A királyi palota előtt leszállt a lováról, és a kantárnál fogva
tartotta.
A palota falán egy helyen óriás napórát pillantott meg. A nap a fellegek
mögött járt, és az aranyozott órarúd csak halvány árnyékkal mutatta a
római IV-et.
Gergely az ablakokra vizsgálódott. Sorra nézte valamennyit: a
földszintieket, az emeletieket, aztán a torony-ablakokat.
A palota kapuján katonák jártak ki és be. Egy galambősz szakállu,
hajlott hátu agg magyar úr két iródiákkal ment be a kapun. Nagy úr
lehetett, mert mindenki köszönt neki, ő azonban nem köszönt vissza
senkinek. A diákok tekercscsé göngyölt papirosokat vittek. A
posztósüvegük szélébe ludtoll volt tűzve; az övükön rézkalamáris lógott.
A nap ahogy rájok tűzött, az árnyékuk is méltóságosan mozgott előre a
palota falán.
Azután egy vékonylábu szőke katonát pillantott meg Gergely. Csak a lábát
látta, a piros csizmába, piros nadrágba foglalt vékony két lábat, de
arról is megismerte, hogy a szigetvári őrségből való. Nagy Bálint a
neve.
Megfordult és a Szentgyörgytér felé sietett a lovával. Nem akarta, hogy
a Török Bálint emberei közül valaki észrevegye.
Hanem erreféle megint egy ismerős alakkal találkozott. Egy mozgékony kis
kerekszakállu ember volt ez: Martonfalvai Imre, Török Bálintnak a
deákja, sáfárja, hadnagya, szóval egy mindenféleképpen hasznos belső
embere.
Gergely átugrott a lova tulsó oldalára, hogy az arcát eltakarja ez elől
az ember elől, azonban Imre deák, az örökké fürkésző, szemes ember
észrevette.
– Nini! kiáltotta, Gergely öcsém!
Gergely fülig elvörösödötten emelte föl a fejét.
– Hogy kerülsz te ide? Az urhoz jöttél? Hát ezt a lófejü ökröt hol
szedted fel? Hiszen ez nem a mi lovainkból való!
Gergely szeretett volna elsülyedni a kövezet alá, az ökörnek nevezett
érdemes állattal együtt.
Hanem hamar összeszedte magát.
– Az úrhoz jöttem, – mondotta. Hol van?
– Nem tudom megjött-e már. A német rabokat kisérte a szultán elé. Haj de
vitéz ember ez a mi urunk! Láttad volna, hogyan verte a németet! Ma egy
hete is úgy jött vissza a csatából, hogy egy csuron vér volt a
jobb-karja. A királyné az ablakban ült. Ahogy ellovagolt előtte,
felmutatta neki a jobbját, a karddal együtt. Nincs otthon
marhaveszedelem?
– Nincs, – felelte Gergely.
– Hát az öreg-kutat kitisztitották-e a rabok?
– Ki.
– A cséplők nem lopnak?
– Nem.
– Az urfiak egészségesek?
– Egészségesek.
– És az asszonyunk?
– Az is.
– Remeteudvaron nem voltál?
– Nem.
– Nem tudod, hogy a szénát betakaritották-e?
– Nem.
– No, – azt mondja a deák a süvegével legyezve magát, hát most hova
szállsz? Vagy van szállásod?
– Nincs.
– Hát gyere énhozzám. Valami nagy hírrel jöttél? Vagy levelet hoztál az
urnak?
– Nem. Csakugy véletlen formán jöttem el.
– Hát várj itt. Befordulok a palotába. Vagy gyere te is velem ide az
udvarra. Aztán haza megyünk, és átöltözöl. Vagy nincs ruhád? No majd
lesz. Aztán beszélhetsz az urral.
Bevezette a diákot az udvarra, és elhelyezte az árnyékon.
Gergely utána nézett a bőbeszédű eleven embernek. Látta mint szalad fel
a széles vörös márványlépcsőn, aztán azon gondolkozott, hogy ne
szökjék-e meg a Bálint úr szidása elől?
Hej nem lehet az elől megszökni! Hatalmas tekintetével még igy messziről
is magához horgozza az embert. Aztán igazat kell mondani. Meg kell
vallani, hogy ők bizony a pappal a levegőbe akarták vetni a török
császárt.
Hát megnyugodott abban, hogy ma az ő szegény kicsisége nagymosásba
kerül, és ujra bámulni kezdte az ablakokat.
Amint igy tekintget, látja, hogy az udvar egy nyilásán a kert fái
zöldelnek át. Mi lenne, ha ő oda besurranna? Csak úgy messziről megnézné
az ő kis Éváját. Csak úgy messziről, mert a királynéhoz nem szabad közel
menni.
Bizonyos, hogy ők a tulsó árnyékos részen vannak vagy a kertben, vagy
valamelyik ablakban. Megismerné Évát messziről is. Megismerné az ő
gyönge fehér arcát, édesmosolyu macskaszemét. Intene neki egyet a
kalapjával. Aztán Éva találgathatná akár egy hétig is, hogy Gergely
járt-e ott, vagy egy hozzá hasonló fiu, vagy hogy éppen Gergelynek a
lelke.
A fal az udvaron tele volt nagy nehéz vasgyűrűkkel, amelyek arra valók,
hogy a lovat hozzájok kössék, akik itt leszállanak.
Gergely is odakötötte a maga lovát, aztán csöndes andalgással átment a
katonák között, és beosont abba a sikátorba, amelyikből a fák
kandikáltak kifelé.