Gergelynek egy kis udvari szobában ágyat vetett Ceceyné.
A fiúnak nem annyira az ágy esett jól, mint inkább az, hogy egyedül
maradhatott a bánatával.
Hogy a királyné megszerette az ő kis Éváját, ezen ő nem csodálkozott. Az
ő véleménye szerint nincs a világon szeretetre méltóbb teremtés Évánál.
Neki ez az állapot akkor kezdett fájni, mikor látta, hogy Ceceyék a
Vicuska helyzetét valami méltóságosnak találják. Vicuska a királyi
udvarba emelkedett, ahol csak hercegek, meg az ország nagyjai forognak.
Hogyan lépjen fel hozzá most már egy ilyen semmi kis ember, akinek se
vagyona, se neve, sem érdeme nincsen.
Ledőlt a fal mellett álló kopott medvebőr lócára, és a karjára fektette
könytől esőző orcáját.
Jó tulajdonsága az a szomorúságnak, hogy el is altatja az embert, meg is
vigasztalja mindenféle kedvező álommal.
Gergely jó fél napot aludt a medvebőrön, és mosolyogva ébredt fel utána.
Csodálkozva nézett a kis szoba falára, a falon függő ferdelábu Szent
Imre képre, aztán elkomorodott. Arcát a két tenyerébe fektetve
rákönyökölt a térdére. A fejében sötét örvénylés forgatta egymásba a két
nap történetét. A nagy török tábor, az elfogás, a pap halála, a
menekülés, a budai vár, az ő kis feleségének elröppenése, a mostoha
szülők szineváltozása, – mindez egymásba kavarogva örvénylett az
elméjében. Aztán a lóra gondolt, a vén szürkére, hogy adtak-e neki
enni-inni, és hogy hogyan fog ő azon megint hazaballagni Somogyvárra?
mit felel, ha kérdik, hogy hol a mester? s ki fogja őket tanitani
ezután? Bizonyosan Tinódy Sebestyén, a rokkant kezű jó lantos.
Fölkelt és megrázkódott, mint aki rossz álomnak a nyügeiből akar
kibontakozni. Aztán átment Ceceyékhez.
– Édes anyám, – mondotta az asszonynak, – én csak azért jöttem, hogy
hirt adjak a török veszedelemről. Most már visszamegyek.
Az asszony az ablaknál ült, és aranycérnával gyolcsdarabot szegett. A
nők akkoriban ilyen aranyozott inggallért hordtak. A leányának varrta.
– Hova sietnél? – felelte, hiszen még nem is beszélgettünk. Az uram
sincs itthon. Az is akar talán szólani veled. Hát Bálint urnál voltál-e
már?
– Nem, – felelte a diák, – nem is megyek hozzá. Csak úgy ugrottam el
hazulról, hogy nem is mondtam, hová megyek.
– Hát az öreg papunknál?
– Hol lakik?
– Itt velünk, hát hol lakna másutt? De most ő sincs itthon. Temet.
– Még mindig civakodnak?
– Most még többet, mint azelőtt. Most ő a Ferdinánd-párti, az uram meg a
János-párti.
– Mondja meg neki _kegyelmed_, hogy tisztelem.
Szándékosan nem szólitotta _anyámnak_.
Az asszony egyet forditott a varráson, és egy kis hallgatás után igy
szólt:
– Hát akkor nem tartóztatlak Gergely fiam, csak éppen egy kis ebéddel
kinállak meg. Félretettem neked. Nem akartalak zavarni a nyugvásodban.
Gergely lehajtotta a fejét. Bizonyosan azon gondolkozott, hogy
elfogadja-e az ebédet? Végre is arra gondolt, hogy hátha megbántja őket:
elfogadta.
Az asszony egy sárga bőrabroszt vetett az asztalra, és hidegsültet
hozott be, meg bort is tett melléje.
Eközben Bálint pap is hazaérkezett. Eddig csak az est vetette haza az
irgalmasság munkájából, ma korábban jött, mert a hőség és a munka
elfárasztotta.
A sarkában lépett be Cecey.
Gergely kezet csókolt a papnak, aztán hogy az viszszatolta az asztalhoz,
evés közben felelgetett a kérdéseire.
– Hogy megnőttél! – mondotta a pap. Embernyi ember vagy. Pedig mintha
csak tegnap szakadtál volna el tőlünk!
És a szobában körülpillantva kérdezte:
– Hol a Vica?
– A palotában, – felelte Cecey.
A pap tekintete magyarázatot kért. Cecey mentegetőzve felelte:
– A királyné nagyon megszerette. Nem ereszti.
– Mióta?
– Egynehány napja.
– Csak nem a _gyerek_ mellett van? – hörkent fel a pap.
– Mellette van, – felelte Cecey. Csak nem gondolod, hogy pesztonka. Van
ott pesztonka elég. A Vica csak épp hogy ott van, no.
– A te leányod, a Szapolyay fia mellett? – kiáltotta a pap a szinéből
kikelve.
Cecey nyugtalanul baktatott végig a szobán.
– Hát mi van abban? – felelte megfordulva. Nem te mondtad-e, hogy inkább
a magyar, ha kutya is, mint a német, ha angyal is.
– De hogy a te leányod ringatja a Szapolyay fiát, – szólt a pap a
haragtól kivörösödve. S hirtelen felcsattanva éktelen dühhel orditott
Ceceyre:
– Hát igy meglágyul az ember esze, ha megvénül! Hát elfelejtetted-e,
hogy annak a gyereknek az apja hóhér volt! Elfelejtetted-e, hogy velem
együtt ettél a Dózsa György husából!
S ugy vágta a széket a földhöz, hogy darabokra törött.
Gergely szájából kiesett a falat. Lefutott a lépcsőn, és elővezette a
lovát. Elment anélkül, hogy búcsuzott volna.