a kocsis is lóra kap, és
elvágtat a négy lovas után.
Az aga nem tud hova lenni ámulatában.
– Micsoda rabok ezek? – kiáltja hátra a dervisnek, – hogy nem akarnak
kiszabadulni!
– Mondtam, hogy kutyák! – üvölti a dervis.
A tüz már belekap a kocsiba. A katonák zavartan állnak körülötte.
– Oltsátok! – kiáltja az aga. Verjétek szét a kocsit!
Aztán ismét kiált:
– Csak három maradjon. A többi menjen az ebek után.
Ebben a pillanatban lánghegygyé válik a kocsi, és irtózatos dördüléssel
lobban fel.
Nem marad a téren se kocsi se ember, csak az egy borzas dervis, aki a
levegő rugásától és robbanástól megsiketülve áll, mint a
boszorkánymacska a kémény tetején.