Gergely azt gondolta, hogy ez a kert bejárata. Nem az volt, csak egy
keskeny sikátor. Egyik oldala magas vasrácsozat, a másik oldala épület.
A Mátyás király tudósai és művészei laktak valamikor ezen a részen,
azután lengyel papok és szolgák Ulászló idejében, később meg
asszonycselédek.
Gergely azonban minderről nem tudott semmit. Ő csak a rácsot nézte. A
rács zöld volt, s a vasrudak vége aranyozott. A lombok néhol áthajoltak
a rácson.
Gergely be-benézett. Néhol kavicsos utat látott, meg egy-egy zöldmázas
cseréptetővel fedett kis kerti épületet. A rácsokon is itt-ott egy-egy
vasholló ült; de némelyiknek már csak a lába volt meg. Gergely a
lombokon át egynehány rózsaszinü foltot látott. Ezek női ruhák.
Gergelynek a szive lázasan dobogott.
Izgatott kukucskálással ment lejebb és lejebb a kerités mellett, s egy
vén hársfa alatt női csoportot pillantott meg.
Bölcső körül ültek. Világos rózsaszin ruhába voltak öltözve. Csak egy
volt közöttük feketében, egy hosszukás arcu, vékonykezü nő. Ennek az
arca halavány volt és szomoru. Csak akkor mosolyodott el, mikor
lehajolt, és a bölcsőbe nézett, de a mosolygása is szomoru volt annak.
Gergely nem látott a bölcsőbe. Egy fehérruhás kövér asszonynak a háta
takarta a bölcsőt. A kövér asszony hársfa lombocskát lengetett a bölcső
fölött.
Gergely ide-oda keresgélt a rácson, hogy jobban beláthasson. Látta most
már, hogy négy nő van összesen a bölcső körül, s egy ötödik ott
hajladozik egy kehelyalaku nagy márványváza mellett.
A rácsozat mentén ahhoz futott le. Csakugyan az ő kis Évája volt. De
hogy megnőtt! Vadgesztenyét szedett a földről egy kosárba:
– Vicuska! Cicuska! – szólt be halkan a rácson.
A leányka húsz lépésnyire lehetett. Valami nótát dúdolgatott. Az volt az
oka, hogy nem hallotta a Gergely szavát.
– Vicuska! Cicuska! – szólt be ismét Gergely.
A leány fölemelte a fejét. Komoly csodálkozással nézett a rács felé.
– Cicuska! – ismételte Gergely csaknem kacagva, Cicus – Vicus, gyere hát
ide!
A leány nem láthatta a tamariszklomboktól Gergelyt, de megösmerte a
hangját.
Jött mint az őzike. Meg-megállva, meg-megiramodva, nagy bámuló szemeivel
még csak nem is pillantva csodálkozásában.
– Én vagyok itt Vicuska, – szólt Gergely ujból.
Akkor a leány ott volt egy ugrással.
– Gergő, – mondotta a kezét összecsapva, – hogyan kerülsz ide?
Az öröm ragyogása áradt el rajta. És a rács nyilásához tette az arcát,
hogy Gergely megcsókolja.
Azután mind a ketten fogták a rácsot, egymás keze mellett. A rács hideg
volt. A kezök meleg. Az arca is mind a kettőnek kipirult.
A fiu elmondta röviden az idekerülése történetét, s eközben a leány
arcát, kezét és ruháját vizsgálta.
Hogy megnőtt, hogy megszépült!
Más talán nem találta volna szépnek a leányt; hiszen abban a korban
volt, amelyben csak a kezek meg a lábak fejlődnek, s az arc valami
éretlen, a mell még fiús, és a haj még ritka, de Gergelynek mindez mégis
szép volt. A leány nagy kezei tetszettek neki, fehéreknek és puháknak
találta, s hogy a lábán formás cipők voltak, oda is vetett egy
gyönyörködő pillantást.
– Egy gyürüt hoztam, mondotta Gergely elővonva a zsebéből a nagy török
gyürüt. Az én jó mesterem hagyta ezt nekem. Én meg odaadom neked
Vicuska.
Vica a kezébe vette a gyürüt, és tetszéssel nézte rajta a
topáz-félholdat, gyémántcsillagokat. Azután beledugta az ujját és
nevetett.
– Mekkora gyürü! – mondotta. De szép!
És hogy egy ujjon csak lotyogott a gyürü, két ujját dugta bele.
– Jó lesz, ha megnövök, mondotta. Addig csak legyen nálad.
Aztán gyermekes őszinteséggel mondta hozzá:
– Tudod, majd ha a feleséged leszek.
Gergelynek az arca elborult, és a szeme megnedvesedett.
– Nem leszel te az én feleségem Vica.
– Nem-e? – kérdezte a leány megütődve.
– Te már csupa királyok meg hercegek között élsz, nem adnak ilyen kurta
embernek, mint én vagyok.
– Oh hogyisne, felelte a leány. Azt hiszed, hogy én valami nagyra tartom
őket. A királyné is mondta egyszer, hogy csak szeressem a kis királyt,
ha megnövök, majd szerez ő nekem egy szép vőlegényt. Van már nekem, azt
feleltem vissza. Megmondtam a nevedet is, meg hogy Török Bálint a nevelő
atyád.
– Megmondtad? Aztán mit szólt rá?
– Annyira nevetett, hogy majd leesett a székéről.
– Itt van ő is a kertben?
[Illustration: Izabella özvegy királyné.
(Abból az időből való festmény.)]
– Itt. Az a feketeruhás.
– Az? – Az ám. Ugye milyen szép?
– Szép, de én még szebbnek gondoltam.
– Szebbnek-e? Hát nem elég szép?
– Nem láttam a fején semmi koronát.
– Ha akarod beszélhetsz vele. Igen jó asszony. Magyarul nem tud.
– Hát?
– Lengyelül, németül, diákul, olaszul, franciául, szóval mindenféle
nyelven, csak magyarul nem. A te nevedet is úgy mondja ki, hogy:
_Kerkő_.
– Nem akarok vele beszélni, mondotta huzodózva Gergely, ámbátor egypár
szót én is tudok németül. Hanem azt mondd meg Vicuska, hogy ha máskor is
eljövök Budára, hogyan beszélhetek veled?
– Hogyan? Hát majd én megmondom a királynénak, hogy eresztessen be.
– És beeresztet?
– Hogyne. Engem úgy szeret, hogy mindent megenged. A szagos vizből is
ád. Szagold meg csak a ruhám ujját. Ugy-e jószagu? A királynéknak mind
ilyen jó szaguk van; aztán az imádságos könyvét is megmutatta. De szép
képek vannak benne! Van benne egy Mária kékselyemruhában, rózsák között.
Azt látnád!
A hárs alól valami olyanféle nyekergés hallatszott, mint mikor a
macskának rálépnek a farkára.
– Jaj! – mondotta összerezzenve Éva, – a királyka felébredt. Várj itt
Gergő.
– Vicus, – szólt Gergely, – nem várhatlak, hanem holnap eljövök.
– Jó, – felelte a leány. Mindennap itt légy ebben az órában.
És elfutott a királykához.